18. rész - Vágy vagy alkohol

HARRY SZEMSZOGE

Már órák óta a plafont bámultam, szinte mozdulatlanul feküdve ágyamban. Lefekvés előtt annyi alkoholt jutattam a szervezetembe, amennyit csak tudtam, hogy lezsibbadjak annyira, hogy képtelenné váljak a gondolkodásra. Ezzel szemben jelenleg próbáltam kiüríteni a fejemet annyira, hogy legalább pár órát tudjak pihenni, ellenben amint becsuktam a szememet, a halott lányt láttam, ahogy ott fekszik a bolt padlóján, mint egy rongybaba.  Annyira el volt cseszve ez az egész… Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Ismét éreztem, hogy a düh eluralkodik a testemen, felgyorsítva szívverésemet és légzésem számát. Legszívesebben most azonnal kitekertem volna annak a kolumbiai senkiházinak a nyakát. Ökölbe szorítottam a kezemet, próbálva legalább minimális szinten csökkenteni a bennem eluralkodó feszültséget. Ilyenkor általában leginkább eltörtök valami hozzám közel elhelyezkedő tárgyat, ebben a pillanatban azonban nem volt kedvem csak azért felkelni, hogy tönkretegyem a berendezést. 

Tisztában voltam vele, hogy a bűntudatom az, ami nem hagy aludni. Bűntudat… A nyelvem hegyén ízleltem a szót, ami eddig oly’ ismeretlen csengéssel bírt. Soha nem voltam az az ember, aki a döntéseinek a következményein agyal, vagy aki nem tud aludni éjszakánként, mert azokra a bűnökre gondol, amiket elkövetett. Nem láttam értelmét, hisz a problémák akkor is megtalálnak, ha nem aggodalmaskodunk előre, jobbnak találtam azt a módszert, hogyha beüt a ménkő, akkor gyorsan meg kell oldani a válsághelyzetet, majd élni tovább az életedet. S a legfontosabb: soha nem gondolni a múltra. Ez a módszer azonban ezen az éjszakán teljes csődöt mondott.

Pulpo… A chicagói alvilág szinte démonizált söpredéke, aki még a börtön mélyéről is képes komoly fejfájást okozni az embernek. Először nem vettem komolyan a leveleit, bontatlanul dobáltam ki a Cook Country börtön bélyegzőjével ellátott borítékokat. Mindössze azután olvastam el az ajánlatát, hogy kinyírta Lance-t, persze ekkor már halovány esélye sem volt az együttműködésnek. Még hogy fogjak vele össze Sergej ellen. Jó vicc… főleg, hogy abban a másodpercben, ahogy sikerül kiiktatnunk az orosz fejest, ellenem fordult volna, majd valószínűleg az én fejemet és kirakta volna trófeának, ahogy a többi szerencsétlen áldozatáét. 

Ezzel szemben nem tudtam szabadulni a kételytől, hogy tényleg megéri mindez? A titkos megbeszélések, a folyamatos gyanakvás, hogy senkiben nem bízhatok meg? Hogy egyszerre kell tartanom a rendőrségtől, az oroszoktól és ezek szerint a kolumbiaiaktól? Megéri végignézni, hogy kivégzik az embereimet, sőt a szervezet ártatlan dolgozóit is? 

Egyre sötétebb gondolataimból hangos dörömbölés szakított ki. Azonnal felültem, szemöldökömet összehúzva füleltem újabb zajok után kutatva. Az soha nem volt bíztató jel, ha az éjszaka közepén jöttek hozzád. Bal kezemmel vakon nyúltam telefonom után. Liam gyorstárcsázón volt, pillanatok alatt át tudta volna hidalni ezt a pár háztömbnyi különbséget közöttünk, majd hatástalanítani a hívatlan vendéget. Megráztam a fejemet, ismét a paranoia beszél belőlem. Óvatosan emelkedtem fel, és megpróbáltam minél kevesebb zajt csapni, míg az ablakhoz osontam. A függönyt éppen hogy annyira húztam el, hogy rálássak az utcán álldogáló emberre…

Hangosan ciccentettem, majd válogatott káromkodások hagyták el a számat, ahogy elindultam lefele a bejárati ajtóhoz. Claire Jacobs zargatott, kicsiny öklével ütemesen verve a mahagóni fát. Amint közelebb értem, egyre kivehetőbben hallottam hangját, ahogy éppen monológot intéz a csukott bejárathoz. Ha nem húzott volna fel, valószínűleg még meg is mosolyogtam volna elmotyogott sértéseit és átkait, amint nyilván nem szerencsétlen nyílászárónak szánt.

