16. rész - Jay

Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig térdelhettem ott. Indulataim szépen lassan csillapodtak, bár lelki fájdalmam most nagyobb volt, mint valaha. Szépen lassan kiürítettem a fejemből minden bántó gondolatot, próbáltam a környezetemre fókuszálni. Meglepően meleg volt, szinte tavaszias, bár a Nap sugarai még nem igazán melegítették a bőrömet, mégis jólesett simogatásuk. Lassan álltam fel, szinte, mint valami lassított felvétel, végtagjaim még nem akartak száz százalékosan engedelmeskedni akaratomnak. A fű sáros volt, hisz a hirtelen felmelegedés megolvasztotta a havat és a jeget, amik eddig a felszínt befedték, így a víz most apró tavakat képezett a zöld pázsiton belül. Fekete farmerom a térdemnél teljesen átázott, két sárgásbarna folt éktelenkedett a szöveten, de ez jelenleg a legkevésbé sem foglalkoztatott. Lassan fordítottam körbe a fejemet, valamifajta ülőalkalmatosság után kutatva. Nem volt az a pénz, amiért visszamentem volna a házba, azonban haza sem volt kedvem sétálni. Ha őszinte akartam volna lenni, az ég egy adta világon semmihez nem éreztem magamban erőt. Szemem végül megállapodott a régi hintánkon, ami még mindig ott állt a kerítés tövében, mintegy hirdetve a már rég elfeledett, gondtalan gyermekkoromat. Éreztem, ahogy talpam alatt besüpped a talaj, szinte cuppanós hangot adva, mikor felemelem. Testsúlyomat lassan engedtem rá a mostanra rozogává vált faszerkezetre, ellenben csodával határos módon nem rogyott össze alattam, bár óvatosságból szinte mozdulatlanná dermedtem.
Nem sokáig burkolózhattam azonban szótlan némaságba, nem sokkal később egy árnyék tűnt fel előttem, mely egyre nagyobbá vált, jelezve gazdája közeledését. Az első reakcióm az volt, hogy elküldöm: nem volt senki a házban, akivel különösebben beszélni szerettem volna. Ezzel szemben mikor felpillantottam, nem Peyton állt előttem, ahogy az előzőleg gondoltam… Jay volt az, fekete bőrdzsekibe burkolózva, égszínkék szemét egyenesen az arcomra szegezve. Nem szólt egy szót sem, inkább megtette felém az utolsó lépéseket, majd helyet foglalt a mellettem eddig üresen ringatózó hintán. Apám zseniális építészeti képességeit mutatta, hogy valami csoda folytán még mindig nem esett össze alattunk.
- Ki hívott? – Hangom rekedt volt, szinte a felismerhetetlenség határát súrolta. Világosan kiérződött belőle a meggyötörtségem.
- Peyton. – Jay kezét combjára csúsztatta, szemével a környéket vizslatta – Úgy gondoltam, szívesen beszélgetnél valakivel.
- Hm. – Ötletem sem volt, mivel indíthatnám el a csevegést. Peytonnak igaza volt, tényleg szerettem volna kiönteni valakinek a lelkemet. Jay pedig… szívem megtelt melegséggel, ahogy rápillantottam, el se tudtam hinni, hogy valóban képes volt átszelni a várost csak azért, hogy az ő vállán sírhassam ki a bánatomat. Kezemet felemeltem, majd a combján heverő kézfejére tettem. Nem húzódott el érintésem elől, így lassan ujjainkat összefontam, így üldögéltünk egy ideig.
- Nem a te hibád volt – szólalt meg nagy sokára. Fejemet szinte automatikusan kaptam a másik irányba, éreztem, hogy könnyeim a mai napom már túl sokadszorra indulnak meg önkényes útjukra az arcomon. – Verd ki ezt a baromságot a fejedből.
- Látom, Peyton mindenbe beavatott. – Nem tudtam, mi mást válaszolhatnék még. Tudtam, hogy igazából valóban nem én tehetek a történtekről, mégis… az én döntéseim vezettek idáig.
