11. rész - Beszélgetés Pablóval

Ujjaimmal türelmetlenül kopogtattam a kormányom, mikor kénytelen-kelletlen meg kellett állnom egy piros lámpánál. Lindsay mellettem épp egy kapcsolatával beszélt telefonon, próbálva elérni, hogy tíz perc múlva találkozhassanak. A szívem a torkomban dobogott, de ebben az esetben ez az érzés kellemes volt. A sok rejtőzködés és kémkedés után jó volt végre… önmagamnak lenni.

Szerettem a munkámat, tényleg, ámbár néha komolyan teherként nehezedett rám. Valaki másnak kiadni magadat, elrejteni a valódi érzéseidet, gondolataidat, kegyetlen nehéz volt, főleg annak tudatában, hogy ha csak egy percre is elengeded magad, vagy csak egy rossz szót szólsz, az az életedbe kerülhet. Minden másodpercben figyelni a hátad mögé, hogy követnek-e, félni szabadon mozogni, nehogy meglássanak, ahogy belépsz a rendőrőrsre… Ezek a tevékenységek felőrlik az ember idegeit.

Lindsay elégedetten nyomta ki a telefont, így arra következtettem, hogy sikerült megállapodniuk. Közben mellettünk a házak egyre lelakottabbak lettek, jelezvén, hogy közel járunk az úti célunkhoz.

-          Honnan ismered Jayt? – bukott ki végül a kérdés, ami miatt szerintem, az egész eddigi beszélgetésünket kezdeményezte. Nem tudtam eldönteni, hogy végül is miért kérdezi: azért mert Jay a társa, így nyilván közel állnak egymáshoz, vagy, mert a munka kapcsolaton kívül egyéb érzelmek is kezdenek szerepet kapni kettejük között. A legrosszabb azonban az volt, hogy a második lehetőség bántott. Bármilyen önző és szemét dolog volt is ez a részemről, az, hogy elképzeltem Lindsayt és Jayt együtt, olyan érzés volt, mintha ezer kést forgatnának meg a szívemben.

-          Nem beszéltetek még erről? – puhatolóztam halk hangon. Nagyon is érdekelt volna, hogy Jay mit volt hajlandó megosztani Lindsayvel kettőnkről.

-          Gyakorlatilag semmit nem hajlandó mondani rólad – fordult felém, tekintete olyan volt, mintha vizslatna – Valamifajta mumus vagy számára.

-          Így is fogalmazhatunk – morogtam, miközben szemeimet egy sarok szélén álldogáló bandára szegeztem. Éles pillantásukat magunkon éreztem, nyilvánvaló volt, hogy ahogy elhajtunk riadóztatni fogják az egész környéket.

-          Szóval…? – rángatott vissza a beszélgetéshez Lindsay, aki látszólag figyelmen kívül hagyta a suhancokat.

-          Öhm… a seregben találkoztunk – nyögtem ki a legsemmitmondóbb választ.

-          Te is katona voltál? – a hangjában megbúvó hitetlenkedés valamiért felbosszantott.

-          Olyan hihetetlen? – kaptam fel a vizet.

-          .Végülis el tudom képzelni rólad – vont vállat - Te is mesterlövész voltál?

-          Megvan a mesterlövész kiképzésem, de valahogy a közelharc mindig jobban vonzott.

-          Voltál Irakban? – az utolsó kérdést mintha félve tette volna fel. Mindig ez történt, ahányszor Irak szóba került körülöttem, mintha az emberek attól félnének, hogy bekattanok, vagy valami ilyesmi.

-          Igen – bólintottam, majd fejemmel a zaci felé intettem, aminek a címét Lindsay előzetesen megadta – Megjöttünk.

Magabiztosan szálltam ki az autóból, jelvényemet jól látható helyen elhelyezve az övemen. Szemem sarkából láttam pár kölyköt, akik a közeli sikátor szélén álldogáltak, minket figyelve. Nos, a boltos nagy bajba kerülhet, ha az itteni drogelosztó főnök fülébe jut, hogy elbeszélgettünk vele. Nem is tudom miért, de ez valamiért mosolyt csalt az arcomra. Szerettem ezeknek az idiótáknak bajt okozni.

Szememet végigfutattam a környéken. A város latin negyedében jártunk, ezzel szemben sok volt az afroamerikai graffiti is, a bandajelekről nem is beszélve: gócpont volt, egyértelműen sok összetűzés lehetett itt a kasztok és drogdílerek között is. A házak lelakottak voltak, mégsem kerülték el a figyelmemet azok a falba vájt apró lyukak, amiket egyértelműen valamilyen puska lövedékei okoztak. Az a tény, hogy ezeket a nyomokat a helyiek még csak elrejteni sem próbálták arra engedett következtetnem, hogy az ilyen események szinte mindennaposak voltak errefelé.

-          Ki is erre a góré? – kérdeztem halkan Lindsayt, miközben a közeli zálogház felé sétáltunk.

-          Nincs egy főnök – rázta a fejét – Kisebb bandák csatáznak a hatalomért, bár a kolumbiai kartell mostanában ismét megerősödött.

