14. rész - A gyanú

*HARRY SZEMSZÖGE*

Jéghideg szél csapott az arcomba, ahogy kinyitottam a terepjáró hátsó ajtaját. A chicagói tél egyik legrosszabb arcát mutatta ezen az estén, láttam a tükörsimára fagyott folyadékot megcsillanni a betonon, hála annak az egyetlen még működőképes utcai lámpának, ami pár méterre tőlünk magasodott, s az egyetlen fényforrást biztosította az egész környéken. Hunyorognom kellett, hogy átlássak a sötétségen, ami ezt a kicsiny kör alakú szigetet szegélyezte. 

Hallottam, ahogy még két ajtócsapódás hasít bele a környék csendjébe, de nem fordítottam arra a fejemet. Lassan indultam el az utca túloldalára, ügyelve arra, hogy ne csússzak meg a befagyott pocsolyákon, amelyek szinte akadálypályává változtatták a közlekedést. Szemem lassan szokott hozzá a majdhogynem áthatolhatatlan feketeségen, melyet csak a Hold halottfehér sugarai oldottak kissé, bár ez sem tudta megszépíteni Chicago egyik leglepukkantabb környékének siralmas látképét.

Amerre csak a szem ellátott elhagyatott gyárépületek és raktárak vettek körül bennünket. A legfeltűnőbb jelenség a tőlünk pár száz méterre emelkedő gyárkémény volt, mely mint valami kísértet emelkedett az ég felé. Előtte egy, még a többinél is nagyobb raktárépület helyezkedett el, hatalmas falai jó tíz méter magasságig nyúltak, mozaikablakai szinte egytől-egyig ki voltak törve, mutatva az idő és a helyi suhancok kegyetlenségét. A középen elhelyezkedő, egykori vasajtó helye mára már csak egy hatalmas tátongó lyuk volt, mely bárkinek beengedést biztosított a belső terek felé.

- Ez az? – Zayn lépett mellém, csizmája alatt fülsértően csikordult meg a jégréteg – Ügyes. Ha megölne minket, hetekig nem találná meg senki a holttestünket.

- Remélem, te előbb elintézed őket, mint ők minket – válaszoltam éles pillantást vetve a mellettem álló férfira. 

- Igyekszem, hidd el, én se tervezem a halálomat a közeljövőben – olyan nemtörődöm arroganciával vetette oda a szavakat, amitől szinte felállt a karomon a szőr. Zaynt nem nyugtalanította az elmúlás gondolata, simán el tudtam róla képzelni, hogy szembe röhögi majd gyilkosát, ha arra kerül a sor. Mert arra senki nem mert fogadni, hogy ez a fickó végkimerülésben fog meghalni ágyban és párnák között. – Mindenesettre ez legyen nálad, a biztonság kedvéért.

A felém nyújtott pisztoly fémrészén megcsillant a távoli lámpa fénye. Szemrehányó pillantást vetettem barátomra, hisz tudta, gyűlölöm ezeket a szarokat. Bármikor készen álltam egy közelharcra, nem okozott problémát, ha csupán az öklöm volt az egyetlen fegyverem, sőt… talán úgy voltam a legveszélyesebb. A pisztoly a gyávák fegyvere volt, azoké, akik féltek vagy túl finnyásak voltak ahhoz, hogy bepiszkítsák a kezüket. Ugyanakkor azt is el kellett ismernem, hogy hatásosak voltak, s egy ilyen helyzetben, mint a mai is, nélkülözhetetlen volt jelenlétük. Így, ha vonakodva is, de megmarkoltam a markolatánál fogva, majd az övembe csúsztattam, remélve, hogy Zayn gondoskodik arról, hogy ne kelljen használnom.

Kérdő pillantást vetettem Liamre, aki még mindig a terepjárónak dőlve várakozott. Nem volt ínyére a találkozó, de nem azért fizetem, hogy helyettem gondolkodjon, hanem, hogy tegye, amit mondok. Nem is volt szokása a vitatkozás, most is csupán egy vállrándítással jelezte ellenállását, majd fegyverét lassan előhúzva indult meg az épület felé. Zayn ráérősen követte mozdulatait, szemét lustán járatva végig a környéken – ami azonban teljesen kihaltnak tűnt. Kezeimet a zsebembe csúsztattam, majd elindultam kettejük között, tekintetemet végig a bejáraton tartva. Volt egy olyan érzésem, ha valami történni is fog ma éjszaka, az biztosan az épület belsejében fog bekövetkezni és nem itt kint. 

Hangosan káromkodtam, mikor beérve egy félfástól kiesett ablakra léptem. Az üveglap rögtön ezer darabra törött, hangos csörömpölésére még a holtak is felébredtek volna. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, amikor azonban az újonnan beálló csendet csak hármunk ziláló légzésének zajai törték meg, felegyenesedtem, majd Zayn és Liam szemrehányó pillantását a hátamon érezve mentem tovább. A raktár belseje semmivel sem mutatott szebb látványt, mint a külseje, sőt… Az őskori gépek rozsdamarta maradványai és letört alkatrészei a tér legnagyobb részét elfoglalták, a maradék területet pedig a leszakadt tető kisebb nagyobb darabjai lepték el, ami miatt, szinte lehetetlen volt belátni a helyiséget. Legalább a bevilágító Hold adott egy kis világosságot, amitől könnyebbé vált a tájékozódás.  A törmelékeket kikerülve igyekeztem a tároló közepe felé, intve társaimnak, hogy maradjanak le. 

