23. rész - Bizonytalanság

HARRY SZEMSZÖG

Nem igazán emlékszem a Sergej kúriájától Chicagóig vezető útra, valószínűleg néhányszor elvesztettem az eszméletemet. A sérüléseim elég rondán néztek ki, a kezemen és oldalamon lévőkből még mindig szivárgott a vér, a bordáim annyira fájtak, hogy még levegőt venni is alig voltam képes, és akkor még nem is beszéltem a lábamban és karomban érzett folyamatos kínról.  Megpróbáltam felülni, de csak egy fájdalmas szisszenésre futotta tőlem, s dicséretem csak egy szemrehányó pillantás volt Liamtől a visszapillantó tükrön keresztül. Nagyon jól tudta, hogy nem vihet kórházba, hiszen az orvosok pillanatok alatt kiadtak volna a rendőrségnek, azonban mindketten tisztában voltunk azzal, hogy sürgősen látnia kéne egy orvosnak.

- Vigyél Louis-hoz – nyögtem végül. Muszáj volt ezt utcai módra lerendezni, még akkor is, ha irtóztam az ilyen megoldásoktól. Liam nem kérdezett semmit, csak bólintott és vett egy éles jobb kanyart, hogy Dél-Chicago felé vegye az irányt.

Csikorgó fékekkel álltunk meg a lepukkant, több emeletes épület előtt, ahol Louis tengette mindennapjait. Nem volt egy felkapott környék, mindenhol lelakott házak és ápolatlan kertek tárultak a szemünk elé, de volt egy nagyon nagy előnye. Egy ilyen helyen a szomszédok nem kíváncsiskodtak. Mindannyian hasonló részen laktunk, bár lett volna pénzünk akár egy Hyland-parki kúriára is. 

Liam segítségével jutottam el az ajtóig, majd hezitálás nélkül rontottunk be a lakásba, bár utólag kiderült, talán kopognunk kellett volna. Louis nem volt egyedül – igaz, ez kevésbé lepett meg −, ami viszont igazán bosszantott, azaz volt, akivel találtam. Pár héttel ezelőtt tárgyalni mentünk Louis-val és Zaynnel Észak-Chicagóba, hogy meggyőzzük az egyik legnagyobb helyi erőt, a régi, jól szervezett chicagói maffiát arról, hogy kényelmes szimbiózis helyett forduljanak ők is az oroszok ellen. Persze a megbeszélés egy sztriptízbárban zajlott, ami ugyan Zaynt és engem végtelenül hidegen hagyott, azonban Louisnak azonnal beindította a fantáziáját. Az egyik lány iránt pedig túlságosan is érdeklődő volt.

Most, ahogy ránéztem a lány meztelen testére, a feszes bőrére, csapzott barna hajával körbevett kipirult arcára, nem tudtam kárhoztatni a barátomat. Valóban eszeveszett dögös egy példány volt. Ettől függetlenül, ha nem lett volna éppen ezerszer nagyobb problémám, tuti hogy nekiálltam volna ordibálni Louis-val. Az északiakkal így is gyenge lábakon állt a szövetségünk, nem kellett, hogy még a prostijaik lopkodásával is megvádoljanak minket. Hozzáteszem, abszolút jogosan. 

- Mi a franc történt? – tört ki Louis-ból, amint végignézett rajtam. Nem mondhatni, hogy túl sokszor láthatott volna ilyen állapotban, általában ugyanis én voltam az, aki a verekedésekben dominált. 

- Sergej – nyögtem ki az egyszavas válaszomat, de ez bővel elég volt Louisnak, hogy felfogja a szituációt. Tétován nézett rám, aztán Liamre, látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogy mit kéne most tennie – Hozz egy orvost! – adtam ki a parancsot, amivel csak még inkább megzavartam – De, Louis! Ezt most fű alatt intézzük!

Nem kellett több magyarázat, már nyújtotta is a kezét Liam felé, aki egy szó nélkül adta oda neki az egyik fegyverét, majd robogottak ki együtt az ajtón. Már előre sajnáltam azt a szerencsétlen dokit, aki az útjukba akad. 

Éreztem, ahogy a maradék erő is elszáll belőlem, kicsit megbillentem, s valószínű el is esem, ha két pici, de annál erősebb kéz meg nem támogat. Értetlenkedve néztem le, keresve nem várt segítségemet, s végül szembe is találtam magam két, barátságos, kék szemmel. 

- Szerintem le kéne feküdnöd. – Hangja meglepően mély volt, de valahogy megnyugtatóan hatott, így hagytam neki, hogy a kanapéra fektessen, majd gondosan betakargasson. Furcsán éreztem magamat, gyerekkorom óta nem gondoskodott rólam egy nő se, s mindvégig azt gondoltam, hogy zavarna is az ilyen intim figyelmesség, most mégis inkább jóleső volt. Nem voltak itt a többiek, hogy adnom kelljen a nagymenő bandavezért, ezért elengedtem magamat. Szememet becsukva próbáltam elkergetni a fejemből az egyre kínzóbbá váló fájdalmat, ami csak nem akart múlni. Mosolyra húztam a számat, ahogy belegondoltam, milyen ironikus is ez. Itt vagyok Louis lakásán egy kurvával, tele csúnyábbnál csúnyább sebekkel, mégis hónapok óta ez az első nyugodt percem, amikor csak magam miatt kell aggódnom.

