19. rész - Kínossá vált helyzet

A sírás szorongatta a torkomat, mikor kiléptem a fagypont-közeli levegőre, becsapva magam mögött a nehéz mahagónifa-ajtót. Dühöm hullámokban járta át a testemet, szinte lebénítva végtagjaimat. Becsuktam a szemem, majd lerogytam Harry házának oldalához. Tisztában voltam vele, hogy mindössze egyetlenegy pillantást kéne vetnie az utcára ahhoz, hogy lásson ebben a kiszolgáltatott és szánalmas állapotomban, de nem érdekelt. Sem az ő, se senki más véleménye. 

Szinte összeszorítottam a szemhéjamat. Gondolataim még nem voltak egybefüggőek, testem még mindig küzdött a túlzott alkoholfogyasztás következményeivel. Érzéseim összekuszálódtak bennem, még azt sem tudtam volna megmondani, hogy pontosan kire is vagyok dühös. Harryre? Jayre? Magamra?

Mély lélegzetvételt vettem, ezzel is próbálva csillapítani indulataimat. Semmi értelme nem volt Harryre haragudnom. Ostobaság. Egy ismert maffiózó kidob az ágyából, miután szeretkezett velem… Micsoda klisé! Nevetnem kellett, ahogy ebbe belegondoltam. Mégis mi ütött belém? Összeszűrni a levet a gyanúsítottammal? Persze, kétségkívül nagyon vonzó férfi, azonban… Ha ez valakinek a fülébe kerül, minimum elveszik tőlem az ügyet, de az is simán elképzelhető, hogy a jelvényemnek is búcsút mondhatok.

De kit akarok becsapni? Pontosan tudom, hogy miért vetettem magam könnyűvérűen Harry karjai közé. Mindent elsöprő dühöm újult erővel csapott fel, mikor felsejlett előttem Lindsay lakja, ahogy Jay egyik ingjébe burkolózva kinyitja Jay lakásának ajtaját, mindössze néhány órával azután, hogy én és Jay… 

Megráztam a fejemet. Ennek semmi értelme, ez a gondolatmenet nem vezet sehová, azon kívül nem nyugszom meg tőle, csak egyre zaklatottabb leszek. Egyetlenegy megoldás van, hogy a szenvedéseim enyhüljenek. Minél előbb felgöngyölíteni ezt az ügyet, és visszatérni New Orleansba. Ha nem érezném személyes küldetésnek, hogy elkapjam Jelenát, Sergejt, Alekszijt, meg mindenkit, akik ezeket az ártatlan lányokat bántják, már most ebben a pillanatban felugranék az első gépre. Soha nem kellett volna visszatérnem Chicagóba. Ez nem a bűnök, hanem a szenvedések városa. 

Lassan feltápászkodtam, pedig hirtelen iszonyatosan fáradtnak éreztem magamat. Már semmit nem érzékeltem, se dühöt, se elkeseredettséget. Semmit… Üres voltam belülről, s ez jobban megrémített, mintha érzéseim vulkánként törtek volna ki belőlem. Kimerültem a főút mellé vonszoltam magamat, majd leintettem egy taxit. Szinte nem is gondolkodtam, kimondtam az első címet, ami eszembe jutott: a huszonegyes körzet rendőrőrsének elérhetőségét. A taxis csak egy figyelmes pillantást vetett rám, majd rátaposott a gázra. Nyilván, amilyen állapotban voltam, azt hitte, hogy megerőszakoltak, vagy valami ilyesmi, és ezért sietek a rendőrségre. Nem volt energiám arra, hogy megnyugtassam, s egyébként is, számít, hogy mit gondol?

Az épület még nagyon csendes volt, azonban ezen nem lepődtem meg. Iszonyatosan korán lehetett, az éjszakai műszak még az utcákat járta, a reggelesek pedig nyilván húzták a lóbőrt az ágyukban. Pillantásom automatikusan a recepciós pultra szegeződött. Ezen a reggelen nem volt kedvem hosszú szócsatákat vívni arról, hogy itt tartózkodhatom-e vagy sem, csak dolgozni akartam, miközben senki nem szól hozzám. Meglepetésemre azonban nem Platt őrmester álldogált velem szemben, hanem egy számomra teljesen ismeretlen tiszt. Kellemes mosolya volt, egyáltalán nem tűnt ellenségesnek, csupán érdeklődőnek, ahogy rám emelte a tekintetét.

- Jó reggelt! Segíthetek valamiben, hölgyem?

