22. rész - Halványodó reménysugár

Futnom kellett, ha utol akartam érni Jayt, de még így is csak a parkolóban sikerült elkapnom. Indulata még mindig nem csillapodott, öklével rácsapott az autó hátuljára, amivel dühe ugyan nem szállt el, de most már hangosan káromkodva pátyolgatta fájó kezét.

- Megnézhetem? – léptem mellé, azonban meglepetésemre ellökött magától. Összeszűkült szemmel bámultam rá, ilyen még soha nem fordult elő. Bármennyire is dühös volt rám, akármennyire is haragudott, soha nem emelt kezet rám, vagy taszított el magától. Az ő tekintetében is ugyanazt a megdöbbenést láttam, ebből arra következtettem, hogy kezdi elveszteni maga felett az uralmat. Két kezét a kocsinak támasztotta, fejét lehajtotta, s láttam rajta, hogy minden erejével azon van, hogy sikerüljön lehiggadnia.

- Annyira elcseszett ez a helyzet. – Hangja rekedt volt, megviselt és fáradt. – Legszívesebben kinyírtam volna, csak azért, ahogy beszélt rólad, ahogy rád nézett. Nem tudok a munkámra koncentrálni, szabotálom a terveket, mert azon rágódom, hogy megsérülhetsz, megütöttem Tomlinsont csak azért, mert eszembe jutott, hogy hozzád ért, én…

- Jay! – Váratlanul ért a kirohanása, de valahol mégis melengette a szívemet. Ez azt jelentette, hogy még mindig fontos vagyok neki, hogy még érez valamit irántam.  Közelebb léptem hozzá, de nem mertem megérinteni, féltem hogyan reagálna. Furcsa bizsergés járta át a testemet most, hogy csupán centiméterek választottak el minket, mégis olyan volt, mintha lélekben több ezer kilométer lenne kettőnk között. Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, azonban kerülte a pillantásomat, mikor végre felnézett, szeméből a végtelen kétségbeesés látszott.

- Tudni akarod, hogy miért hívtam át tegnap Lindsay – felegyenesedett, és a szemembe nézve folytatta tovább. – Mert ki akartalak verni a fejemből! Mert reménykedtem benne, hogyha…

Nem tudta befejezni a mondatot. Nem akartam semmi mást hallani, csak ezt az egyet: nem tud kiverni a fejéből. Egész életemben azt állítottam, hogy nem vagyok egy érzelgős típus, nem lételemem a romantika, most mégis legszívesebben sírtam volna, vagy esetleg boldogan kurjongattam volna, világgá kürtölve, hogy Jay is ugyanúgy érez. Ehelyett inkább megragadtam a pólójánál fogva, és magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. Beleadtam minden érzelmemet: a boldogságomat, a vágyamat, mindent, amit nem tudtam neki szavakkal megfogalmazni. Ő volt az egyetlen ember ezen a Földön, akit szerettem, s mostanra tudatosult is bennem az, hogy mindig is szeretni fogom. Teljesen mindegy, hogy mi történik…

- Hát nem egészen erre számítottam – nevetett halkan, mikor végre engedtem levegőhöz jutni. Szemét becsukva a homlokomnak támaszkodott de karjaival még mindig átölelt. Ebben a pillanatban azt kívántam, bár itt maradhatnánk örökre, a börtön rideg parkolójában, boldogan. 

- Vissza kéne mennünk az irodába – jegyeztem meg végül vonakodva. Nem akartam megtörni ezt a kellemes légkört, azonban már csak két órám volt addig, hogy Louis felvegyen, és nem ártott volna, ha addig átöltözöm.

Az út vissza az irodába sokkal kellemesebben telt, mint az idevezető. Jay egyik keze szinte végig a combomon volt, ami kellemes bizsergést váltott ki belőlem. Most először sajnáltam, hogy este dolgozni kellett mennem, sőt egy kicsit aggódtam is emiatt. Jay az előbb vallotta be, hogy féltékeny volt Louis-ra, így nem akartam őt emlékeztetni rá, hogy gyakorlatilag randizni megyek vele, még akkor is, ha ez csak egy fedősztori volt. Nem akartam Jayben kételyeket ébreszteni, nem bírtam volna elviselni, ha még egyszer elveszítem.

Kifelé bámultam az ablakon, s miközben a fák elsuhanó csupasz ágait figyeltem, azon gondolkodtam, hogy mennyi minden történt az elmúlt egy napban. Pár órával ezelőtt még alig bírtam elviselni a tudatot, hogy Chicagóban vagyok, gyakorlatilag a lelkemet eladtam volna azért, hogy elmehessek innen, most meg… 

Lopva Jayre néztem, aki viszont résen volt, mert elmosolyodott. Nem vette le a szemét az útról, mégis tudtam, hogy minden figyelme rám koncentrálódik. 

