30 feliratkozós különkiadás (frissülni fog)

Sziasztok!

Szóval, nem tudom rajtam kívül észrevette-e valaki, de összegyűlt a harminc feliratkozó, amiért iszonyatosan hálás vagyok - komolyan, ti vagytok a legjobbak! - ezért gondoltam megleplek titeket valami különlegessel. Így megkértem három, általam nagyra becsült, bloggerinát, hogy ezen alkalomból írjanak egy-egy részt a blogra. Így született meg Louis, Jay és Lindsay szemszöge, M. Gin, Lyanna Baggins és Sparkling Angel tollából. Lányok! Nagyon szépen köszönöm, hogy részt vetetek ebben, időt és energiát nem kímélve! Tudom, elmondtam már ezt egy párszor, de ez nagyon sokat jelent nekem! 

Nos, remélem nektek is annyira tetszeni fog ez a különkiadás, mint nekem! Kérlek, írjatok véleményt, a lányok és én is nagyon izgulunk, hogyan is sikerült ez a kis meglepetés!

Ölel titeket:

Raquel

Louis szemszöge:

Hanyag mozdulattal pöccintettem a földre a cigarettacsikket. Kedvtelenül figyeltem, ahogyan a füstje apró csíkokban keveredik a levegőbe. Már éppen azon gondolkodtam, elszívok még egy szálat, ugyanis rohadtul nem volt kedvem itt lenni, de Zayn, tudva, mire készülök, hangosan megköszörülte a torkát.

- Menjünk! – bökött a fejével az előttünk elterülő hatalmas épületre. Régen gyárként funkcionált, ám a közelben zajló bandaháborúk miatt a tulaj bölcsebbnek látta lehúzni a rolót.

Bólintottam, és követtem őt. Bakancsom talpa minden egyes lépésemnél erőszakosan csapódott a betonra. Menet közben idegesen nyúltam hátra a derekamhoz, hogy megbizonyosodjak róla, elrejtett fegyverem még biztosan ott lapul a pólóm alatt. Bár ez tulajdonképpen Zayn reszortja volt – kettőnk közül ő az, aki jobban bánik a stukkerekkel -, az elővigyázatosság sosem árt. Akkor pláne nem, ha az ember Pulpo talpnyalóival találkozik.

Elértük a vasrácsos kaput. Mielőtt belöktem volna, összenéztünk Zaynnel. Ő bólintott, jelezve, hogy ha kell, elő tudja rántani a fegyverét. Bíztam benne, hogy erre nem lesz majd szükség, s magamra erőltetve a magabiztosság legláthatóbb álarcát, beléptünk a romhalmazra hasonlító épületbe.

A raktár belülről kongott az ürességtől. Az egyetlen helyiség hatalmas beltérrel rendelkezett, és viszonylag tágas volt. Többek között ezért visszhangzott minden léptünk, mellyel egyre közelebb értünk a gyár túloldalán ácsorgó, négyfős csoporthoz. Ketten közülük kétszer akkorák voltak, mint Zayn, ami kissé kellemetlenül érintett, de látva társam eltökéltségét, nyugalma rám is kezdett átterjedni. A harmadik ember egyáltalán nem tűnt veszélyesnek: ha nem ilyen körülmények között futok össze vele, azt mondanám, egy gazdag, kolumbiai földbirtokos. De tudtam, hogy a látszat olykor jobban becsaphat, mint egy pénzéhes ringyó egy átmulatott éjszaka után.

A górét könnyű volt kiszúrni közöttük. Nem csak a csuklóján lévő, mutatós Rolex óra árulkodott erről, de az is, hogy a többiek félkörben fogták őt közre attól félve, hogy zselével agyonöntött hajának egyetlen szála is meggörbül.

- Mr. Tomlinson, Mr. Malik – biccentett felénk a fejes, amikor tőlük tíz méterre megálltunk.