- Nesbitt – halk szavaim belengték a termet, a halotti csendben lehetetlen volt nem meghallani a legkisebb zajokat is.

A mozgásnak azonban a legkisebb jelét sem véltem felfedezni, úgy tűnt egyedül vagyunk. Éreztem, ahogy a düh szinte maró savként végigégeti az ereimet, kezem ökölbe szorult, ahogy próbáltam erőnek-erejével visszatartani kitörni készülő indulataimat. Gyűlöltem, ha megvárakoztatnak, főleg ha olyan patkányok teszik, mint amilyen Nesbitt is volt. Ha ez a gyáva féreg az utolsó pillanatban berezelt, akkor… Lelki szemeim előtt felsejlett Nesbitt összetört arca, aminek sebei az én öklöm mintáját veszik fel. Még csak képzelet szintjén is kielégített a látvány. 

- Nesbitt – második felszólításom már sokkal indulatosabb volt, hangom szinte visszapattant a falakról, ijesztő visszhangot hozva létre. Nem is kellett sokáig várni, a csarnok másik végénél, a törmelékek sokaságának takarásából, lassanként kibontakozott két felnőtt férfi sötét sziluettje.

Nesbitt szokásos nagyvilági megjelenése csak még inkább irritált. Öltönye és tökéletesen belőtt haja, valahol Alekszijra emlékeztetett, bár ez a gennyláda csupán silány másolata volt az orosz maffiózónak. Szinte viszketett a tenyerem, hogy fájdalmat okozzak neki, azonban egyelőre még szükségem volt rá, így csak egy indulatos pillantást lövelltem felé.

- Elkéstél – vetettem oda, ő viszont továbbra is mindössze mosolygott, elengedve füle mellett megjegyzésemet.

- Remélem megfelelőnek találtad a helyszínt – drámaian mutatott körbe, olyan arckifejezéssel, mintha elásott kincset talált volna –Tegnap fedeztem fel és rögtön tudtam, hogy ez lesz az! Itt kell megtörténnie a licitnek! Mintha csak erre teremtették volna.

Fél szemöldökömet felvontam, ajkaimon hitetlenkedő mosollyal vezettem végig a szemeimet ismét a termen. Valahogy nehezemre esett elképzelni, hogy ide tömörítsem be Chicago alvilágának elitjét, hogy ők azután milliókat áldozva megvegyék az árunkat.

- Elismerem ráfér egy kis alakítás – Nesbitt nyilván olvasott az arckifejezésemből – azonban az alagsor kitűnő a lányok elszállásolására. Alkalmas elkülönítve tartani őket, így nem tesznek egymásban kárt, és az út fáradalmait is kiheverhetik. Vissza kell nyerniük a szépségüket, s biztosíthatlak, hogy két hét múlva…

- Egy heted van – vágtam a szavába. Magasról leszartam, hogy mi lesz a lányokkal, nem voltam kíváncsi az ömlengésére. Csak az volt a lényeg, hogy minden a tervnek megfelelően haladjon.

- Ez lehetetlen – mulatságos volt figyelni, ahogy Nesbitt arca lassan falfehérré válik, szemei kikerekednek, érezvén szorult helyzetét – Két hétről volt szó, nekem szükségem van…

Egyetlen mozdulatomba került. Az egyik kezem egyik ujjának megmozdításába, hogy a pisztoly eldördüljön. Tekintetemet érzelemmentesen tartottam a szánalmas alakon, aki, amint eltalált a golyó, szinte teátrálisan omlott a földre. Csigalassúsággal fogta fel, hogy mi történik vele, kezeit a combján tátongó sebre tapasztotta, ezzel próbálva elállítani a vérzést, miközben fejhangon üvöltött, bár szerintem maga is tudta, hogy senki nem hallja sikolyait. Kísérője – aki nyilván a testőr szerepét töltötte be, elég gyatra módon – szélsebesen termett ott mellette, döbbent tekintetét ránk emelve. Szinte nevetséges volt az egész helyzet, mégsem volt kedvem nevetni.