- Hogy hívnak? – Én is meglepődtem, milyen kedvesen kérdezem, hangomban nem volt ott a dühnek az az összetéveszthetetlen árnyalata, ami általában minden szavamnak nyomatékot ad. 

- Jasmine – felelte félénk mosollyal, miközben egy vizes ronggyal kezdte el rólam törölgetni a vért. Apró kezei körbefogták az enyémet, miközben olyan óvatos mozdulatokkal húzta végig rajtam az anyagot, mintha attól félne, fájdalmat okoz azzal, amit tesz.

- Sokszor csinálsz ilyet, Jasmine? – Nem tudom megmondani, miért, de szórakoztatott ez a lány. Volt egy nagyon erős kisugárzása, mint… Még gondolatban is félbeharaptam a mondatot. Ha élt olyan ember a Földön, akire most nem akartam gondolni, az Claire Jacobs volt. Most túlságosan is kimerült voltam ahhoz, hogy azon a két lábon járó problémahalmazon gondolkodjak. 

- Nem, igazából… Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem – nevetett fel, de volt egy olyan érzésem, hogy csak kínjában. – Általában csak túladagolást szoktam látni…

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna neki, ismét kitárult a lakás ajtaja, és egy nem mindennapi csoport lépett be rajta. Legelöl egy sötétlila szerelésbe öltözött férfi lépett be, kezét megadóan felemelve maga mögött, arca azonban meglepően nyugodt volt, nem látszott rajta semmifajta félelem, sőt, inkább dühösnek látszott. A nyomában rögtön megérkezett Louis is, jobb kezét egyenesen maga elé tartva, s bár nem láttam, teljesen tisztában voltam vele, hogy valószínűleg éppen Liam Berettáját nyomja szerencsétlen doktor bordái közé, aki nyilván már ezerszer elátkozta magát azért, amiért a reggel felkelt. Liam és Zayn meglehetős lelki nyugalommal zárták a menetet. Zayn azonnal mellém lépett, s végignézett rajtam. Tudtam, ha lőtt sebem lenne, ő szinte orvosokat megszégyenítő szaktudással lenne képes ellátni, azonban jelenleg tehetetlen volt, s ez szemmel láthatóan frusztrálta.

- Tehát, gondolom, ő lenne a beteg – jegyezte meg a doki nem kevés szarkazmussal a hangjában - Dr. Will Halstead vagyok, ha esetleg be szeretne perelni műhibáért, vagy ilyenek. Gondolom, a biztosítása teljes körű, Mr. Gengszter.

- Kevesebb pofázás jól jönne – jegyezte meg Louis, kicsit jobban belenyomva a pisztolyt Halstead bordái közé.

- Jól van, nyugi.– Nem tűnt úgy, hogy nagyon megijedt volna, de végre felvette a kesztyűjét, és mellém lépett. Gyorsan és nagy figyelemmel dolgozott, de a homlokán megjelenő egyre mélyebb ráncokból arra következtettem, hogy nagyobb bajban vagyok, mint először gondoltam volna. – Nos, ha a szakvéleményemre kíváncsi, azt mondanám, hogy azonnal kórházba kéne mennie – nézett rám végül –, így ránézésre minimum három bordája eltörött, nagy eséllyel a bokája és a jobb alsó karcsontja is, ami viszont jobban aggaszt, az a véraláfutás a bal oldalán, ami jelezhet akár belső vérzést is. Kéne egy vérvizsgálat, CT, röntgen. Itt most nem sokat tehetek.

- Oldja meg – köpte Louis, mire kapott a dokitól egy olyan lekezelő pillantást, amin nem tudtam nem elmosolyodni. 

- Hogyne, rögtön elvégzek egy nem kizárt, teljesen felesleges műtétet, egy maffiózó házában, aki fegyvert szegez rám. Teljesen életszerű.

- Azt teszi… - kezdte Louis, de a szavába vágtam.

- Rögzítse a töréseket! - Zöld szememet az övébe fúrtam, de Louis-éknak is sikerült kifogniuk a legmakacsabb orvost egész Chicagóban. Végül azonban az én akaratom érvényesült, a doki leeresztett, majd simán vállat vont, jelezve, nem fog könnyeket hullatni értem, ha meghalok.