- Mr. Ramirez – bólintottam én is. Niall alaposan az ürge után nézett, amikor Harry megkérte rá, és sikerült kiderítenie róla néhány információt, többet között a nevét. Alejandro Ramirez Pulpo egyik legjobb embere. Mondhatni, a bizalmasa, akinek a tanácsait szinte mindig megfogadja. Nagyon valószínű, hogy az emberek lefejezésének ötlete is az ő gondolatszüleménye – és ebből már azt is le tudtuk szűrni, hogy ennek a fazonnak biztosan nem volt gyerekszobája.

- Ugyan már! Fegyver, egy békekötési tárgyalásra? – nevetett fel, amikor kiszúrta Zayn markában a Rugert.

- Csupán elővigyázatosak vagyunk – feleltem rezzenéstelen arccal, de közben intettem a társamnak, hogy tegye el a stukkert a kabátzsebébe.

- Mertem is remélni, hogy nem amatőrökkel van dolgom. – Közelebb sétált felénk, emberei pedig mágnesként követték őt. – És most nyögjétek ki, miért akar Styles fegyverszünetet kötni a Polippal – Pulpo beceneve hallatán akaratlanul is elmosolyodtam.

- Azért, mert Sergej a kelleténél több gondot okoz most nekünk. – Beszéd közben végig Ramirez szemeibe néztem. Éreztetni akartam vele, hogy a városban nem ők az egyetlenek, akiktől a lakók rettegnek – nehogy a végén elbízza magát.

- Sergej… igen… - gondolkozott el a kolumbiai. – A köcsög oroszok a mi dolgunkat sem könnyítik meg. Azt hiszik, besétálhatnak a városunkba, és gond nélkül átvehetik az irányítást a többi banda fölött – vélekedett a külföldi maffiózókról. – De majd Pulpo elintézi őket… - mormogta végül.

- Elintézi? Egyedül? Azt kétlem – csóváltam meg a fejemet. – A főnöködnek csak akkor van esélye, ha az ő kezében van a hatalom, és a hatalom forrása a mi helyzetünkben a békekötésben rejlik – mondtam neki, s úgy tűnt, értékeli az elképzelést.

- Azt mondod, ha netán le akarnánk számolni az oroszokkal, Styles félreállna az utunkból? – kérdezte tőlem, s napbarnított arcára sunyi vigyor ült ki.

- Természetesen – vágtam rá rögtön, ám csak Zayn és én tudtuk, hogy ez hazugság. – Sőt, ha addig nem rúgjátok fel az alkut, talán még embereket is kaptok tőle – kontráztam rá. Reméltem, hogy nem agyal sokat a dolgon, mert akkor van esélyünk arra, hogy élve megússzuk ezt az egészet.

– Csábító ajánlat, de mi a garancia, hogy nem gondolja-e meg magát Mr. Styles? – próbált sarokba szorítani, ám mi már előre kigondoltunk mindent.

- Ugyan, Ramirez, neked nem elég az ő szava? – kérdeztem tőle, mire hangosan elnevette magát. Mögötte a három másik is elmosolyodott, mintha tréfát akarnék űzni belőlük.

- Sajnálom, de más szava nekem nem ér semmit, főleg nem egy olyané, mint Styles. Jobb szeretem, ha a tettek beszélnek. – Mondandója végén a tekintete komollyá vált, innen tudtam, hogy lassan kezdi elveszíteni a türelmét, ezért jobbnak láttam előrukkolni a biztos ponttal.

- Ez esetben, mit szólna egy táskányi pénzhez? Igaz, beszélni nem tudnak, de gyanítom, a hasznukra válhat még. – A hatás nem maradt el: Ramirez szemei felcsillantak a lóvé hallatán. Mosolyogva lépett közelebb hozzám.

- Legyen.

Bambán elmosolyodtam, és intettem nekik, hogy kövessenek. Zayn mellettem haladt, de készenlétben állt abban az esetben, ha sort kellett volna keríteni egy kis lövöldözésre.

Elsőként léptem ki a vaskapun, de szitkozódva meg is álltam, amikor megláttam egy csapat oroszt, élükön Alekszijjel.