- Azt hiszed, hogy csak te zargathatsz engem az éjszaka közepén?! Te beképzelt szemétláda, addig nem mozdulok innen, amíg ki nem nyitod ezt az átkozott szart, hallod? – mondta éppen, mikor megfordítottam a kulcsot a zárban. A kattanásra elhallgatott, elképzeltem magam előtt, ahogy szinte kővé dermedve várja a folytatást, de nem húztam tovább az idegeit, kitártam előtte az ajtót.

Első ránézésre is borzalmas állapotban volt. Nyilvánvalóan nagy mennyiségű alkoholt fogyasztott, és a viselkedéséből, illetve a kezében szorongatott tequilás üvegből arra következtettem, hogy még nem fejezte be agysejtjei tudatos leépítését. Sminkje fekete csíkokat hagyott az arcán, tehát sokat sírt, ha nem is a közelmúltban, de az éjszaka folyamán mindenképpen. Zöld szemével próbált rám fókuszálni, azonban már az alkoholmérgezés határát súrolhatta, ugyanis a környezete felmérése, már sokkal nehezebben ment neki, mint általában.

- Félmeztelen vagy – mutatott fedetlen felsőtestemre.

- Te meg részeg – folytattam a megállapítások sorozatát –, gyere be, mielőtt kárt teszel magadban, vagy a környezetedben.

Egyenesen a konyhába vezettem. Útközben párszor majdnem elesett a saját lábában, így jobbnak láttam megfogni, és a karjánál fogva vezettem az étkezőasztalhoz. Tekintetemet rajta tartottam, amíg nem sikerült – hozzáteszem harmadik nekifutásra – letennie a csinos kis hátsóját a krómozott székek egyikére. Megcsóváltam a fejemet, majd a hűtőhöz mentem, hogy előbányásszak neki egy üveg ásványvizet. Nem kérdeztem, hogy miért került ilyen állapotba, azt hiszem, hogy ma mindannyiunknak nyomós oka volt az ivásra…

- Miért vagy ennyire… normális? – szemöldökeit összehúzta, aminek következtében egy apró ránc jelent meg a homlokán. Alsó ajkát egy kicsit lebiggyesztette, ami kissé durcás arckifejezést kölcsönzött arcának, de még így is gyönyörű volt. Na, ne, Styles, ezeket a gondolatokat most azonnal verd ki a fejedből!

- Normális? – morogtam, miközben elkaptam róla a tekintetemet. Képzeletemben kéretlen képek jelentek meg arról, ahogy az ágyamra lököm, ahogy meztelen teste alattam vonaglik, ahogy telt ajkaival a nevemet kiáltja…

- Igen, igazából… most kedves vagy velem. – Zöld szemét érdeklődve emelte rám, s én nem tudtam neki mit válaszolni. Ha belelátott volna a fejembe… A róla szőtt gondolataimban egyáltalán nem voltam vele kedves, inkább vadállatiasnak jellemeztem volna magamat …

- Le kéne feküdnöd – feleltem végül, elengedve előző megjegyzését a fülem mellett. Kezemet kinyújtottam felé, hogy segítsek neki feltápászkodni, azonban neki más volt a terve. Hirtelen rántott egyet rajtam, amitől elvesztettem az egyensúlyomat, és megbillentem. Kezeimet reflexszerűen helyeztem az étkezőasztalra, illetve a szék háttámlájára, hogy ne essek pofára, azonban így meglehetősen közel kerültem Claire-hez. Túlságosan közel… Orromat megcsapta az enyhe citrus illat, ami a bőréből áradt, éjszínű haja csiklandozta az arcomat, ami elbódította az agyamat. Ha most az érzékeimre hallgattam volna, ebben a pillanatban leteperem és a magamévá teszem. Azonban csak a kézfejemet szorítottam ökölbe, de akkora erővel, hogy bütykeim belefehéredtek, körmömet pedig a húsomba vájtam, hogy a fájdalom segítsem megtartani józanságom maradékát.

