20. rész - A főnök

*HARRY SZEMSZÖGE*

A cigarettafüst csak úgy gomolygott mögöttem, ahogy beléptem a túlságosan is felcicomázott házba. Messze jártam a várostól, és ez idegessé tett. A hatalmas víkendház majdnem harminc kilométerre feküdt Chicagótól, arról nem beszélve, hogy hatalmas parkosított kert és vagy negyven hektár erdő is tartozott hozzá. Az Isten háta mögött voltunk, körülvéve oroszokkal: nem épp a legideálisabb helyzet. Lopott pillantást vetettem Liamre, aki szokás szerint semmilyen érzelmet nem mutatott. Néha komolyan irigyeltem tőle katonai kiképzését, nekem soha nem ment jól az érzéseim leplezése.
Meglepő módon a ház belsejében talán még hidegebb volt, mint a szabadban, lélegzetvételünk apró páraként csapódott ki előttünk. Nem voltam fázós típus, de most összehúztam magam előtt a súlyos kabátomat, ahogy követtem Alekszijt a kúria belseje felé. Légzésem szaggatott volt, a félelem bekúszott a bőröm alá, s mint a kígyó tekergőzött a csontjaim köré. Nem volt megszokott, hogy Sergej valakit magához rendeljen, nem szerette maga végezni a piszkos munkát.
Messziről lehetett hallani a társalgószoba zaját. Nevetés, lágy, klasszikus zene és biliárdgolyók halk koccanásának hangjai értek el minket, s váltak egyre hangosabbá minden egyes lépésünkkel. A hatalmas, aranyberakásos, kétszárnyú ajtó tárva nyitva állt, betekintést engedve a bordó szoba belsejébe.
Ha soha életemben nem láttam volna, akkor is rögtön tudtam volna, melyikük Sergej. Ötvenes évei közepén járhatott, egyszerű inget és öltönyt viselt, kissé ovális fején szerteszét álltak őszes hajszálai. Sárgás fogai között mindig egy szivart szorongatott, mondhatni már védjegyévé vált. Nem volt különösebben feltűnő jelenség, majdhogynem átlagos kinézettel rendelkezett. Mégis az, ahogy a körülötte lévő emberek figyelték, beszéltek hozzá, viselkedtek körülötte, a legóvatlanabb figyelőnek is szembeötlött volna. Ő állt a társaság középpontjában, minden jelenlévő az ő igénye szerint helyezkedett el körülötte, mintha csak a Naprendszert figyelnék. Közvetlen mellette Jelena állt. Az egykori örömlány rögtön felénk fordította jéghideg, acélkék tekintetét, ahogy beléptünk a helyiségbe. Ha nem ismertem volna jobban, azt gondoltam volna, hogy aggodalmat láttam átsuhanni tökéletes vonásain. Ez azonban csak egy ezredmásodpercig tartott, majd visszatért a jól megszokott gőgös arrogancia.
- Mr. Styles! – Sergej olyan lelkesedéssel tárta ki előttem karját, mintha országos cimborák lennénk, s én csak beugrottam volna csatlakozni a már elkezdett biliárdmenethez. – Annyira örülök, hogy elfogadta a meghívást!
Meghívásnak nevezni azt, hogy szinte kihurcoltak a boltból, majd betuszkoltak egy sötétített terepjáró hátsó ülésére, barokkos túlzásnak éreztem, de ha létezett olyan ember, akivel nem álltam le vitatkozni a fogalmakon, az Sergej volt. Így hát csak egy vicsorgásnak is minősíthető mosolyt varázsoltam az arcomra, majd elfogadtam a felém nyújtott jobbot. Némán tűrtem, hogy közelebb von magához, majd szabad bal kezével megütögeti a hátamat, azonban nem viszonoztam a gesztust. Nem voltam ölelkezős fajta, az érintkezés eme formája távolt állt a természetemtől.
- Milyen kár, pedig éppen nyerésre álltam – állapította meg túljátszott csalódottsággal, mikor rápillantott a játékasztalra. Kétségem nem volt afelől, hogy valóban ő lett volna a győztes: nem volt olyan ember a teremben, aki ne maradt volna alul szánt szándékkal. – Azonban mit tegyünk, ha hív a munka, nem igaz? Első a kötelesség!
Még mindig mosolygott, mikor odaadta dákóját a mellette álló gorillaméretű orosznak, majd szívélyes mozdulattal invitált engem előre a terem bal oldalán nyíló ajtó felé. Liam követni akart, de Sergej testőre megállította: a tag másfél fejjel magasabb és legalább negyven kilóval nehezebb volt barátomnál, így nyugalomra intettem. Nem kellett, hogy neki is kitekerjék a nyakát.