Jay szemszöge:

Magamban szitkozódva állítottam le az autót a járdaszegély mellett. Úgy gondoltam, ennél jobb parkolóhelyet keresve sem találnék: ráláttam a lepukkant gyártelep bejáratára, így egyszerre figyelhettem meg, mit művel Tomlinson, de azonnal cselekedni is tudtam, ha kell: jelentsen ez villámgyors gázra taposást, vagy egy sorozat kieresztését valamelyik rohadék maffiózó fejébe. 

Ha őszinte akartam lenni, akkor be kellett vallanom, hogy rohadtul kezdett elegem lenni ebből az ügyből. Túlságosan féltettem Sloant. Láttam, hogyan csúszik bele egyre inkább a dologba, hiába tagadta talán még maga előtt is, én nem voltam vak, ráadásul nagyon is jól ismertem őt. Ez az ügy pedig kezdte felemészteni. Marhára nem volt kedvem magam eredni Tomlinson után, de ahhoz sem fűlött a fogam, hogy Sloant egyedül engedjem a rohadék után, márpedig, ha értesült volna, mi készül, bizonyosan fejvesztve rohan a vesztébe. Jól tudtam, milyen makacs és forrófejű, ez a kettő pedig szerencsétlen párosítás. Ráadásul, ha valamit kitalált, ha valamelyik ügyhöz ragaszkodni kezdett, akkor olyannak bizonyult, akár egy bulldog: nem eresztette, tűzön-vízen át hurcolta, míg meg nem oldotta így vagy úgy. Pontosan ezt szerettem benne annyira. Na, és éppen ezért ráztam volna meg szívesen néha, hogy ugyan nyissa már ki végre az átkozott, gyönyörű szemét. 

- Picsába! – motyogtam, amikor felbukkant végre Tomlinson és Malik.

Megvártam, hogy elnyelje őket az épület, azután kiszálltam a kocsiból, és utánuk siettem, pisztolyomat két marokra fogva. A golyóálló mellény megnyugtató súlyával simult rám – én ugyan utáltam, de Lindsey ragaszkodott hozzá, és azok után, hogy Sloant meglőtték, magam is úgy gondoltam, hogy egy kis extra óvatosság nem árthat meg, úgyhogy elviseltem, még egy kis erőt is merítettem belőle.

Amíg az épület falához lapulva várakoztam, ismét felbuzgott bennem a Tomlinson iránti utálat. Még mindig nem bírtam kiverni a fejemből azt a bulit, amin Sloan vele volt. Önkéntelenül is elképzeltem, hogy a vékony, szégyentelenül tapizó kezével végigsimít a lány formás idomain, selymes és puha bőrén, és szinte éreztem, hogy a fülemből sziszegve indul meg a gőz a levegőbe. Újra be akartam pancsolni Tomlinson pimaszul vigyorgó képébe, a bordái közé akartam rúgni, mint a kihallgatóhelyiségben, amikor engem ért a boldog feladat, hogy megdolgozzam. Akármit is mondott vagy hitt róla Sloan, én ezt az embert nem tartottam többre egy sunyi csatornapatkánynál. 

És mégis ott álltam a fenyegető épület tövében, hogy megvédjem őt, ha kell, na és lepuffantsak pár rohadékot, ha a helyzet úgy hozza. Csikorgattam a fogam, de mit tehettem volna. Inkább én, mint Sloan. 

Idegtépő volt a várakozás, folyton a digitális órám számlapjára meredtem, de vánszorogtak a percek. Nemsokára az oroszok egy csapatát pillantottam meg, amint begördültek egy furgonnal. Éppen időben kúsztam az épület sarkán túl, ahonnan kilesve láthattam a rosszarcú bandát. Szinte éreztem a vérszomjat a levegőben, és hirtelen baromi hálás lettem a golyóálló mellényért. 