- Az öcséd konvoját eltalálta egy bomba. – Egész testemben beleremegtem, mikor meghallottam szavait. Lelki szemeim előtt megjelent Alex barátságos arca, majd lassan lepergett előttem, ahogy darabokra robbantja egy terrorista. Láttam már holttestet bombatámadás után, így elég élénken el tudom képzelni, hogyan is nézhetett ki mindezek után. Az én drága, jólelkű, mindenkivel kedves kisöcsém. – Erről mégis hogyan tehetnél te?
- Nem kellett volna Afganisztánban lennie – nyögtem –, lehetett volna Irakban is… vagy itthon... Lehetett volna kiképzőtiszt, ha a West Pointra jár, de én…
- De te évfolyamelsőként végeztél ott és kiváló katona vált belőled – vágott a szavamba –, a saját szememmel láttam, hogy hány katona életét mentetted meg, mert a jó döntést hoztad meg az éles szituációkban. Én személy szerint büszke vagyok arra, hogy alattad szolgálhattam!
A sírástól feldagadt szememet ráemeltem, ellenben nem láttam mást a tekintetében, csupáncsak őszinteséget. Komolyan mondta, amit mondott. Megeresztettem felé egy hálás mosolyt, bár leginkább csak egy vicsorra futotta.
- Kiengedtük Tomlinsont. – Úgy tűnt, Jay jobbnak látja, hogy biztonságosabb vizekre evez. – Lindsay rajta van a bírón, aki szabadlábra helyezte, de egyelőre semmi nyoma annak, hogy bármi köze is lenne, akár Styles-hoz, akár a védőügyvédhez.
- Ezek szerint zsákutca? – húztam össze a szememet.
- Meglátjuk, még nem adta fel. Mindenesettre majd kiderül, te mit érsz el Tomlinsonnal.
- Olyan rossz előérzetem van – sóhajtottam –, nem tudom megmagyarázni, miért, de úgy érzem, valami rossz fog történni.
Balra fordítottam a fejemet, így tökéletes rálátásom nyílt Jayre. Elmerengve nézett maga elé, miközben szorongatta egészséges kezemet, hüvelykujjával egyenletes köröket rajzolgatva a kézfejemen. Megnyugodtam a jelenlétében, belső kínom, ha nem is szűnt meg, de enyhült valamelyest. Örültem, hogy itt van, bár fogalmam sem volt, hogy igazából miért is jött ide. Én, ha az ő helyében lennék, nem tudnék csak így itt ülni valaki mellett és vigasztalni azok után, amit tett velem. Mégis itt volt, s bármilyen szemét is voltam vele, most mellettem állt, s próbálta azt éreztetni, hogy jó ember vagyok… ezzel szemben az volt az igazság, hogy ő volt az.
- Emlékszel arra a nyárra, amikor hazajöttünk? – Jay hirtelen pattant fel, azonban kezemet nem engedte el, így kénytelen voltam követni mozdulatait.
- Persze – feleltem, de teljesen összezavart a viselkedése. A hátsó kertbe húzott, egyenest a hatalmas gesztenyefához, amit Anya abban az évben ültetett, amikor a család ideköltözött.
- Ez volt az a fa, amin mindig felmásztam az ablakodhoz. – Nosztalgikus mosoly terült szét az arcán, miközben levette dzsekijét, és jobb lábát a fa törzsére támasztva felhúzta magát a legalsó ágra. – Gyere, menjünk fel.
- Tudod, jelenleg nem nagyon vagyok olyan állapotban, hogy fára másszak – mutattam felkötött karomra, mire leguggolt a masszív ágon és jobb kezét lenyújtva jelezte, hogy majd ő segít. – Megöllek, ha leesem!
Jay fintora játékos volt, sőt, kihívó, ami miatt képtelen voltam nemet mondani. A mostani valója annyira hasonlított ahhoz, akit anno megismertem, hogy szinte már el tudtam hitetni magammal, hogy az elmúlt két év meg sem történt, s igazából most is csak egy átbulizott éjszaka után settenkedünk be a szobámba, mint a rossz kamaszok. Bal kezemmel masszívan ragadtam meg a karját, lábammal kitámasztottam magam és nem kevés erőlködés után, de sikerült feljutnom az alsó ágra. Jay intett, hogy másszak tovább, így megfogtam a következő ágat, majd fél kézzel húzni kezdtem magamat, azonban éreztem, hogy a derekamat két erős kéz ragadja meg és tol felfelé, így nagyobb nehézségek nélkül sikerült az egyik lábamat átvetni a gallyon, és lovaglóülésben elhelyezkedni rajta.