-          Ők azok, akik a mi oroszainkkal vetélkednek?

-          Igen.

A zálogház elég átlagosan nézett ki, nem volt rajta semmi figyelemfelkeltő, hacsak azokat a nehéz vasrácsokat nem vesszük figyelembe, amik nyilván a rablásokat voltak hivatottak megakadályozni. Az egyik ablakban nagy neonfelirat hirdette, hogy nyitva vannak. Lindsay lépett elsőként a boltba, halk csengettyűszó kíséretében.

Bent rögtön megcsapta az orromat a cigaretta és a doh szaga. A falakon különböző fegyverek és kevésbe értékes ékszerek díszelegtek, mind erős üveg mögött. A tulaj a pult mögött állt, apró malacszemeit dühösen szegezve ránk. Úgy tűnt felismeri Lindsayt, mert aprót horkantott, amikor a rendőrnő elé könyökölt. Tetoválásokkal túlzsúfolt kezét összefonta maga előtt, apró, de annál ellenségesebb mosollyal jelezve, hogy nincs túl közlékeny kedvében.

-          Szervusz, Pablo – köszöntötte Lindsay, megtévesztően kedves hangon – Mindig öröm téged felkeresni.

-          Nem csináltam semmi rosszat.

-          Tudom. Nem is azért jöttünk, csak lenne pár kérdésünk. Ismered ezt az embert? – csúsztatott egy fényképet a pultra. Pablónak csak egy pillantást kellett vennie Lancere ahhoz, hogy teljesen halálra rémüljön.

-          Meg kell kérnem Önöket, hogy most azonnal távozzanak – Pablo ellenséges reakciója felpiszkálta az érdeklődésemet. Nyilvánvaló volt, hogy tud valamit, én pedig nagyon kíváncsi voltam arra, mi is lehet az.

-          Beszélj – szűrtem a fogaim között.

-          Nézd, Pablo – Lindsay megütötte a kezemet, jelezve, hogy kicsit vegyek vissza – Tudod, hogy bármikor rács mögé küldhetlek…

-          Őszintén, Hölgyem? Jobb a sitten, mint a halottasházban!

-          Mi a fene folyik itt? – csaptam az asztalra, miközben előrántottam a fegyveremet, egyenesen Pablo szívének szegezve.

-          Nanana – Pablo hangja jó pár oktávot ugrott erre, szemét ijedten kapta a pisztolyra, rám, majd Lindsayre – Ez hivatali visszaélés vagy mi a fene…

-          Hatósági erőszak – segítettem ki.

-          Az… pontosan az! Ezért kirúghatják!

-          Csak mi hárman vagyunk itt – feleltem angyali mosollyal – Te előkaptál egy fegyvert, én lelőttelek önvédelemből. Így történt, nem igaz, Lindsay? – társam bólintása után Pablo teljesen elfehéredett - Én élem tovább az életemet, te meg így is a halottasházban kötsz ki. Nem vonzóbb az a lehetőség, hogy beszélsz, mi elmegyünk és mindenki boldog?

-          Oké, oké – Pablo megnyalta a szája szélét, majd ruhájának ujjával letörölte gyöngyöző verejtékét – A kurva életbe… Még ma meg fogok dögleni, de legyen… beszélek.

Elégedetten eresztettem le a pisztolyomat, de továbbra is Pablo számára fenyegető helyen helyeztem el. Vigyorom egy másodpercre sem lohadt le, miközben figyeltem a szenvedő embert, ahogy magával és a félelmeivel küzd. Először is, az ablakhoz rohant majd kilesett rajta. Mikor konstatálta, hogy a környék teljesen üres, ki akarta kapcsolni a neontábláját, nyilván azzal a céllal, hogy bezárja a boltot.

-          Én a maga helyében nem tenném – vetettem oda nemtörődöm hangon – Látták, hogy bejövünk ide, igen csak gyanús lenne, ha hirtelen lehúzná a redőnyt.

-          Igaz, igaz… - Pablo csak úgy fürdött a hideg verejtékben, de végül mindent nyitva hagyott és visszatért a pult mögé. Kezébe vette a fotót, majd lassan belekezdett – Minden, amit tudok, csak pletyka, tudják a vevőktől, meg…

-          Térjünk a lényegre – türelmetlenkedtem.

-          Oké… szóval, ez Styles egyik embere…

-          Szóval ismeri Stylest? – húztam össze a szemöldökömet. Az hogy Lance-t a drog miatt ölték meg már csak nevetséges elképzelés volt. Nyilván Harry Stylesnak kell a háttérben lennie.

-          Azt pletykálják, hogy Styles valami nagy dobásra készül, ami megtörheti az oroszok hegemóniáját. Ez pedig Pulpo fülébe is eljutott.

-          Pulpo börtönben van – Lindsay arca megvonaglott a név kiejtésekor. Kérdőn pillantottam rá, de ő amolyan „később elmagyarázom” tekintettel rázott le.