Nem volt kedvem válaszolni neki, így csak lassan megráztam a fejemet, és elindultam a lépcsősor felé. Tompán érzékeltem, ahogyan utánam kiabál valamit, de nem fordultam meg, csak határozottan a leolvasó készülékbe nyomtam a kezemet. Legnagyobb megkönnyebbülésemre, az, hogy Voight állományon kívül helyezett, nem akadályozta meg, hogy bemehessek az irodába. 

Arra számítottam, hogy a Hírszerzés részlegét teljesen üresen találom, így szinte megbénított a rémület, mikor megláttam az égő lámpát. Nem mertem az íróasztal mögötti személyre nézni, csupán egy gyors imát rebegtem el, hogy ne Jay legyen az. Jelen állapotomban nem bírnám elviselni a megaláztatást.  Lindsay nyilván elmesélte neki, hogy nála jártam, ahogyan azt is, hogy egy szó nélkül rohantam el. Vajon Lindsay mit szűrhetett le a viselkedésemből? Lefagyva álldogáltam a lépcső tetején arra várva, hogy végre valami történjen.

- Russo?! – Antonio hangja hatalmas megkönnyebbülésként ért. A tüdőmben rekedt levegőt végre lassan kifújtam, miközben szinte mosolyogva figyeltem, ahogy a férfi felpattan, és felém siet. Szeméből az aggodalom sugárzott, csak lassan fogtam fel, hogy a lövöldözés óta még csak nem is találkoztam vele. – Mégis mit keresel itt? Hogy van a karod?

- Jól vagyok – csak ennyit bírtam kinyögni. Lassan léptem el a még mindig értetlenkedő társam mellett, nem volt kedvem még többet hazudni neki, így másra tereltem a beszélgetést – Mit vitt el az FBI?

- Sloan… - úgy tűnt Antonio tépelődik magával – Nem kéne hazamenned? Drog hatása alatt állsz, fájdalmaid vannak, nem vagy alkalmas…

- Mit vitt el az FBI? – kérdésemet ugyanabban a hangnemben ismételtem meg, mégis volt benne valami, amitől Antonio elhallgatott. Egy percig néma csendben néztünk egymással farkasszemet, majd megtört. Megadó sóhaja hallatán elmosolyodtam.

- Az embercsempészetről gyakorlatilag mindent. Voightnak van egy belső embere, azt mondja Sergejre álltak rá. Nekünk maradt Pulpo, Styles és az oroszok vetélkedése. 

Antonio arca eltorzult, mikor kiejtette Pulpo nevét. Emlékeztem, mit mondott Jay: Dawson előző társa akkor halt meg, mikor a kolumbiai bandavezért akarták rács mögé juttatni. Szívesen mondtam volna valami megnyugtatót, valamit, amitől jobban érzi magát, ellenben semmi értelmes nem jutott eszembe a szokásos klisé szövegen kívül, így inkább csendben maradtam. Eszembe jutott New Orleans-i partnerem, Torres. El sem tudtam képzelni, mit is élnék át, ha valami történne vele, valószínűleg soha nem tudnám feldolgozni. 

Csendesen a gép felé fordultam, hogy előkeressem a másfél éves aktát. Antonio közben visszaereszkedett a székébe, én pedig elkerekedett szemmel olvasgattam a vaskos anyagot. Az ügy sokkal bonyolultabb volt, mint hittem volna. Ez az elmebeteg állat nemcsak, hogy emberek lefejezésével foglalkozott, de még miután elkapták, el is raboltatta Antonio kisfiát, hogy a gyerekért cserébe megváltsa saját szabadságát. Szinte megkövülten bámultam a képét. Hosszú, loboncos, göndör, fekete haj, ami ápolatlanul vette körbe kissé kerek arcát. A mélyen ülő, fekete szemek szinte szórakozottan meredtek a kamerába, mintha nem is egy rendőrségi fénykép készülne róla, hanem egy vidámparkban szórakozna a haverjaival. 

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, annyira belemerültem, hogy minél több infót tudjak meg Pulpóról. Nem érdekelt, hogy az FBI elvitte az embercsempészésről szóló aktáinkat. Tudtam, hogyha továbbra is Harry sarkában vagyok, akkor előbb-utóbb el fog vezetni azokhoz, akik ezzel az egésszel foglalkoznak. Amíg pedig ez megtörténik, szépen, csendben megakadályozom, hogy a chicagói alvilág egyedüli urává váljon; jó nagy meló, azonban ez legalább felőrli a felesleges energiáimat. Éppen egy, a kolumbiaiak felségterületéről felvázolt térképet tanulmányoztam, amikor kinyílt az irodába vezető fémrács ajtaja.