- Miért is nem használjuk a bejárati ajtót? – tettem fel a költői kérdést, mire Jay csak nevetett. Ellenben ez olyan szívből jövő, őszinte kacaj volt, ami engem is jókedvre derített, s nem tehettem róla, de mosolyt csalt az arcomra.
- Ez így sokkal mókásabb – válaszolta, majd felállt, hogy a felmérje következő „lépcsőfokunkat”.
- Maximum neked – morogtam, majd átkarolva a derekát én is felügyetlenkedtem magamat.
Hirtelen irtózatosan közel kerültünk egymáshoz. Bár a levelek jelenleg nem akadályoztak minket, a nagyobb faágakból kiálló kisebb részek nem hagytak nekünk túl sok mozgásteret, így szinte egymáshoz préselődtünk. Észre sem vettem, de kezemet Jay mellkasára helyeztem, hogy megtartsam az egyensúlyomat, azonban csak most tudatosult bennem, hogy így érzékelhetem teste melegét, sőt még egyenletesen dobogó szívverését is. Jay kék írisze most az enyémbe fúródott, azonban eltűnt belőlük a játékos csillogás, helyét átvette valami más… Szememet szinte hipnotikusan vonzotta szája, ajkaim enyhén szétnyíltak a vágyakozástól, szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem csókol meg. Ez azonban hamar megváltozott, keze pillanatok alatt a derekamon volt, erősen magához húzott, majd lecsapott rám. Hihetetlen volt, szinte éreztem, hogy vibrál körülöttünk a levegő, szememet becsuktam, kezemet mellkasáról a hajába vezettem, ellenben hirtelen mozdulatom miatt elvesztettem az egyensúlyomat és megbillentem. Jay rögtön elkapott, keze átölte a derekamat, tökéletes biztonságban tartva engem.
- Mit szólnál, ha bent folytatnánk, mielőtt még kitöröd a nyakadat? – suttogta bele a fülembe. A rengeteg érzelemtől, ami átjárta a testemet nem bírtam megszólalni így csak bólintottam.
Ahhoz képest, hogy nekem csak fél kezem volt, és hogy Jay mozgását akadályozta, hogy minduntalan nekem kell segítenie, szinte rekordidő alatt bemásztunk az ablakon, amit Jay szakavatott kézzel feszített ki. Csupán egy másodpercem volt megállapítani, hogy a berendezés semmit sem változott az elmúlt két évben, mert Jay mindössze ennyit hagyott nekem, mielőtt ismét magához rántott. Hátam nagy erővel csapódott neki a mellkasának, de látszólag őt ez egyáltalán nem zavarta, ajkaival hevesen csapott le nyakamra, csókokkal és kis harapásokkal végighaladva a fülemtől egészen a vállamig. Lassan fordultam meg, hogy belenézhessek gyönyörű szemébe, amelyek most a vágytól csillogtak. Bal kezemmel végigsimítottam az arcán, érzékelve puha bőrét és kissé érdesebb borostáját. Lágyan csókoltam meg, mintegy türelemre intve, ami ellen ő csak egy mélyről jövő nyögéssel tiltakozott. Keze már fekete, hosszú ujjú felsőm alatt matatott, majd egy határozott mozdulattal rántotta le rólam… illetve csak rántotta volna le rólam, ha az anyag nem akad bele a felkötött karomba. Hangosan kacagtam, ahogy próbált kiszabadítani a rám tekeredett ruhadarabból, de rögtön bennem akadt a hang, amint ismét megpillantottam arcát. Egyszerűen elvesztem a tekintetében, hihetetlen módon szinte csodálattal pillantott rám, mintha én lennék a legszebb dolog, amit életében megkaphatott. Ajkaim szétnyíltak, pulzusom hirtelen az egekbe szökött, szinte kapkodtam a levegőt. Jay mintha megérezte volna villámcsapásszerűen fellobbanó vágyaimat, pillanatok alatt megszabadult a felsőjétől, mely gyűrötten landolt a padlón.