A legdühítőbb azonban az volt az egészben, hogy a lány csak nevetett. Csilingelő hangja vidáman barangolta be a néptelen szobákat, egyáltalán nem érzékelte, hogy mennyire közel állok ahhoz, hogy elveszítsem a fejemet, és ő szó szerint fizikai veszélyben találja magát.  Kezét ingerlően a nyakam köré fonta, ezzel is csökkentve a kettőnk között lévő távolságot. Torkomból szinte állatias morgás tört elő. Tudatában voltam annak, hogy elérkeztem végső határomhoz, minél előbb meg kell szabadulnom Claire-től, ha nem akarom, hogy valami olyan történjen, amit később mind a ketten megbánunk. Vettem egy utolsó, mély lélegzetet, miközben homlokomat már belepték a verejtékcseppek, annyira próbáltam kordában tartani elő-előtörő indulataimat. Egyik kezemmel megtámasztottam a hátát, míg a másikkal térhajlatába nyúltam, így felemelve őt. Claire felemelte rám csillogó, bár az alkoholtól fátyolos tekintetét, és egyenesen az én íriszembe bámult. Mintha csak merengene valamin, nézett végig az arcomon, egy ponton a kezét is segítségül hívva a művelethez. Ajkaim szétnyíltak, ahogy puha ujjbegyeivel ingerelt, majd hirtelen szája lecsapott az enyémre. Vad volt és szenvedélyes, fogaival szinte tépte ajkamat, de én sem maradtam rest válasszal. Nyelvemet durván nyomtam a szájába, majd lassan átvettem tőle az irányítást. Kezemet kihúztam lábai alól, így ismét a földön állt, ezzel azonban zavaróan nagy magasságkülönbség állt be. Agyam még egy utolsó, reménytelen impulzust küldött, amivel tudatta: nem kéne ezt tennem. Nem kéne kihasználnom, hogy Claire az alkoholtól nyilván elvesztette az erkölcsi tartását és a konrollt saját maga felé. Azonban… a kurva életbe, bárki másnak is nehéz lett volna uralkodnia magán, ha egyszer a zsákmány ilyen készségesen felajánlkozik neki! Egyetlen egy mentsváram maradt, úgy ráhozni a frászt, hogy sikítva meneküljön előlem és hátra se nézzen…

Mérhetetlen erővel löktem neki a falnak. Hallottam, ahogy háta nekicsattan a falnak, kezemet direkt sebesült vállán tartottam, ezzel még egy kis extra fájdalmat okozva neki. Testemet nekinyomtam az övének, csupán annyi helyet engedélyezve neki, amennyi a levegővételhez feltétlen szükséges. Kicsiny teste szinte eltűnt alattam, miközben szabadon maradt kézfejemmel kényszerítettem egyetlen használható karját, hogy a feje felé emelje, ahol kényelmesen lefoghattam. Csapdába ejtettem, mozdulni sem tudott, szó szerint ki volt szolgáltatva nekem, azt tehettem volna vele, amit csak akarok.

Egy átlagos lány egy ilyen helyzetben nyilvánvalóan halálra rémült volna, s ezen a ponton már segítségért kiabálva próbált volna meg kiszabadulni szorításomból. Ezzel szemben Claire meg sem moccant, szinte természetellenes nyugodtsággal figyelve mozdulataim. Összeráncoltam a homlokomat: még a fájdalomra sem kaptam reakciót, pedig tapasztalatból tudtam, hogy a frissen meglőtt sebek szinte észveszejtő kínt képesek okozni az embernek, főleg ha még olyan nyomás alá kerülnek, mint amit most én okozok Claire-nek. Dühösen húztam össze a szememet, próbálva olvasni a vonásaiban, vagy a tekintetében, ezzel szemben semmit nem vettem észre: tökéletes pókerarcot vett fel.

- Most mi következik, Harry? – szegezte nekem a kérdést. Hangja ugyanolyan elképesztően nyugodt volt, mint viselkedése. Zöld szemét érdeklődve szegezte rám, nem tudtam bennük egy cseppnyi ijedséget sem felfedezni. Zsigereimben éreztem: ha nagyon szeretne, ki tudna törni szorításomból, mélyen belül pedig egy régen nem észlelt érzés kezdett el épülni: a tisztelet érzése. 

- A kibaszott életbe… – morogtam, majd megadtam magam… Ő, akarta, hát megkapja!