A pisztolyomat Ramirezre szegeztem – őrült elégtétel lett volna leszedni Pulpo kulcsfiguráját, de tudtam, hogy nem lőhetem le, még nem, és nem is volt rá szükség. Alekszij egyik vállas, kopasz embere azonnal tüzet nyitott a pisztolyával, egyenesen Ramirezre célozva. Ám úgy tűnt, Pulpo emberei bármire képesek Ramirezért, az egyik nagydarab ugyanis elé vetette magát, felfogva a golyót. A vére szerteszét fröccsent, ő pedig a földre zuhant, ám a lövés nem lehetett halálos, mert a fogát csikorgatva és anyanyelvén káromkodva szorította a vérpatakra a kezét. Malik és Tomlinson bevetődtek az épületbe, miközben Ramirez és megmaradt emberei futva közeledtek egy fekete terepjáróhoz. A golyók záporoztak Alekszijék fegyvereiből, de úgy láttam, több sérülés nem történt, legalábbis semmi jelentős. 

A pisztolyommal Alekszij egyik emberének koponyájára céloztam, és meghúztam a ravaszt. Nem töltött el örömmel, amikor fröcskölő agyvelő és vér zuhatagában fürödve ért aszfaltot. Egyszerűen csak higgadtan tudomásul vettem, hogy egy mocsokkal kevesebb szennyezi a világot ezentúl. Ramirez földön fekvő megmentőjét is megszabadítottam a szenvedéstől. Aztán leszedtem még kettőt az orosz bandából. 

Alekszij és bandája addig lőtték a terepjárót, míg Ramirezék gumicsikorgás közepette ki nem hajtottak a telepről, azután az oroszok sietősen pattantak saját furgonjukba, és elhajtottak, elhullott embereikre rá sem nézve. Úgy tűnt, nem nagyon érdekli őket, hogy nyilvánvalóan nem Pulpo emberei nyírták ki három tagjukat. 

Meglapultam, aztán végignéztem, ahogy Malik őrjöngve Alekszijék kocsija után ered – bizonyára beszélni akart a fejükkel. Tomlinson lassan slattyogott ki a gyárból, én pedig mögötte termettem. 

- Gratulálok, seggfej, ez volt aztán a jól kivitelezett akció – mondtam neki gúnyosan. 

- Te meg mi a faszt keresel itt? – támadt nekem Tomlinson, én pedig éreztem, hogy ökölbe feszül a kezem. 

Ó, te kis gyökér, provokálj csak, hadd verjem szét alapos indokkal a fejedet! – gondoltam magamban. De egyelőre nem mázoltam el a szépfiús vonásait. 

- A nyomodban járunk, most engem küldtek, és milyen jól tették. Akármit is akartál elérni ezzel, alaposan elbasztad – morogtam már-már állatiasan.

Tomlinson arcán a kétségbeesés árnyalatát láttam átsuhanni, aztán ahogyan jött, el is tűnt a riadalom, és átadta helyét annak a sunyi, pimasz vigyornak, amit annyira rühelltem. 

- Semmi közöd a dolgaimhoz, lúzer! – mondta, én pedig behúztam neki egyet. 

Elöntött a boldog forróság, ahogy az öklöm az arcába csapódott, eltalálva a túlságosan is fitos orrát. Hát, most már nem lesz az, gondoltam sötéten vigyorogva, aztán faképnél hagytam az épület tövében összeroskadt Tomlinsont, amint a vérző orrát dajkálja. 

Lindsey szemszöge:

Kivételesen az egyik felkapott pubba mentünk ünnepelni. Ott volt mindenki a csapatból: Jay, Hank, Antonio, Adam… A végére ketten maradtunk Jayjel, mi bírtuk legjobban a whiskey-maratont, Antonióék eléggé hamar kidőltek. Igaz fárasztó heteken, sőt hónapokon vagyunk túl, de sikerrel jártunk: legyőztük Pulpo egyik albandáját, a rács mögött várják ítéletüket, ami jó esetben is vagy 10 év. Kár, hogy Pulpo megint kicsúszott a kezünkből…

Pillantásom az üres whiskeys poharamra meredt, így felálltam és elindultam a pult felé. A hely eléggé rusztikus volt: nagy ívelt szélű fa pult, idézve a 30-cas éveket, hatalmas üvegek, nyikorgó bárszékek. Na, és persze kissé borsos árak, de jelenleg ez izgatott minket a legkevésbé. A csapos, amint meglátott már tudta, mit akarok, nyúlt is a mézes Jack Danielsért. Ennyire kiszámítható csaj lennék?