Egyszerűen tökéletes volt. Izmos, magas, jóképű. Csupán ámulattal voltam képes felmérni kidolgozott felsőtestét. Bőre makulátlan volt, leszámítva azt a néhány repesz által ütött heget, mely jó néhány helyen átszelte mellkasát. Ezek azonban nem csúfították el, éppen ellenkezőleg: számomra megszépítették őt. Ujjaimmal lassan érintettem meg a számomra már régi ismerősként köszöntött sebhelyeket, majd gyengéden apró csókokat hintettem rájuk. Tudtam a történetüket, tisztában voltam vele, hogy ezek Jay bátorságának és önfeláldozásának testi emlékeztetői. Hosszú ujjaival azonban az állam alá nyúlt, ezzel késztetve arra, hogy ismét arcát vegyem górcső alá. Gyengéden ragadott kézen és vezetett az ágyhoz, majd intett, hogy feküdjek végig rajta. Aggodalom lett úrrá rajtam, amikor eszembe jutott, hogy nemsokára meztelenül fog látni. Bár tisztában voltam vele, hogy már számtalanszor látott hasonló szituációban, mégis az oly’ régen volt már… Azóta megváltozhattam, meghízhattam, mi van, ha… Mély levegőt vettem, s becsuktam a szememet, ezzel is próbálva úrrá lenni hirtelen rám törő pánikomon. Jay közben lassan kizipzárazta a csizmámat, majd miután mindkettő hangosan koppant a földön, szétfeszítette a lábaimat és kényelmesen elhelyezkedett közöttük. Hallottam a két farmer összeérő szövetének halk dörzsölődését, ellenben sokkal jobban lekötött a felettem magasodó Adonisz izmainak különleges játéka a bőre alatt, ajkainak lágy kényeztetése a bőrömön, testének melege, kezének érintése a hasamon. Éreztem, ahogy kigombolja a nadrágomat, kissé megemeltem csípőmet, hogy segítsek megszabadulni a feleslegessé vált anyagdarabtól. Ujját lassan húzta végig a hasam alatt lévő érzékeny bőrfelületen, mire egy vágyakozó nyögés hagyta el a számat. Már annyira akartam őt…
Telefonom csörgése, úgy hasított bele a szenvedélyünktől túlhevült szoba csendjébe, mint villámcsapás a felhőtlen, kék égboltba. Mindketten megdermedtünk, majd a vétkes készülék felé fordítottuk fejünket. A mobil nem ismerve kegyelmet tovább hangoskodott a földön, ahova nadrágommal együtt került. Tisztában voltunk vele, hogy fel kell vennem, azonban egyikünknek sem volt ínyére, hogy megmozduljon. Végül én voltam az, aki kibontakozott szoros ölelésünkből, felkapva a készüléket, egy pillanat alatt nyomtam meg a fogadás gombot.
- Claire? – Louis hangja kissé kétségbeesetten csengett – Ide kéne jönnöd a bolthoz. Lehetőleg minél előbb.
- Minden rendben, Louis? – húztam össze a szemöldökömet, bár megszólításomból tudtam, hogy nincs egyedül, így nyilván nem fog őszintén válaszolni a kérdésemre.
- Csak gyere ide – felelte, és rám nyomta a telefont.
Még egy elkeseredett pillantást megengedtem magamnak az ágy felé, bár már mindketten tudtuk, hogy el kell mennem. Kedvtelenül kapkodtam össze a ruháimat, majd a kelleténél nagyobb hévvel vágtam be magam mögött a fürdőszobaajtót.

Sziasztok!

Remélem mindenkinek jól telt az elmúlt egy hét :) Hogy feldobjam a napotokat (mert remélem feldobom...), meg is hoztam az új részt, ezúttal egy kis Joan jelenettel :) Azért reménykedem abban, hogy nem utáltok most nagyon a végkifejlet miatt, ahogy azért sem, hogy csak egy hét múlva derül ki, mit is akart Louis. 

Bearanyoznátok a napom, a hetem, a hónapom, ha hagynátok egy-két kommentet a rész alatt :)

Ölel titeket:

Raquel