- Mi az? – kérdezett rá végül, mikor mát leplezetlenül őt bámultam.

- Csak azon agyaltam, hogy hogyan tovább – vallottam be, mert nagyon kíváncsi voltam a véleményére. Tudtam, hogy hülyeség, mégis féltem attól, hogy Jay igazából Lindsayt szereti, és az előbbi csak a pillanat hevében történt, de számára nincs jelentősége. 

Jay nem válaszolt, csupán befordult az őrs utcájába, hogy a hátsó bejáraton áthaladva leparkoljon a mélygarázsban. Az autóban hirtelen minden elsötétült, csak a gyér világítás halovány sugarai szűrődtek be. A csend annyira mély volt közöttünk, hogy azt hittem, nem is kapok már választ a kérdésemre, hogy igazam volt, és az ő érzései nem olyan mélyek, mint az enyémek, azonban mikor leállította a motort, egész testével szembe fordult velem, és úgy nézett. Próbáltam elkerülni a szemkontaktust, nem akartam hallani az elutasítását, de kezével az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejemet.

- Nem tudom, hogy mi fog történni – kezdett bele olyan lágy hangon, amit talán még soha nem hallottam tőle –, és ha valamit megtanultam a fronton, az az, hogy ne is próbáljam kitalálni. Azonban azt tudom, hogy bármi is jön, meg fogjuk oldani. Te meg én, csak mi ketten. 

A meghatottságtól és a megkönnyebbüléstől hirtelen megszólalni sem tudtam, mire pedig összeszedtem volna magamat, már nem maradt időm válaszolni, mert az ablakban megjelent Ruzek feje. Jay nagyot sóhajtott, látszott rajta, hogy nem örül annak, hogy megzavartak minket, ennek ellenére lehúzta az ablakot, hogy meghallgathassunk a mondanivalóját.

- Sloan, Voight már mindenhol keres, s vele van a parancsnok is. Szerintem valami para van.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy feltéptem az ajtót, és szinte futólépésben indultam fel a parancsnokság felé. Már az első pillantásra láttam, hogy valóban baj van. Fischer parancsnok és Voight állt a lépcső legalján, és arckifejezésükből, valamint gesztusaikból arra következtettem, hogy nem az időjárásról beszélgetnek. Óvatosan összenéztem Jayjel, aki csak megrázta a fejét, jelezve, ötlete sincs, hogy miről lehet szó. Én viszont sejtettem…

- Sloan, velem tudnál jönni egy kicsit? – Megadóan bólintottam, majd követtem Voightot az emeleti irodába, s becsuktam magam mögött az ajtót. Nem tudtam, miről van szó, de abban biztos voltam, hogy nagyon nagy bajban vagyok, ha már Voight is a keresztnevemen szólít.

Voight csendesen figyelt engem néhány másodpercig, majd intett, hogy üljek le. Ő maga az íróasztala mögötti polchoz ment, s kiöntött egy pohár whiskyt, amit utána a kezembe nyomott.

- Szol…  - kezdtem bele a tiltakozásba, de letorkollott.

- Húzd le – parancsolt rám olyan komorsággal, hogy automatikusan eleget tettem kérésének. Az erős ital égette a torkomat, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. – Az előbb értesítették Fischer parancsnokot, hogy a Belső ügyosztály nyomozást indított ellened.

- Micsoda? – Olyan hirtelen pattantam fel, hogy az előttem álló íróasztal jó pár centit odébb csúszott. 

- Úgy tűnik, egy ismeretlen forrás feljelentést tett ellened – bólintott Voight. – Valaki fotókat készített rólad, ahogy ma hajnalban elhagyod Styles házát. Mit kerestél ott, Sloan?

Hirtelen omlottam össze. A döbbenet, a csalódottság és az elkeseredettség egyszerre vett erőt rajtam és döntött le a lábamról. Becsuktam a szemeimet, s mint egy kislány, arra vártam, hogy kiderüljön, ez az egész csak egy rémálom, igazából nem történik meg velem mindez.

- Sloan, most őszintének kell velem lenned. Nincs itt a Belügy, sem Fischer, de csak akkor tudok neked segíteni, ha most őszinte vagy hozzám. Mit csináltál tegnap Styles-nál?

- Én… - nem bírtam kimondani. Képtelem voltam bevallani a szégyenemet. Azonban ami még ennél is jobban aggasztott, azaz volt, hogy ez mind Jay fülébe jut. Tudtam, hogy fel fognak függeszteni, s azt is, hogy egy ilyen úgysem marad titokban. 

- Sloan, nincs sok időnk!

- Meg kell értened, ittam, és kétségbe voltam esve, és…

- Lefeküdtél vele? – Voightnak elege lett a mellébeszélésből, de örültem neki, hogy végül ő volt az, aki kimondta. – Veszélybe sodortad az ügyet, miért? Pár percnyi élvezetért? Kompromittáltad magadat, az egész csapatot?

