17. rész - Váratlan fordulatok

Abban a percen tudtam, hogy valami baj történt, amint befordultam a kisbolt utcájába. Az üzlet előtti részt ellepték az idegenek, akik egymás lökdösésével szerettek volna minél közelebb kerülni a kirakatüveghez. Közeledtemre rám meredtek, láttam a felismerés szikráját feltűnni a szemükben, mire, mint valami halraj, ami meglátja a ragadozót, nyíltak szét előttem, így bepillantást nyerhettem a belső térbe.
Az első, akit megláttam, Harry volt. Viselkedése azonban furcsának látszott, nem tűnt sem dühösnek, sem arrogánsnak úgy, mint szokott, inkább… rémült volt. Tekintetét egy pontra szegezte, mintha nem tudná feldolgozni, amit lát a padlón. Több férfi is állt körülötte, többjüket ismertem, néhányuk arcához nem tudtam nevet kötni. Köralakban álltak, mintha közrefognának valamit, amit viszont eltakart többnyire bőrbe burkolt alakjuk. Összehúzott szemöldökkel nyitottam be, az ajtó feletti kis csengettyű vidáman csilingelt, felhívva a bent tartózkodók figyelmét jelenlétemre. Harry volt az első, aki felém kapta a fejét.
- Te meg hogy kerülsz ide? – Hangja remegett, szemei összeszűkültek a gyanakvástól.
- Én hívtam ide. – Louis nem fordult felénk, csak odavetette a szavakat, azonban kezével intett, hogy menjek oda hozzá.
Lassan tárult fel előttem a földön fekvő alak látványa. A kecses lábak, melyek természetellenesen kicsavarodtak, a gyönyörű, szőke lobonc, mely most kócosan vette körül a mostanra már halottfehérré vált arcot. Kezeimet a szám elé kaptam, ahogy belenéztem Yvette élettelenné vált, üveges tekintetébe. A látvány sokkolt, szívem mintha több ütemet is kihagyott volna. Értetlenül meredtem Louis-ra, aki megrendülten guggolt a holttest mellett, úgy tűnt, ő sem tud megszólalni. Tekintetemet végigjárattam a halotton, keresve valami magyarázatott a huszonéves lány halálára, pillantásom pedig nemsokára meg is akadt azon a golyó ütötte lyukon, ami a bal mellénél csúfította el szinte tökéletes testét. Egyetlen lövés érte, egyenesen a szívébe. Ez kivégzés volt, a támadó esélyt sem adott neki az életre.
- Ezt nem hagyhatjuk már szó nélkül! – Egy ismeretlen, tinédzsernek tűnő, afroamerikai srác szólalt meg, nem meglepő módon szavait egyenesen Harryhez intézve. Indulatait nehezen tudta megfékezni, mégis volt egy olyan érzésem, hogy nem Yvette miatt dühös, inkább csak a hormonjai hajtják. – Lance halála, őt is meglőtték – mutatott rám, bár meg mertem volna rá esküdni, hogy még csak a nevemet sem tudja –, majd most ez. A kolumbiaiaknak meg kell lakolniuk.
- Nem – Harry Yvette arcát fürkészte, tekintetét elsötétítette a bűntudat. Bármennyire is furcsán hangzott, megsajnáltam. Úgy tűnt, felülkerekedett rajta az emberi mivolta, s a tudat, hogy ez a lány fülig szerelmes volt belé, és csakis azért dolgozott itt, látszólag most tudatosult benne. Nem nézett a suhancra, hangja mégis olyan határozottságot sugárzott, ami azt sugallta: már eldöntötte a kérdést, és nem szeretné, ha ezzel zargatnák most.
- De hát egyértelmű, nem? – A fekete srác úgy tűnt, nem érti a célzást – Ez ellened irányult, főnök. Gondolom, idejöttek, hogy kinyírjanak, de nem találtak itt, ezért gyorsan lepuffantották a csajt…
Louis idegesen csettintett egyet a nyelvével, majd szinte perzselő tekintettel pillantott fel a beszélőre. Érezni lehetett rajta, hogy legszívesebben nekiugrana, azonban ő nem Harry volt, így visszafogta indulatait.
- Ha le akarták volna lőni Harryt, akkor azt nem itt és nem fényes nappal tennék, te idióta – sziszegte úgy, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. – Ez erőfitogtatás volt, provokáció. Pontosan tudták, hogy Harry nem lesz itt, de fel akarták rá hívni a figyelmét, hogy képesek bárhol bárkit megölni.
