12. rész - Whisky és annak hatásai

Pity…Pity..Pity… Az egyenletes zörej nem sokkal mellőlem jöhetett. Az egyetlen dolog, amire eddig koncentrálni tudtam az a jobb vállamba nyilalló szinte lüktető fájdalom volt, így felüdülésként éltem meg ezt, az egyébként idegesítő hangot, amibe kapaszkodhattam. Elmém az ébrenlét és a öntudatlanság vékony peremén egyensúlyozott, mintha nem tudná eldönteni mi is lenne a jobb: felkelni és szembenézni a valóság kegyetlenségével vagy ismét elmerülni a nemlétezés örömében. 

- Sloan?

Hallottam az ismerős, mégis rég nem hallott hangot, de arcot nem tudtam párosítani hozzá. Fáradt voltam, annyira szerettem volna még egy picit pihenni, azonban a fájdalom nem hagyott nekem nyugtot. Szempilláim ellenben túlságosan is nehezek voltak ahhoz, hogy kinyissam a szemeimet, s egy belső hang azt súgta, hogy igazából semmivel sem lenne jobb, ha felébrednék.

- Sloan, ébren vagy?

Ezek szerint már nem csak a kín, hanem ez a hang is ébren fog tartani? Vékony, aggodalommal teli, kétségbeesett. 

- Sloan, kélek, nyisd ki a szemed!

Agyam lassan elkezdett működni és beazonosítani a megszólalót. Szemeim szinte kipattantak, mikor lassan rájöttem, hogy ki is szólongat, ellenben látásom homályos volt, kellett néhány másodperc, mire kitisztult. 

Egy kórházi szoba tipikus képe bontakozott ki előttem: a steril, hófehér falak, az ősrégi televízió, a kicsi éjjeliszekrény és természetesen maga a rozoga kórházi ágy, amiben feküdtem. A pityegő hangot a mellettem lévő szívmonitor adta ki, melynek vezetékei a mellkasomra voltak erősítve. Sértetlen bal karomból csövek lógtak ki, biztosítva számomra a fontosnak vélt gyógyszereket. Az egyetlen ide nem illő dolog a nővérem volt, aki az ágy mellé húzott fotelből meredt rám barna szemeivel. A megkönnyebbülés hulláma suhant át az arcán mikor rápillantottam, amit szinte rögtön át is vett a neheztelés…

- Szomjas vagyok – nyögtem ki a valóságnak megfelelően, hisz valóban. A torkom kiszáradt, az ajkaim cserepesek voltak, s a számban érzett fémes ízt is szerettem volna száműzni. Peyton szótlanul állt fel, felvett egy rózsaszín műanyagpoharat az éjjeliszekrényből, majd öntött vizet a kancsóból. Tekintetével most már került engem, mintha fájdalmas lenne a látványom. Egy szívószálat dugott a pohárba, majd az ajkaimhoz tette, hogy képes legyek inni – Hogy kerülsz ide? 

- Úgy látszik, még mindig én vagyok a vészhelyzetben értesítendő személyed – vont vállat mikor ismét letelepedett a fotelben.

- Mi történt? – próbáltam összeszedni az emlékeimet, de csak képek ugrottak be. 

- Lövöldözésbe keveredtél – Peyton hangja mintha dühös lett volna – Meglőtt valami bandatag.

Ekkor minden beugrott: a zálogház előtt voltunk Lindsayvel és valaki elkezdett lőni ránk. Az emlékképek először élesek, majd egyre inkább elmosódottak lettek…

- Lindsay? – estem kétségbe. Nem emlékszem ő megsebesült-e – Mi van Lindsayvel?

- Hé, hé, hé! – izgatottságomra Peyton felugrott és rögtön mellém lépett – A rendőrnő, akivel voltál? Haja szála sem görbült, kint várakozik a folyosón a többi társaddal együtt.

- Jó – mormogtam. Azonban ahogy egyre több részlet felsejlett előttem, rájöttem, hogy nem feküdhetek itt tovább. Hisz vissza kell mennem Styleshoz, beszélnem kell Tomlinsonnal, túl sok dolgom volt. Bal kezemmel megtámaszkodtam a matracon, majd óvatosan felültem. Arcomon furcsa fintor ülhetett ki, hisz mozdulataim miatt sérült vállam, ha lehet százszorosan kezdett el fájni, de a jól begyakorolt mentális gyakorlatokkal próbáltam kizárni ezt a fejemből.

- Mégis mit csinálsz? – Peyton döbbenten nézett rám, nyilván el sem tudta képzelni, mi történik.

- Mennem kell dolgozni – feleltem, majd nagy nehezen lelógattam az egyik lábamat az ágy szélén. A fájdalomcsillapítóktól, amiket kaptam még lassú voltam, mozgásom darabos volt.