Egy másodpercre engedtem csak el, éppen annyira, hogy visszanyerje teste felett a mozgásszabadságot. Csípőjénél fogva emeltem ismét egy magasságba velem, mire ő készségesen fonta derekam köré a lábait. Egyik kezemet a feneke alá csúsztattam, míg a másikkal élvezettel túrtam bele a hajába. Az ő ujjai is az én tincseimmel játszottak, miközben beletörődve hagyta, hogy ajkaim az övéivel játszanak. Szinte vakon kormányoztam magunkat a lépcső felé, hogy feljuthassunk végre a hálószobámba. Vállal nyitottam ki az utamban álló ajtót, majd egy vad lökést követően Claire a túlméretezett franciaágyon találta magát. Csak egy pillanatot engedtem meg magamnak, hogy szemem beszívja a látványt, túl türelmetlen voltam a várakozáshoz. Egyetlen mozdulattal szabadítottam meg a farmerjától és a bugyijától, miközben ő fekete felsőjét és melltartóját dobta a földre. Hanyatt löktem, mielőtt kényelmesen elhelyezkedtem volna a lábai között. Fölé hajolva vettem birtokba ismét ajkait, éreztem selymes bőrét a sajátom, miközben teljesen tudatában voltam, hogy már csak az alsógatyám az egyetlen ruhadarab kettőnk között. Szájammal elkezdtem lefele haladni, harapásokkal és csókokkal befedve teste nagy részét, tettemre pedig hangos nyögésekkel válaszolt. Láttam, ahogy körmeivel a lepedőt karmolássza, éreztem magam alatt, ahogy csípőjét megemeli szinte könyörögve azért, hogy beléhatoljak. Ettől a gesztustól pedig végleg elvesztettem a fejemet. 

Bár szinte fizikai fájdalmat okozott, de eltávolodtam tőle annyira, hogy képes legyek lehámozni magamról az utolsó rajtam lévő ruhadarabot is. Szélsebesen kaptam ki az éjjeliszekrényem fiókjából egy gumit, majd miután a védekezést elintéztem, minden teketóriázás nélkül hatoltam belé. 

Lassan haladtam, bármennyire is idegőrlő volt, nem engedtem át magamat az ösztöneimnek, nem akartam neki ismételten fájdalmat okozni. Tenyeremmel pont a feje mellett támaszkodtam meg, megrezzentem, mikor használható kezével  átölelt, ujjaival elkezdte simogatni a hátam. Gyorsítottam a tempón, egészen addig, míg a simogatásból karmolászás nem lett, a száját elhagyó nyögések pedig sikolyokká nem váltak. 

Előbb ment el, mint én. Éreztem, ahogy összeszűkül körülöttem, majd szinte elolvad alattam. Önző módon én nem hagytam abba ostromlását, addig mozogtam benne, amíg számomra is el nem érkezett az orgazmus mindent elsöprő extázisa. Lassan húzódtam ki belőle, majd gördültem le mellé az ágyra. Egész testemet verejték lepte be, a testedzéstől jóleső fáradtság lett úrrá rajtam. Éreztem, ahogy vékony karjával lassan átkarolja a mellkasomat, azonban durván ellöktem magamtól. Most már mindenképp ki kell tennem a szűrét, nem engedhetem a közelembe… Ez a lány gyengévé tesz, ahogy a nemrég bemutatott jelenet is bizonyítja. 

Elcsigázva keltem fel, jobban szerettem volna még az ágy vendégszeretetét élvezni, azonban durva módszerek kellettek, hogy végre rávegyem Claire-t a távozásra. Zöld szememmel ridegen pillantottam rá, mielőtt megszólaltam volna:

- Most elmegyek zuhanyozni – kezdtem –, mindkettőnknek jobb lenne, ha nem lennél itt, mire visszajövök.

Annyira klisés szöveg volt, de mindig bevált. Most is. Szinte fájt néznem, ahogy szavaim értelme leesik neki, őszinte kínt okozva neki. Bármit is érezz a másik iránt – ebben az esetben nyilván csak testi vonzalomról beszélhetünk –, a nyílt elutasítás szinte késszúrásként nyíllal beléd. Claire azonban erős lány volt, gyorsan összeszedte magát, bólintott, majd kecsesen állt fel az ágyról és kezdte el összeszedni a ruháit. Bár tudtam, hogy el kéne mennem, én mozdulatlanul álltam az ajtóban, figyelve, ahogy magára kapkodva felöltözik. Anélkül hagyta el a szobát, hogy akár egy pillantást is vetett volna rám, az egyetlen zaj, amit hallottam, az a bejárati ajtó becsapódása volt mögötte. 

Sziasztok!

Húúú mit is mondhatnék! Izgulok nagyon mit szóltok ehhez a fordulathoz, milyen érzelmeket váltott ki belőletek, egyáltalán tetszett-e nektek? Remélem megírjátok, mert még soha nem írtam fiú szemszögből ilyen részt és hát... kissé ideges vagyok :)

Szóval írjatok, morzézzetek, füstjelezzetek, vagy ami jólesik!

Ölel titeket:

Raquel