-          De az emberei nem. Ő meg talál módot arra, hogy irányítson. Stylest akarja.  Tett neki valami ajánlatot vagy valami ilyesmi, de a barom visszautasította.

-          Ezért ölték meg Lance-t? Mert Styles visszautasított egy ajánlatot? – hitetlenkedtem.

-          Tudja, hogy megy ez… Pulpo a régi elvek híve: aki nem velünk van az ellenünk. Így akarta jelezni Stylesnak, hogy jobb lenne, ha meggondolná magát, mert ha nem…

-          Már csak egy bandaháború hiányzik nekünk – morogta Lindsay.

-          Mit tudunk Styles terveiről? – kérdeztem rá a lényegre. Igen, semmiképpen nem lenne szerencsés, ha Stylesék és a kolumbiaiak egymásnak esnének, de volt ennél nagyobb problémánk is.

-          Semmi konkrétat. Egyre többen állítják, hogy belülről bomlasztja az oroszokat. Sergej elég ideges is miatta…

-          Sergej? – kaptam fel a fejemet. Ez volt az a név, amit kihallgattam Styles legutóbbi magánbeszélgetésénél.

-          Sergej Chenkov az oroszok új vezetője. Azt mondják megölte az előző fejest, hogy ő legyen a góré, most meg tisztogatást végez. Nem lepne meg, ha Styles a listája tetején lenne. Azonban van valami ügyük, szóval még nem nyírhatja ki, különben fuccs az üzletének.

Ennyi elég is volt, hogy összerakjam a képet. Tehát az oroszok tudják, hogy Stylesnak valami terve van, de amíg a lányok meg nem jönnek nem tehetnek ellene semmit, különben elveszítik a pénzüket. Azonban mit forral Harry?

Bólintottam Lindsay felé, jelezve, hogy nekem elég információt szolgáltatott az ürge. A számat rágcsálva léptem ki a boltból. Nagyon érett egy újabb beszélgetés Tomlinsonnal, ő nyilván tudott valamit Styles viselt dolgairól, amiket nem volt hajlandó elmondani. Még… Azonban, van az a nyomás, ami alatt még a leghűségesebb ember is megtörik.

Csak egyetlen lépést tettem meg, mikor a közvetlen közelemben durranást hallottam. Azonnal reagáltam, a földre vetettem magamat, azonban az agyam másodpercekkel később közvetítette felém az észvesztő fájdalmat. A vállamhoz kaptam a kezemet, a ragacsos anyag pedig végképp tudatosította bennem: meglőttek. Magamban káromkodtam, ahogy a vörösre festett kezeimre néztem, azonban az aggodalmam végül győzedelmeskedett. Fejemet felkaptam, tekintetemmel Lindsayt kerestem, aki néhány lépésre tőlem feküdt. Pillantásunk találkozott, látszólag sértetlen volt, bár az első lövést vagy egy tucat követte. Egyszerre kezdtünk el kúszni a földön, viszonylagos védelmet keresve egy autó mögött.  Lindsay felguggolt, hogy kiláthasson a kék Ford csomagtartója felett, felmérve honnan jöhet a támadás, én viszont egyre szaporábban kapkodtam a levegőt. Az első sokkoló fájdalom helyét lassan átvette a zsibbadás, azzal hogy elvonszoltam magam idáig, a maradék erőmet is elvesztettem. Rettenetesen fáradtnak éreztem magam, míg sértetlen kezemmel próbáltam elszorítani a lövés helyét, azonban a vér így is túl gyorsan szivárgott a kezemből. Nagy nehezen feljebb tornáztam magamat, hátamat az egyik keréknek vetve, azonban szempilláim még így is milliós súlyként nehezedtek.

Egy csikorgó fék tompa zaját hallottam még, majd a környék végleg elcsöndesedett. Úgy tűnt a lövöldözők elhúzták a csíkot. Aprót nyögtem fájdalmamban, mikor Lindsay megpróbálta pólója egy leszakított darabjával megállítani a vérzést.

-          Maradj velem, hallod? – szinte sikította fülembe – Russo, velem kell maradnod!

Ezt azonban sokkal könnyebb volt mondani, mint megtenni. Olyan iszonyatosan kecsegtető volt a gondolat, hogy becsukjam a szemeimet, csak egy pillanatra. Nem többre… csak egy másodpercre, annyi elég…

Sziasztok!

Ismét elérkezett a kedd, így fel is került az új rész - hamarabb szerettem volna hozni, de a délelőttöm beleillett volna egy akciófilm jelenetbe -, remélem tetszeni fog.

Van még egy óriási hírem: bekerültem a Skyscraper Blogdesign szerkesztői közé, ezentúl ott is megtaláltok - tőlem kritikát tudtok rendelni, de ha designra vagy fejlécre lenne szükségetek, akkor nagyon tehetséges szerkesztőtársaim biztosan szívesen segítenek nektek :) (ez itt a reklám helye :D).

Még két díjjal adós vagyok, igyekszem még ma jelentkezni velük, de legkésőbb holnap délelőtt.

Addig is, tudjátok: kommentelni ér :)

Ölellek titeket:

Raquel