15. rész - Családi látogatás

Az éles fény hirtelen csapott le rám, durván kiszakítva engem eddigi kellemes öntudatlanságból. Éles hangon kezdtem el nyöszörögni, remélve, hogy kéretlen ébresztőm megszán és hagy nekem még pár perc nyugodt szunyókálást. Őszintén, ez az éjszakám is főleg a plafon reménytelen bámulásából állt, egészen addig, amíg extra adag morfiumot nem küldtem az esti tabletta mellé. Már abban a pillanatban, amikor bevettem őket, tudtam, hogy hatalmas baromságot követek el, mégsem bírtam volna ki ép ésszel még egy átvirrasztott éjszakát, ahogy agyam egyre ugyanazokat a kérdéseket teszi fel nekem. 

Kelletlenül nyitottam ki a szememet szúrós pillantást vetve nővéremre, aki karba tett kézzel állt az ablak mellett, melynek sötétítőit pár szekundommal ezelőtt oly nagy hévvel rántotta félre. Arca még mindig haragos volt, amiből tudtam, egyetlen éjszaka alatt nem heverte ki azt a sokkot, amit tegnap okoztam neki azzal, hogy se szó, se beszéd bementem dolgozni.  Őt nem lehetett olyan észérvekkel meggyőzni, hogy a nyomozás nem áll meg csak azért, mert én megsebesültem. 

- Gyerünk, kelj fel, időre megyünk – förmedt rám, majd egy utolsó duzzogó pillantást vetve rám elindult a kijárat felé.

- Hova? – Olyan hirtelen ültem fel, hogy sebesült vállam éles fájdalommal jelezte nemtetszését. Nyomozói ösztöneim kiélesedtek, analizáló tekintettel bámultam Peytonra, akinek szorongó arckifejezése mindent elárult. Próbált – tényleg nagyon igyekezett – továbbra is dühöt színlelni, azonban erős lelkiismeret-furdalásának jeleit nem tudta nyomtalanul eltüntetni. Ez pedig csakis egyetlenegy dolgot jelenthetett. – Kizárt. Peyton, erre nem veszel rá!

- Már megígértem Anyunak. – Kezét csalódottan eresztette le, ha nem lettem volna rá iszonyat dühös, lehet, még meg is sajnálom, olyan elveszettnek tűnt ebben a pillanatban. – Hónapok óta még csak fel sem hívtad őket. Hiányzol nekik, Sloan.

Az enyémtől annyira eltérő szemével szinte esdeklően meredt rám. Egy másodperc törtrészéig olyan volt, mintha Alex nézne rám nagy, barna íriszével, mellyel szinte bármit el tudott nálam érni. Lelkem egy eldugott részében éreztem a mélyen elásott bűntudatot, mely mindig előtör, akárhányszor csak a szüleimre gondolok. Mióta elvesztettük a fivéremet, nem voltunk egy család… már nem. Elvileg a tragédiának össze kellett volna minket kovácsolnia, azonban úgy tűnt, mi egy teljesen diszfunkcionális família voltunk így ez sem történt a megszokott módon. Én szinte órákkal a halálhír után átköltöztem a kontinens másik végére, Peytont pedig pár hónappal azután felvették a Dartmouth jogi karára, így Bostonba kellett mennie. Anyám meg itt maradt a szó szerint kibírhatatlan apámmal, aki, ahogy telnek az évek, csak egyre konokabb és önzőbb lesz. 

Türelmetlenül beletúrtam a hajamba, ezzel is nyerve néhány ezredmásodpercet a válaszadásra. 

- Nem kellett volna nekik szólnod, hogy itthon vagyok – morogtam, miközben lassan kikászálódtam az ágyból. Nem állt szándékomban felkeresni őket, de most már, hogy tisztában voltak azzal, hogy a városban vagyok, nagyon nem lett volna szép dolog nem elmenni.

- Meglőttek. – Peyton hangja ismét rekedtessé vált, mint mindig, ha ez a szomorú esemény került szóba. – Még szép, hogy felhívom a szülőanyádat, hogy hahó, a lányod kórházban fekszik, mert valami senkiházi gengszterfattyú tésztaszűrőt akart belőle csinálni.

Nem tehettem róla, hangosan felnevettem, ezzel valamennyire enyhült a kettőnk között kialakult feszültség. Még egy haragos pillantással hozzávágtam egy párnát – ami bal kezes dobás lévén természetesen célt tévesztett és Peyton lábánál landolt. 