Alekszij idegesítő vigyorára összeszorítottam az öklömet. Utáltam és megvetettem ezt az embert, de volt annyi eszem, hogy ezt magamban tartottam. Alekszij Sergej egyik kedvence volt, azonkívül kétségtelenül veszélyes ember is, az a fajta, akit nem haragít csak úgy magára az ember, hacsak nincsenek öngyilkos hajlamai, mégis most, mikor láttam, hogy azon mulat ilyen jól, hogy mindenféle háttér nélkül menetelek bele az oroszlán barlangjába, nehezemre esett nem beleverni egyet az arcába.  Gyilkos pillantásomat azonban gyorsan elkaptam róla és Jelenára emeltem. A szőkeség nem szólt egy szót sem, csak fejével intett, hogy kövessem Sergejt, így négyesben indultunk az orosz maffiavezér dolgozószobája felé.
A hőmérsékletváltozás szinte mellkason csapott, mikor beléptünk a meglepően kicsiny helyiségbe. Míg a ház nagy részén csak úgy repkedtek a mínuszok, addig itt szinte trópusi hőség uralkodott, hála a drágának tűnő kandallóban vidáman lobogó tűznek. Sergej derűsen sétált a hatalmas íróasztalához, hogy oldalának támaszkodva egy újabb szivarra gyújtson. Gálánsan felém nyújtotta a dobozt, azonban csak nemet intettem a fejemmel. Nem volt kedvem ehhez a tetetett udvariassághoz, egyszerűen túl akartam lenni a dolgon. Ha nem volt nagy kérés, akkor élve.
- Nagyon aggasztó dolgokat hallani Önről mostanság, Mr. Styles. – Nem tehettem róla, automatikusan nyeltem egyet. Bár Sergej továbbra is ugyanazon a szívélyes hangon beszélt, mégis lett a szavainak egy kis éle, ami a frászt hozta rám. Óvatos oldalpillantást vetettem Jelenára, de a szőkeség karba tett kézzel állt az ablak előtt, s az ismételten eleredő hóesést bámulta elmélyülten. Szívverésem a kétszeresére gyorsult, ha arra gondoltam, hogy mindössze ezt a kegyetlen, arrogáns orosz nőt tudhattam a szövetségesemnek a helyiségben.  – Én pedig nem igazán szeretek aggódni.
Elhallgatott, de ez a csend félelmetesebb volt minden szónál. Próbáltam nyugodtnak látszani és azon gondolkodni, vajon hogyan lehetséges az, hogy minden orosznak kék szeme van, de sajnos nem tudtam kiszorítani az agyamból Sergej pillantásának fenyegető csillogását. Páni félelem fogott el. Hirtelen azon kaptam magamat, hogy felmérem a lehetőségeimet, hogyha esetleg menekülnöm kéne, melyik irányban jutnék leghamarabb ki a helyiségből. Józanabbik énem azonban csak jól szórakozott magában: Alekszij hamarabb megölne, mintsem három lépést tehetnék. Tekintetemet visszavezettem Sergejre, aki mintha magában nevetett volna rajtam, még szája szegletében is megjelent egy kis mosoly
- Ismerősen cseng az a név, hogy Roderick Lawrence?
Kővé dermedtem. Nem, az nem lehet, fogalma sem lehet Roderickről. Óvatos voltam, soha nem buktunk le… Kivéve egyszer. Becsuktam a szememet, ahogy felidéztem az emléket, amikor azt a fekete hajú, idegesítő csitrit rajtakaptam, hogy körülöttem szaglászik. Akkor, ott, a Garfield parkban Lawrence-szel találkoztam. Azonban lehetséges lenne? Claire Sergejnek dolgozna? Niall minden igyekezete ellenére semmit nem talált a lányról, mintha nem is létezne, ehhez pedig szervezett munka kell… mint Sergejéké.
Felpillantottam az orosz maffiavezérre. Muszáj volt kiderítenem, mit tud, ez jelenleg élet-halál kérdése volt. Óvatosan a zsebembe csúsztattam a kezemet, hogy azért a telefonért nyúljak, amit csak a legvégső esetben használhattam. Nem voltam benne biztos, hogy időben értem tudnának jönni, de ha Sergej tényleg mindenről tud, akkor nem volt más a tarsolyomban, feltéve, ha élve akartam innen kijutni.
- Nem igazán – blöfföltem, próbálva pókerarcot magamra erőltetni.