- És mi ez ellen nem teszünk semmit? Hagyjuk, hagy randalírozzanak a mi környékünkön, berontsanak a főhadiszállásunkra és öldössék az embereinket. Nem hittem volna rólad, hogy gyáva vagy, de…
Nem tudta befejezni a mondatot. Harry arca eltorzult a dühtől, egy macska ügyességével ugrott a srác elé, majd irtózatos erővel csapta neki az üveglapnak, ami megrepedt az ütközéstől. Bár a srác lehetett vagy száz kiló, mégis, Harry úgy emelte meg, mintha tollpihe lenne, egyik kezét a torkára helyezve szorította el a légútját, majd élvezettel figyelte, ahogy áldozata arca előbb vöröses, majd kékes lesz az oxigénhiánytól.
- Harry – figyelmeztette Louis. A megszólított enyhén összerezzent, majd Louis felé fordította a fejét. Olyan arckifejezéssel, mintha fizikai fájdalmat okozna neki a cselekedet, engedte el a fiút, aki mint egy zsák krumpli omlott a lába elé. Próbálta kapkodni a levegőt, azonban túl mohó volt, így köhögni és prüszkölni kezdett hihetetlenül szánalmas látványt nyújtva.
- Nincs elég emberünk. – Harry hangja érdessé vált dühétől, szemét figyelmeztetőleg járatta végig összegyűlt emberein. – Nem tudunk egyszerre csatázni a kolumbiaiakkal és lerendezni a tranzakciót. Egy hét múlva… csupán egy hét múlva, azonban saját kezűleg fogom kitekerni annak a nyakát, aki ezt tette…
Egyetlenegy jelenlévőnek sem jutott eszébe megkérdőjelezni a szavait. Olyan mérhetetlen bosszúvágy áramlott felőle, amilyet még életemben nem éreztem, szinte sütött róla, hogy komolyan gondolja, amit mond. Olyan karizma vette őt körül, amitől rögtön megértettem, miért is ő vezeti ezt a csapatot: kivétel nélkül mindenki más összezsugorodott a jelenlétében, az embereket automatikusan vonzotta hatalmas, izmos alakja, rejtélyes személyisége, kiszámíthatatlan érzelmei. Olyan volt, mint egy ketyegő bomba, amin azonban nem volt számláló, így nem lehetett tudni, hogy mikor robban fel.
- Lamar, takarítsd ki innen ezt az idiótát! – Egyik másodpercről a másikra higgadt le, fejével intve a srác felé. – Zayn, vidd el innen a lányt.
Még egy utolsó pillantást vetett Yvette-re, majd tekintetét társára emelte, aki csak bólintott. Óvatosan emelte fel a picinyke testet, kegyeletteljesen, szinte lágyan fogta meg és vitte ki a boltból. Szemembe könnyek gyűltek, mikor belegondoltam, hogy valószínűleg az autópálya mellé viszi, odavetve szerencsétlent az éjszakai állatok eledelének. Azonban mi másra is számíthattam? Yvette-nek nem voltak rokonai, s ezek a maffiózók nyilván nem fogják felhívni a rendőrséget vagy szervezni egy tisztességes temetést.
Harry egyetlenegy szó nélkül hagyott ott minket, gondolataiba temetkezve zárkózott be az irodájába. Szememmel követtem végig a mozgását, nem tudom megmagyarázni, miért, de szerettem volna, ha rám pillant, csak egyetlenegy másodpercre… Zöld íriszéből volt a legkönnyebb olvasni, az árulta el leginkább valódi érzelmeit. Erős fixírozásom ellenére azonban végig a földet kémlelte, úgy tűnt, teljesen kizárta a környezetét, még Liamnek is intett, hogy maradjon kint, egyedül szeretne maradni. Nagyot sóhajtottam… mit meg nem adtam volna azért, ha csak egy pillanatra is bele tudnék látni a fejébe.
- Holnap lesz egy buli. – Összerezzentem Louis hirtelen hangjától, ami elszakított az ajtó bámulásától, ami mögött Harry rejtőzött. Értetlenül meredtem rá, el se tudtam képzelni, hogyan beszélhet valaki egy buliról, mikor ilyen szörnyűség történt. Ezzel szemben be kellett látnom: az élet megy tovább, nekem meg nyomoznom kell… Egy ilyen esemény után pedig Harry valószínűleg sokat fog inni, tehát nagyobb eséllyel fedi fel előttem a titkait, mint egyébként.
- Harrynél? – Próbáltam a problémára koncentrálni, azonban Yvette holteste kéretlenül tört elő újra és újra az emlékezetemből.