- Rendben. De tudnia kell, ha megrepedt a lépe, csupán órái vannak hátra – figyelmeztetett még egyszer utoljára, mielőtt nekiállt volna foglalkozni a többi sérülésemmel – Gondolom, nem fogja az sem meghatni, hogyha közlöm, hogy ez nem a törés megfelelő kezelése, és előfordulhat, hogy a csont rosszul forr össze… Nem, nem hatottam meg – felelt a saját kérdésére – Hát, maga tudja…

Körülbelül egy óra kellett neki, mire mindennel végzett, s el kell ismerni, hogy a végeredmény több volt mint siralmas. A testem nagy részét fehér géz borította be, majdnem úgy festettem, mint egy atomtámadás egyetlen túlélője. Louis és Zayn egy szó nélkül kísérték ki a dokit, hogy aztán mélyen elbeszélgessenek vele arról, hogy mi is fog történni, ha netalántán úgy gondolná, hogy érdemes lenne beavatni a rendőrséget abba, hogy mi is volt a ma délutáni elfoglaltsága. Én szótlanul feküdtem tovább a hepehupás kanapén, reménykedve abban, hogy az orvosból olyan nehezen kicsikart fájdalomcsillapító végre hasson. 

Hirtelen minden annyira értelmetlennek tűnt. Hiába járattam az agyamat, egyetlenegy ésszerű érvet nem tudtam felhozni amellett, hogy miért is akarom én ezt az egészet olyan nagyon. Boldogabb leszek, ha sikerül végigvinni a tervet? Jobb életem lesz? A körülöttem lévőknek javul valamennyit a sorsa? Nem lett volna sokkal egyszerűbb bele sem vágni ebbe? Hagyni, hogy minden rend szerint lemenjen, és nem folyni bele ebbe a baromságba?

Egyre sötétebb gondolataimból végül a telefonom csörgése riasztott ki. Nem voltam különösebben meglepve, amikor a kijelzőn megpillantottam Rodderick nevét, mégis haboztam pár másodpercet, mielőtt fogadtam volna a hívást. Eljutottam arra a pontra, hogy szinte semmit nem tartottam már jó ötlet. Végül mégis belementem abba, hogy fél óra múlva találkozzam vele a Garfield Parkban, bár el kellett ismernem, ennyi mozgás jobban kimerített, mint amennyire be mertem magamnak és legfőképpen a többieknek vallani.

- Borzalmasan festesz – üdvözölt Rodderick, amikor nagy nehezen beballagtam a tó partjáig Liam segítsége nélkül –, Sergej bekeményített?

- Így is mondhatjuk – morogtam, miközben az enyhén fodrozódó víztükrön pihentettem a szememet.

- De nem keresztezi a terveinket, igaz? – Hangja élesebb volt, mint egy jégvágó, de jelenleg ilyenekkel nem tudott meghatni. Én vittem a bőrömet a vásárra, s nem ő.

- Gondolkodtam – tértem ki a válasz elől, amire ha teljesen őszinte akartam volna lenni, be kellett volna vallanom, hogy nem tudom a választ – Mi értelme van ennek, Rodderick?

Nem volt egy magas ember, és túlságosan ijesztőnek sem jellemeztem volna Rodderick Lawrence-t, most mégis úgy éreztem, mintha összemennék, mintha csak egy csintalan gyermek lennék, aki felidegesítette a felnőttet. Nem szólt egy szót sem, mégis a pillantásával mindent elmondott. Nem visszakozhattam. Nem léphettem vissza. Túl sokáig jutottunk már el, nem fogja hagyni, hogy csak úgy elsétáljak. Nem bírtam vele farkasszemet nézni, inkább elkaptam a pillantásomat a mindig nyugtalan mesterséges tó felé. Megtörtem. 

- Én szemmel tartom Sergejt – jelentette ki végül, mintha az előbbi meg sem történt volna. – Ez már a végjáték, Harry. Te csak azzal foglalkozz, hogy minden simán menjen.

- Van egy problémám – vallottam be. Nem akartam ebbe a kínos témába belevonni őt is, de be kellett látnom, hogy a dolgok kezdenek kicsúszni a kezem közül, arról nem beszélve, hogy már régen nem voltam objektív a kérdésben – Egy lány. A neve Claire Jacobs. Valami baj van vele, tudom, hogy benne van nyakig ebben az egészben, csak nem vagyok képes rájönni, hogy mégis kinek az oldalán. 

- Gondot jelenthet? 

- Azt hiszem, képes rá – bólintottam –, belemászott a fejembe.

- Elintézem. Te csak ne gondolkodj, hanem tedd a dolgod – nyomatékosította bennem, majd egyedül hagyott a parton, összezárva a gondolataimmal. 

Sziasztok!

Nos, ismét eltelt egy hét, így új résszel jelentkezem ezúttal Harry szemszögéből. Mint látjátok, egyre gyakoribb, hogy az ő fejébe nyerhetünk betekintést, mert úgy gondolom így izgibb, ha nem nyugodtan szóljatok és marad csak Sloanos :).

Remélem tetszett a rész, s hagytok magatok után nyomot :)

Ölel titeket:

Raquel