Sergej lemondóan pillantott rám, majd intett a hátam mögé. Egy tizedmásodpercem volt felkészülni a fájdalomra, ami nem is maradt el. A hatalmas, kopasz gorilla először a térhajlatomba rúgott, amitől összerogytam, majd mikor a földre kerültem, ott ütött, ahol ért. Szinte hallottam, ahogy elreped az egyik bordám, a hatalmas reccsenés a bokámnál pedig egyértelművé tette, hogy a lában sem úszta meg a támadást. Nem nyitottam ki a szememet, csak akkor, amikor éreztem, hogy a pólóm nyakánál fogva megragad, és fél kézzel felemel a földről. Tudatában voltam, hogy semmi esélyem sincs ellene, az adrenalin azonban elöntötte a testemet, és hirtelen ötlettől vezérelve belemartam a vállába, és egy gyors lendületvétel után lefejeltem. Hallottam, ahogy fajdalmában felüvölt, azonban látni semmit nem láttam, maximum a szemem előtt lebegő csillagokat, így meglepetésként ért a másik oldalról érkező ütés. Egy sokkal kisebb méretekkel rendelkező férfi repült át a termen, nekivágva engem a falnak. A fájdalmasan nagy ütközéstől kiszorult a levegő a tüdőmből, s ismét a földön kötöttem ki. Mikor kitisztult a látásom, megpillanthattam Alekszijt, akinek a haja most szerteszéjjel állt, arcán azonban diadalittas mosoly ült, mely eltorzította arcvonásait. Csak a nyomaték kedvéért meg egyet behúzott, de ezt az ütést szinte már nem is éreztem, annyira lefoglalta az agyamat a testem minden pontjából érkező impulzustömeg. A számban összegyűlt vért kiköptem, és tekintetemmel Sergejt kerestem, aki még mindig az íróasztalánál állt, s olyan lelki nyugalommal figyelte az eseményeket, mintha csak egy kis barátságos csevejt folyatatnék az embereivel.
- Elég volt, Alekszij – szólalt meg végre, majd lassú léptekkel átszelte a helyiséget, hogy végül leguggoljon előttem. – Mr. Styles. A maga feladata rendkívül egyszerű, elszállásolja az árunkat és megszervezi az aukciót. Ha mindent jól csinál, maga nagyon gazdag ember lesz, ha viszont nem… Nos, maga is egy jól működő szervezetet vezet, pontosan tudja, hogy mi lesz azokkal, akik csalódást okoznak. Remélem, megértettük egymást, mert nem fogunk többször beszélgetni erről.
Nem tudtam megszólalni, így csak bólintottam. Most már biztos voltam abban, hogy fogalma sincsen arról kicsoda Lawrence valójában, így a körülményekhez képest megnyugodtam. Nyilván azt hitte, hogy csak egy bandavezér, aki azért kell nekem, hogy megdöntsem a hegemóniáját, ahogy az utcán pletykálták. Ezt a nevetséges feltételezést. Szinte vigyorognom kellett… ha tudnák az igazat!
Csendben figyeltem, ahogy elhagyják a termet. Csak reménykedni tudtam abban, hogy Liam megkeres, mert nem voltam olyan állapotban, hogy magamtól elhagyjam a kúriát. Egyetlen ember maradt hátra, Jelena, aki, mielőtt az ajtóhoz ért volna, visszafordult.
- Ne ölesd meg magadat – kérte vaskos orosz akcentusával. Meglepve pislogtam rá, nem illett hozzá ez a fajta leereszkedés, azonban ha már faggatni akartam, volt fontosabb kérdésem is felé.
- Claire nektek dolgozik?
- Ha nem tudod, hogy kiben bízhatsz és kiben nem, akkor már réges-rég vesztes helyzetben vagy – válaszolta, majd magamra hagyott.
Elgondolkodva hallgattam magassarkújának egyenletesen távolodó kopogását. Igaza volt, ideje volt megbíznom az embereimben. Máshogy nem nyerhetem meg ezt a háborút, egyedül nem fog menni, ezt a jelenlegi állapotom is mutatja. Mégis, nem tudtam elűzni azt a rossz érzésemet, hogy Claire fogja jelenteni a végemet.

Sziasztok!

Kedd lévén ismét egy új résszel jelentkezem, ezúttal ismét Harry életébe nyerhetünk bepillantást, ami remélem elnyerte a tetszéseteket. Ha kedvetek van írjatok, ha nem is rögtön de válaszolni fogok, nagyon boldoggá tesz mindig :)

Ölellek titeket és remélem jól telik a hetetek :)

Raquel