- Royce-nál. – Louis gyors oldalpillantást vetett a környezetére, majd mikor látta, hogy Liam minket figyel, egyszerre csak óvatosan kisimított egy tincset az arcom elől, majd lassan lehajolt és adott egy szűzies csókot az ajkaimra. Bármennyire is próbáltam ellazulni, kellemetlen volt érintése… Még élénken élt bennem, hogy mennyire kívántam Jay ajakait, milyen édes volt csókja. Ezekhez a mindent elsöprő érzésekhez egyszerűen Louis nem tudott felérni. – Felveszlek hét körül, jó?
Bólintottam, mire ő egy sokatmondó pillantást vetett rám, amiből tudtam: lesz mit mesélnie holnap. Még egyszer körbepillantottam a helyiségben, de szememet automatikusan vonzotta a hely, ahol nem is olyan régen még Yvette feküdt. Szegény lány… Csak közel akart lenni egy fiúhoz, akit szeretett, és ezért meg kellett halnia. Elgondolkozva emeltem pillantásomat ismét az ajtóra, ami mögött Harry eltűnt. Vajon tényleg annyira felkavarta ez az egész, mint amennyire feltételezem? Vagy csak az idegesítette, hogy a kolumbiaiak bejutottak a területére? Lehetséges lenne, hogy valóban egy érző ember valahol a lelke mélyén, vagy most is csak a hatalom és pénz érdekelte?
Sem kedvem, sem okom nem volt itt maradni, ezért lassú léptekkel kiléptem az utcára. Az aznapi jó időt szó szerint elfújta a szél, mely egy hatalmas, szürke felhőt görgetett Chicago felé. Hófehér hópelyhek kezdtek el szállingózni, azonban még azelőtt elolvadtak, hogy elérték volna a betont. Kezemmel átöleltem magamat, ezzel is védekezve a hideg ellen, kezdtem sajnálni, hogy nem vettem fel kabátot, egyszerű, hosszú ujjú felsőmet kevésnek éreztem az egyre hidegebbé váló levegőn.
Nem figyeltem merre indultam, így meglepetésként ért, amikor megérkeztem Jay lakásához. A szememet forgattam, ha arra gondoltam, hogy milyen ironikus is az, hogy még a tudatalattim is Jayhez vezet. Elgondolkodva emeltem a tekintetemet a harmadik emeletre, próbálva felfedezni magas alakját valamely ablakban, azonban csak a sötétítőket tudtam kivenni, melynek résein keresztül enyhe fény szűrődött ki. Már éppen indultam volna a metró felé, hogy gyorsan hazajussak, amikor lelki szemeim előtt megjelent egy kép alig néhány órával ezelőttről. Szinte ismét éreztem a bőrömön Jay ajkait, megborzongtam a gondolattól, mi is történhetett volna abban a szobában. Nagy levegőt vettem, s visszafordultam a ház felé és feltéptem a bejáratát. Nem lehetsz ennyire beszari, Sloan! korholtam magamat. Ha akarod a srácot, akkor szerezd meg.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, szinte futottam a régen, olyan jól ismert ajtó elé. Egy másodpercnyi habozást engedtem meg csak magamnak mielőtt bekopogtam volna, féltem, ha tovább agyalok, akkor csak megfutamodnék.  Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy Jay kinyissa az ajtót, szinte belehaltam a várakozásba, még akkor is, ha mindössze pár másodpercről is volt csak szó. Lábaim mintha kocsonyává változtak volna, szinte alig tartották meg testsúlyomat, légzésem pedig olyan felületessé vált, hogy légzőgyakorlatokat kellett bevetnem, mert féltem, az agyam nem kap elég oxigént a működéshez. Már éppen feladtam volna a várakozást, mikor meghallottam, hogy megcsikordult az ajtó túloldalán a lánc, majd a bejárat résnyire kinyílt, vékony fénycsóvát engedve a folyosóra. Reménykedve kaptam fel a fejemet, azonban az ajtóban egyáltalán nem az állt, akire számítottam…

Sziasztok!

Sajnálom, az egy napos csúszást és azt is, hogy ez másodszor fordul elő, restellem magam. Nem szeretek magyarázkodni, remélem nem haragszotok rám, vagy legalábbis a rész elég kárpótlást nyújt. Megint elég kényes résznél hagytam abba, ezért meg még egy bocsánatkérés dukál! 

Kérlek ha elolvastátok hagyjatok nyomot magatok után, kellene egy kis inspiráció ;)

Ölel titeket:

Raquel