Két órával később már lefékeztünk a szokás szerint ragyogóan fehér, külvárosi családi kúria előtt. Az amerikai zászló büszkén lobogott a verandán, ugyanúgy, ahogy gyermekkorom minden egyes napján. Meglepően tiszta időnk volt ahhoz képest, hogy még csak január közepe van, így a Nap halvány, erőtlen fényei világították meg a gondosan ápolt előkertet, amibe anyánk megannyi munkája rejlett. Kislánykoromban mindig úgy gondoltam, hogy azért jár ki a kertbe, mert már nem tudja elviselni apa folyamatos zsörtölődését, felnőttként ezt inkább gyerekesnek tartottam. Soha nem fogom megérteni, hogy bírta leélni az életét emellett a zsarnoki fráter mellett, aki megfosztotta mindenféle kiteljesedéstől, csupán ágymelegítőnek és főzőgépnek használta, aki semmi másra nem jó, mint gyereknevelésre.

- Próbáld visszafogni magadat – fordult még utoljára felém nővérem, majd kiszálltunk az Audiból.

Nem mondhatni, hogy túlságosan lelkes voltam, ahogy végigsétáltam a bejáratig. Peyton már kopogott, mire mellé értem, ezért csupán másodperceket kellett várnom, amíg anya kinyitotta a hófehér ajtót. 

Semmit nem változott az elmúlt két évben. Haja pontosan ugyanolyan hosszúságúra volt vágva és ugyanolyan hullámokban hullott a vállára, mint utolsó találkozásunkkor. Egyszerűen gyönyörű volt, még úgy is, hogy ébenfekete haját mostanra egyre több ősz szál lepte be, arcán pedig a sok aggodalmaskodástól egyre több ránc jelent meg.

- Sloan! – Iszonyatosan elszégyelltem magamat, amikor könnyeket véltem felfedezni a szemében. Én voltam az egyetlen gyermeke, aki az ő zöld tekintetét örökölte, Peytonnak és Alexnak barna szeme volt, csakúgy, mint Apának.

- Szia, Anya! – Mint egy kisgyerek, bújtam oda hozzá, belélegezve a jól ismert parfüm-és szappanillatot. Anya nem volt tökéletes, de akkor is az anyukám volt, és csak most döbbentem rá, mennyire hiányzott. 

- Ki az? – Apa cigarettától rekedt hangja szólt ki a nappaliból, ami véget is vetett a bensőséges pillanatnak. Nem tehettem róla, de arcomon grimasz jelent meg, s hirtelen nem is igazán akaródzott bemennem.

- Nem szeretnék vitát – pillantott rám figyelmeztetően anya, mielőtt beterelt volna az előszobába –, Sloan és Peyton az, hisz mondtam neked, hogy ma átugranak ebédre!

- Sloan? – Apa hangja hitetlenkedő tónust ütött meg. – Az a lány nincs a városban, nem is fog már felénk nézni, hidd el nekem! Örülhetünk, ha a temetésünkre idetolja a képét, az a hálátlan fruska!

A szememet forgatva hagytam el a hangulatos, faberakásos előteret, hogy beléphessek a nappaliba, ahol minden létező teret apakatonai kitüntetései foglaltak el. Szinte nosztalgikusan pillantottam végig a képeken, visszasírva azokat az időket, amikor még csodálattal néztem ezekre a vackokra. Minden vágyam az volt, hogy egyszer én is egy ilyen kollekcióval rendelkezzem, órákig képes voltam itt ülni a padlón egy párnán kuporogva, és hallgatni apa anekdotáit a vietnámi- és az Öbölháborúról. Mostanra azonban már én is megízlelhettem a harc ízét, és nem tudtam másra gondolni, mikor ezekre az ereklyékre pillantottam, mint arra, hogy vajon hány élet kioltására van szükség ahhoz, hogy ezeket az érmeket a mellkasodra aggassák. 

- Szia, Apa! – Nem meglepő módon szokásos bőr karosszékében üldögélt, kezében a jól megszokott sörével. Viszont minden más megváltozott. Már nem az a szikár, izmos veterán volt, akiért mindenki rajongott a környéken. Ez a fickó sörhasat növesztett, erősen kopaszodott, szeme alatt táskák keletkeztek. Ha nem szólalt volna meg, abban is kételkedtem volna, hogy ő valóban az édesapám.