- Igen. – Szememet a könnyek marták, legszívesebben elsüllyedtem volna a Föld alá. Semmit nem tudtam mondani, ami védelmemre szolgált volna, és nem is akartam, azt hiszem, a lelkem mélyén egyszerűen tisztában voltam vele, bármilyen lecseszést is kapok most Voighttól, azt száz százalékosan megérdemlem.

- Rendben. – Voight leült pontosan velem szemben, az asztal sarkára. Értetlenül meredtem rá, egy alapos fejmosásra számítottam, nem pedig arra, hogy ennyire bizalmaskodó lesz velem. – Nagyon figyelj arra, amit most mondok. Hivatalosan nem történt közted és Styles között semmi. Be vagy építve Styles bandájába, aznap találkoztál Stylesszal és megkért, hogy  este keresd fel a lakásán. Ha valaki rákérdez a részletekre, válaszold azt, hogy ez bizalmas információ és én nem adtam rá engedélyt, hogy válaszolj a kérdésekre, megértetted? Ne mondj nekik semmit. A többit majd én elintézem.

- Nem értem… - vallottam be, mert tényleg ez volt a helyzet. Mégis mit tud tenni Voight a belső ügyosztály ellen?

- Sloan, a legfontosabb az, hogy ne mondj semmit! Viszont Fischer ragaszkodik ahhoz, hogy vegyem el a jelvényedet, amíg nem tisztázódsz a vádak alól.

- Tehát nem dolgozhatok…

- Nos, mint tudjuk, bejelentett állásod van egy kisboltban, és hát a felfüggesztésed alatt is meg kell élned valamiből, nem igaz?

Hálásan mosolyogtam Voightra, bár legszívesebben sikítottam volna, mikor átadtam neki a jelvényemet. A szívemet satuba fogta a megszégyenítő érzés, hogy felfüggesztettek, a kétségbeesés hullámai járták végig a testemet, ahogy átadtam a jelvényemet és a fegyveremet Voightnak. Csak arra voltam képes gondolni, hogy még az is elképzelhető, hogy soha többet nem fogom őket visszakapni. Mégis mit kezdenék az életemmel, ha többet nem lehetnék rendőr? Sem katona? Talán elmehetnék egy elhagyatott építkezésre biztonsági őrnek…

Ahogy kiléptem Voight irodájából, szemben találtam magamat Jayjel, ami teljesen elfelejtette velem az állásomért való aggódást. Közvetlen mellette Lindsay állt, ami már maga garanciát nyújtott volna nekem, hogy hallott a történtekről, azonban a tekintete így is elárult mindent. Nyoma sem volt annak a Jaynek, aki a kocsiban azt mondta, hogy majd mi ketten mindent megoldunk, helyét átvette egy hitetlenkedő és csalódott változat, aki ebben a pillanatban alig volt képes rám nézni, ehelyett arcára kiült az undor. Lindsay csak végigsimította a karját, amiért legszívesebben megtéptem volna, majd magunkra hagyott. Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de semmi értelmes nem jutott eszembe, így a csend csak egyre mélyült közöttünk.

- Igaz? – Jay volt az, aki végül megszólalt, egy szóba belesüllyesztve minden érzését. A kérdés úgy csattant mintha nem is szavakat, hanem ostort használt volna, hirtelen úgy éreztem magamat, mint egy halálraítélt az ítélethozatal előtt. Tudtam, hogy nem hazudhatok, azonban azt is, hogy az igazsággal végleg elveszthetem Jayt…

- Igaz – feleltem végül. 

Jay csak bólintott, arcán nem látszott már sem meglepetés, sem utálkozás, sem semmi más érzelem. Egy pillantást sem vetett rám tovább, csak elindult kifelé az irodából, azt az érzést hagyva maga után, hogy már soha többet nem látom viszont. Persze, ez csak képletes volt, azonban nagyon jól tudtam, hogy bár továbbra is együtt fogunk dolgozni, most valami végleg megtört közöttünk,amit ki tudja, hogy helyre tudunk-e hozni?

- Mi van azzal, hogy mi ketten bármit megoldunk? – kiáltottam még utána, mert már nem bírtam tovább nézni, ahogy távolodik. Egy másodpercre megállt, oldalra fordítva a fejét, mintha mondani szeretett volna valamit, azonban végül egy szó nélkül vágta be maga mögött a biztonsági rácsot…

Sziasztok!

Uh, remélem most nem utáltok nagyon és az eseményektől függetlenül tetszett a rész. Tudjátok, hogy nagyon várom a véleményeteket, szóval kérlek kommenteljetek!

Fú ne haragudjatok, de nagyon fáradt vagyok szóval nem is gyarapítom tovább a szót, jövőhéten találkozunk!

Ölel titeket:

Raquel