Valaki finoman meglökött oldalról, Jay volt az. Tekintete már enyhén üveges volt, gyaníthatóan hasonló volt az enyém is, de hát 10 whiskey után mit is várjon el az ember magától. Merengve figyeltem, ahogy kikért még egy kört, és ahogy felhajtotta az italát. El kellett ismernem, remek pasi. Sármos, és olyan erőt és biztonságot sugárzó, mint kevés ember. A legtöbb nő számára főnyeremény lehet egy ilyen férfi, kár, hogy a kollégája vagyok, mert még én is szívesen túrnék bele hajába. De, ha van valami amit már rég megfogadtam, az az, hogy kollégával sosem kezdünk. Azt, hiszem ezt a tanulságot akkor szűrtem le, amikor gimi utolsó évében összejöttem Dannel, aki szakításunk után még azt is kifecsegte, hogy mennyire volt számomra fájdalmas bizonyos első dolgok.

Inkább én is lehúztam a keserédes emlékre italomat és fizettem a pultosnak. Későre járt már, hajnali 3 óra lehetett, és éreztem, ahogy a szervezetem alvásért kiállt az elmúlt hetek pihenés megvonása után. Nem tudom, Jay akar-e még maradni, én mondjuk, nem vagyok az a kifejezetten magányosan ivó típus.

-          Figyelj, Jay, én lépek. Eléggé fáradt vagyok már.

-          Rendben, hazakísérlek. – mire az összes bennem lévő sejt valamiért mocorogni kezdett. Ez nekem új volt.

-          Hát, jó. – mosolyodtam el, majd magamra kaptam farmerkabátomat. – Mehetünk.

A ház, ahol laktam, mindössze pár utcányira volt a bártól, Chicago zajos, ámde jómódú részén. Csendesen haladtunk egymás mellett az utcákon végig, Jay egy pár lépéssel mögöttem jött, mintha csak egy újabb akció lenne és így fedeznénk egymást. Kicsit szórakoztatott a dolog, mert általában én is a testőr szerepét játszom. Én szoktam vigyázni másokra, nem rám szoktak vigyázni. Ez nekem teljesen új.

A ház elé érve megálltam előkeresni kulcsomat, táskám mélyében. Jay odajött, hogy megfogj a táskám, ezáltal segítve nekem a kutakodásban, ami végül egy jó másfél perces keresgélés után nagy nehezen meglett. Hirtelen emeltem fel a fejemet, beleütközve Jay állába. Basszus! Ránéztem, hogy fáj-e neki, és kezemmel odanyúltam, hogy megérintsem ütközésünk helyét. Éreztem whiskey-gőzös leheletét, ami némi arcszesszel párosult. Sose álltunk még ilyen közel egymáshoz.

Jay hirtelen közelebb rántott magához, kezével az államat odahúzta az övéhez, majd szája az enyémre tapadt. Ellenállni se volt időm, s mégis, meglepve érzékeltem, ahogy ajkaim viszonozzák támadását. Egyre jobban belemelegedtünk, hevesen magához szorított, fogaimmal harapdáltam az ajkát. Éreztem, hogy nincs megállás, s semmilyen erkölcsi gát nem állt ellen bennem, nem gondoltam semmire, csak, hogy már az ágyamba tudhassam.

Mikor végre pár percnyi heves csókcsata után végre levegőhöz engedett jutni, rögtön folytatni akartam, és ahogy rápillantottam, ő is.

-          Feljössz? – kérdeztem vigyorogva.

Ő pedig csókot adva a számra, elkezdett húzni a ház felé….