- Te? – A korai időpont dacára, mintha kissé részeg lett volna, álmos, lusta tekintettel pillantott fel rám szempillái alól. Szeméből a színtiszta gyűlölet sugárzott felém, egyetlenegy gesztust nem adott arra, hogy legalább egy icipicit érdekli az, hogy itt vagyok. Hangosan csak egy hitetlenkedő horkantást hallattam, míg belülről teljes erőmből üvöltöttem. Soha nem értettem meg igazán, hogy mit ártottam neki valójában, miért utál egyes egyedül engem a gyermekei közül. Igaz, nem mindig volt ez így, csak azóta, hogy bejelentettem: felvettek a West Point Akadémiára. Titokban intéztem a felvételit, még egy személyes beszélgetésem is volt a kormányzóval, aki végül a szükséges ajánlásokat megadta. Azt hittem, apa örülni fog, mi több, büszke lesz rám… Hiszen hányszor hallottam azt tőle, hogy mire vihette volna, ha tisztképzőbe járhat, hogy az az egyetlen álma, hogy a gyermekéből minimum ezredest faragjon. Azonban túl későn derült ki, hogy ezt az utat Alexnek szánta és nem nekem. Éltem a gyanúperrel, hogy a mai napig azt gondolja, hogy elvettem a lehetőséget a fivérem elől, aki végül „csak” a Colorado Springsben végzett. Kezemet összefontam a mellkasom előtt, majd az ablakhoz sétáltam, visszatartva a könnyeimet. Nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy sírni lásson.

- Hello, Apa – lépett be utánam Peyton is. Gyors puszit nyomott az arcára, majd letelepedett a kanapéra. Próbálta nem észlelni a kifejezetten rideg légkört, ami belépésem óta eluralkodott a helyiségben. – Láttad, milyen szép időnk van ma?

- Csatlakoztál a haditengerészethez? – Apa nem is törődött Peytonnal, egyedül én kötettem le minden figyelmét. – Anyád azt mesélte, hogy New Orleans-ba költöztél. 

- Sloan rendőrként helyezkedett el. – Peyton értetlenül meredt Apára, én viszont egy cseppet sem csodálkoztam. Teljesen Anyára vallott, hogy nem merte elmesélni neki, hogy elfogadtam a sereg ajánlatát, miszerint a szolgálatomból hátralévő időmet tartalékos beosztásban töltöm le, így nem kellett visszamennem a frontra. Apa szemében ez gyávasággal, sőt mi több a hazaárulással egyenértékű. 

- Rendőrként? – Nem kellett hátrapillantanom ahhoz, hogy tudjam, felállt a karosszékből, és remeg az indulattól. – Rendőrként? Mégis… Te az Amerikai Egyesült Államok védelmének szentelted az életed! Te választottad ezt a hivatást, senki nem kényszerített rá! Nem tűrőm, hogy a saját lányom… a vérem szegje meg az esküjét! 

- Nem szegtem meg semmit – sóhajtottam – Tartalékos vagyok…

- Tartalékos? Itthon lógatod a lábad, amíg a bajtársaidat kint ölik ezerszámra, mégis milyen….

- Elég legyen! – Anya hangjára mindketten megrezzentünk. Még soha életemben nem hallottam őt ilyen határozottnak. – Mindketten azonnal befejezitek! Egy normális, békés családi ebédet szeretnék eltölteni a gyerekeimmel és a férjemmel, s megtiltom, hogy valamelyikőtök még egyszer felhozza a hadsereget! Megértettétek?

- Alexnek kellett volna a West Pointra mennie. – Apa mintha nem is hallotta volna meg anya előző mondatait. Azonban ez volt az a pont, amikor elvesztettem minden önuralmamat, könnyeim elkezdtek lefolyni az arcomon, és végre kimondtam azokat a szavakat, melyek évek óta kínoztak.

- Azt hiszed, én nem ezt kívánom? Hogy nem erre gondoltam az elmúlt két év minden egyes percében? Nekem kellett volna a légierőhöz csatlakoznom, nekem kellett volna Afganisztánba mennem, és akkor most ő itt ülhetne veletek… Helyettem halt meg…

Nem bírtam tovább bent maradni, vállamat rázta a zokogás, könnyeim záporán át nem is igazán láttam, hogy merre megyek, csupán emlékezetem alapján jutottam ki a kertbe, hogy aztán a nedves fűbe esve teljesen átadjam magamat bűntudatom fájdalmának.

Sziasztok!

Nos, ismét eltelt egy hét... Csak nekem tűnik úgy, mintha szaladna az idő? Na, mindegy is, nem ide tartozik :D

Mint olvashattátok, ma nem egy szokványos résszel jelentkeztem, hanem kicsit bepillantást nyerhettünk Sloan családjába, megismerkedhettünk a szüleivel. Remélem tetszett nektek, s nem okoztam csalódást azzal, hogy most nem a nyomozásról olvashattatok :)

Nagyon, nagyon örülnék pár visszajelzésnek, szóval ha olvastad a részt, arra kérlek, hogy hagyj magad után nyomot!!! :)

Ölellek titeket, remélem jól telnek a napjaitok!

Raquel