- Egy hetet kapsz – vetettem még egy utolsó, lenéző pillantást kettősünkre – Remélem elég meggyőző voltam. Ne merj átverni, mert Zayn legközelebb a fejedet veszi célba. Nem szokott hibázni…

Nesbitt fájdalmas kiáltásait még a kocsi mellől is hallani véltem, mikor végre valahára rágyújthattam egy szál cigire. Zayn dőlt neki a terepjárónak közvetlen mellettem, Liam pedig már a kormány mögött várakozott. Elgondolkodva néztem a kifújt füstöt, ami szinte művészien gomolygott az orrom előtt, ameddig a kíméletlen szél szét nem fújta alakját. Fejben már messzire jártam, valahol a Clarence Avenue egyik sorházának kapuja előtt, azzal a fekete hajú idegesítő libával, akit mégis, valahogy nehezen vertem ki a fejemből. Két ujjammal tehetetlenül kezdtem el masszírozni az orrnyergemet, ezzel próbálva elűzni a kéretlen képeket a fejemből, melyek főleg arra vonatkoztak, hogy mit is tehettem volna vele a múltkor, ahelyett, hogy elsétálok.

- Jut eszembe – Zayn mély hangja volt az, ami visszarántott az ingoványos talajról – Hallottam pár dolgot az utcán, aminek nem hiszem, hogy örülni fogsz.

Már a bevezetés sem tetszett. Zayn ritkán osztja meg velem a pletykákat, amiket kifülelt, főleg azért mert az esetek legnagyobb részében nem is figyelt rájuk. Ha valami olyat kapott el, ami megragadta a figyelmét, az soha nem sejtetett semmi jót.

- Van az a kis bögyös, fekete csaj, aki nálad dolgozik – fogott bele, figyelmem pedig rögtön szavaira fókuszált.

- Mi van vele? – sürgettem, amikor folytatás helyett szívott még egy slukkot. Kérdően vonta fel szemöldökét türelmetlenségemre, mivel azonban ez nem volt olyan rettenetesen szokatlan jelenség, hamar napirendre tért felette.

- Meglőtték – nyelvével végignyalt alsó ajkán mielőtt tovább folytatta volna – Pulpo városrészén.

Homlokom ráncba szaladt, szemeimet összehúztam az új információ hatására. Ennek a lánynak egyre több furcsa dolga volt, olyan helyeken járt, amikről tudnia sem lett volna szabad, s valahogy mindig olyan helyzetekbe került, amiknek nem lett volna szabad megtörténnie. Ezek felett pedig lassan nem hunyhattam szemet, túlságosan is gyanús volt ahhoz, hogy ne nézzek utána. 

- Gondolod, hogy neki dolgozik? – idegességemben beletúrtam a hajamba, s legszívesebben a falba vertem a fejemet. Ha a csaj, valami kém, akkor csakis az én lelkemen fog száradni, hogyha sikerül lebuktatnia minket. Ellankadt a figyelmem, a figyelmeztető jelek ellenére bizalmat szavaztam neki, pedig semmit nem tudtam róla. S ami még aggasztóbb volt, nem is néztem utána. Hogy lehettél ennyire amatőr, Styles?!

- Nem hinném – rázta meg a fejét – Minek lőnének rá a saját emberükre? Mindenesettre aggasztó, ha a csajsziról kiderül, hogy elöttünk is köze volt már az alvilághoz. Elég sokan akarnak ártani neked, haver. Sok mindenki küldhette… Azonban, ha akarod, már ma este kivonhatom a forgalomból.

A legtöbb esetben csupáncsak bólintottam volna a feltevésre. Hiszen a feltételezett kémek kiiktatása bevett gyakorlat volt. Az ilyen férgeket még az alvilág sem tartotta embernek, annak ellenére, hogy szinte minden, akárcsak kisebb hatalommal bíró banda használta őket információszerzésre. Azonban a kémek soha senkihez és semmihez nem voltak hűségesek, azoknak dolgoztak, akik éppen megfizették őket, így nem tagjai, mindössze megtűrt részei voltak ennek a világnak, ahol a lojalitás jelentette a rendszer alapját. 

- Ne – feleltem végül, próbálva magabiztosságot mímelni – Majd én elintézem.

Zayn csodálkozó pillantása szinte égette a hátamat, ahogy próbáltam kikeresni Niall számát a telefonomból. Soha nem foglalkoztam személyesen személyzeti problémákkal, mindig betartottam az íratlan protokollt, most mégis megszegem, mégis miért? 

- Niall, van egy kis melónk – csattantam a telefonba, mikor végre kegyeskedett felvenni – Gyere a Clarence Avenue 23 szám alá! Most, azonnal, te barom!

Sziasztok!
Kedd reggel van, így ismét egy új résszel jelentkezem. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, hiszen ez az első olyan rész a blogon, ami nem Sloan szemszögéből íródott, ha tetszik nektek, akkor lehet még ilyen, akár Harry, akár Jay szemszögéből. Tehát mindenképp írjatok, hogy szeretnétek-e még ilyet! Meg persze azt is, hogy tetszett vagy nem tetszett a rész :) Most nagyon izgulok :)
A díjak, cserék stb. ügyében hamarosan összeszedem magamat, ígérem, mindenkinek visszajelzek, nézzétek el nekem a csúszást, mostanában sokkal többet dolgoztam, mint szoktam, nem volt időm rájuk, ezért kérlek, ne haragudjatok rám!
Nos, a lényeg, hogy írjatok, remélem tetszett a rész, jövőhéten találkozunk!
Addig is:
Ölellek titeket!
Raquel