Még nagyon korán volt, az ablakon alig szűrődött be kintről, a rózsaszín különböző árnyalataiban felkelő Nap lágy sugara. A félhomályt csak a két asztalon világító lámpa fényköre törte meg, azonban még így is tökéletesen ki lehetett venni a belépő alakját. Nem tehettem róla, megpihentettem rajta a szememet. Első pillanatban ledermedt: nyilván nem számított rá, hogy itt talál ebben a korai időpontban nemhogy engem, hanem úgy általánosságban bárkit is. Kék szeme ijedten villant meg, egyértelműen zavarban volt. Gyorsan elkapta rólam a tekintetét, úgy tűnt, sokkal érdekesebbnek tartja a padló fixírozását, mint azt, hogy szembe nézzen velem. A kínos jelenetnek végül egy harmadik belépő vetett véget. 

- Remek, már itt vannak. – Voight egy másodpercre sem mutatta jelét a meglepettségnek, mikor meglátta hármasunkat. Határozottan szelte át a helyiséget, egyenesen az irodája felé tartva, azonban az ajtóban megtorpant. – Tudunk már valamit a besúgóról? – fordult felém.

- Nem igazán – ráztam meg a fejem. Ha őszinte akartam volna lenni, nem igazán foglalkoztam eddig a kérdéssel.

- Akkor álljon rá. Direkt módon nem foglalkozhatunk az üggyel, de azért nyomozni még nyomozhatunk. Keresse meg a téglát, Russo.

- Főnök! – Antonio is felállt a székéből és feletesse elé lépett pár papírral a kezében – Fülest kaptunk, hogy Nesbitt találkozott Stylesszal pár nappal ezelőtt egy raktárnál. Érdemes lenne utánanézni.

- Ezt bízzátok rám – bólintott Voight, majd Jay felé villant a pillantása. – Halstead, ugorj be Pulpóhoz, ideje lenne megtudni, hogy mit is akar Stylestól, arról nem beszélve, hogy mit tud a srác viselt dolgairól. Vidd magaddal Russót is, ha már nem bír otthon ülni.

- Nem hiszem…

- Talán, jobb lenne…

Egyszerre kezdtünk tiltakozásba, ugyanúgy, ahogy ugyanabban a pillanatban is hagytuk abba. Voight éles pillantással mért végig minket: mindenki tisztában volt vele, hogy nem szereti a kollegák közötti szorosabb viszonyt, még abban az esetben sem, ha én gyakorlatilag nem vagyok a beosztotta. Nem tehettem róla, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy elárulom neki, mi is folyik tulajdonképpen Jay és Erin között, azonban ezt a gyerekes ötletet hamar elvetettem. Tudtam, ha megtenném, Jay soha többet nem állna velem szóba, a lelkem mélyén pedig nem voltam erre készen. Bármennyire is szégyelltem még magam előtt is bevallani, de függtem Jaytől, akartam őt, szerettem őt… Az pedig, hogy helyettem Erint választotta, olyan volt, mintha ezer kést forgattak volna meg a szívemben. 

- Van valami kifogásuk a program ellen? – Voight reszelős hangja volt az, ami megállított abban, hogy zokogva rohanjak ki az ajtón. Összpontosítanom kellett, minden áron. Minél hamarabb felgöngyölítjük az ügyet, annál hamarabb mehetek haza, hogy soha többet ne lássam Chicagót.

- Tőlem indulhatunk – vontam vállat, majd Jay csodálkozó pillantásától kísérve hagytam el az irodát.

Sziasztok!

Nem nagyon tudom, hogy most mit is írhatnék, azon kívül, hogy bár nem ez lett a legizgalmasabb rész, ettől függetlenül remélem tetszett :) Ha igen, tudjátok: kommentelni ér!
Arra gondoltam, hogy kirakok egy szavazást, ami az 50 feliratkozós különkiadásra vonatkozna, ezzel is remélem buzdítva titeket, hogy iratkozzatok fel a blogra. Szóval ezt a kk-t már én írnám, és valamelyik főszereplő múltjával foglalkozna (egyiknek sem volt egyszerű élete), pontosabban annak a szereplőnek, akit megszavaztok. Mától lehet voksolni, egészen addig, amíg 50-en nem leszünk.

Ezen kívül unalmamban készítettem egy videót a Sloan&Jay párosról, remélem tetszik. ha igen, akkor Harryvel is készülni fog egy :)

Ölellek titeket:

Raquel