- Te tuti őrült vagy! – olyan volt, mintha hisztériás rohamot kapott volna, a hangja magasba szökött, a könnyek pedig kontrolálatlanul gurultak végig az arcán. Életemben másodszor láttam sírni, így ez elég volt ahhoz, hogy abbahagyjam megkezdett mozdulatomat – Felhívnak tök idegenek azzal, hogy a húgomat, akiről mellesleg azt sem tudtam, hogy újra a városban van, lelőtték. Tudod, milyen érzés volt ez? S mindössze pár órával ezután, vissza akarsz menni, hogy valami idióta gengszternek, akinek a nyomában vagy sikerüljön is kinyírnia???

Nem tudtam mit mondani erre. Emlékeztem milyen volt, mikor megtudtuk, hogy Alex meghalt. Soha nem akartam ismét olyan fájdalmat átélni, mint akkor, s sejtettem, hogy Peyton mégis ezen ment át újra az elmúlt néhány órában, amikor mellettem gubbasztott. Bocsánatkérően néztem rá, bár ő kerülte a pillantásomat, kézfejével törölgette le a nedvességet az arcáról. Kerestem a megfelelő szavakat, amit mondhatnék, ilyenek azonban nem léteztek. 

- Csak hagyj menjek haza – suttogtam – Esküszöm, nyugton maradok pár napig, de nem bírok itt maradni.

Peyton nem örült a döntésemnek, azonban még mindig kompromisszum készebb volt, mint én, tehát ha vonakodva is, de bólintott. Behívta az orvost, aki elmagyarázta, hogy milyen felelőtlen dolgot is készülök elkövetni, de mikor rádöbbent arra, hogy rendíthetetlen vagyok, elengedett – természetesen saját felelősségre. Ezután következett azonban a java, maga a Hírszerzés teljes csapata, élükön Jay Halstead nyomozóval – aki enyhén szólva sem volt elragadtatva döntésemtől. Peyton nyugtatta meg végül, hogy pár napig nálam fog lakni – szemöldökön a hajamig szaladt fel ennek hallatán, de nem mertem vitatkozni – éreztem, hogy ezen elhatározásán semmi sem lenne képes változtatni.

Nem sokkal később, teljesen kimerülten, már a saját hálószobám melegségét élvezhettem. Rápillantottam az órára, ami hajnali hármat mutatott. Nagyot sóhajtva dőltem vissza, ugyanabba a pozícióba, amiben eddig is voltam – sajgó karom nem engedett mást, s a plafont bámultam – egyszerűen nem jött álom a szememre. Olyan nevetséges ötletek keringtek a gondolataiban, hogy elkezdek bárányokat számolni… Mielőtt azonban bármilyn praktikát bevetettem volna, megcsörrent a mobilom.

Összehúzott szemekkel meredtem a kijelzőre és nem akartam hinni a szememnek. Harry hívott az éjszaka kellős közepén. Péntek lévén nyilván valami nagyszabású buli volt nála, így nem igazán értettem mégis mit akar tőlem ilyenkor…

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem veszem fel. A nagy dózisú morfium, amit lefekvés előtt bevettem elég tompává tette az agyamat, nem akartam ilyen kiszolgáltatott állapotban társalogni vele. Azonban a kíváncsiság furdalta az oldalamat, így nagyot sóhajtva végül lenyomtam a fogadás gombot.

- Claire Jacobs? – Harry mély, dörmögős hangja most valahogy más volt, mintha komoly megerőltetés lenne számára kiejteni a szavakat. Nagyot sóhajtottam: részeg volt.

- Harry, mit akarsz? – hangom türelmetlen és dühös árnyalatát nem tudtam elrejteni. Semmit nem utáltam jobban a részeg embereknél.

- Gyere le – követelte, majd kinyomta a telefont.

Agyam egy pillanat alatt kapcsolt kríziskezelő üzemmódba, ezt szépen belém nevelték a katonaságnál, igaz a szokásosnál talán kicsit lassabban sikerült kikecmeregnem az ágyból, felkötött kezemnek köszönhetően. Két lépessel szeltem át a szobát és lestem ki a függöny résén, de Harry igazat mondott, ott álldogált a ház előtt, hátát az egyik lámpaoszlopnak vetve. Haja szerteszét állt, el sem tudtam képzelni hányszor túrt bele az elmúlt néhány órában. Most sem viselt kabátot, egy vékony, szürke póló fedte mindössze a felsőtestét, szakadt, fekete farmerja és barna csizmája védte még meg a mínusz húsz fokos hidegtől. Egyik kezében egy szinte üres üveget tartott, amit túl gyakran emelt a szájához, míg jobb ujjai között egy szál cigit véltem felfedezni.  Idegesen haraptam be az ajkam, bár hirtelen felbukkanása nem nagyon hagyott választást: le kellett mennem.

Próbáltam minél halkabban kiosonni a lakásból, tekintve azonban, hogy az ügyesebbik kezem jelenleg használhatatlan volt, ez kisebb akadályokba ütközött. Nagy nehezen a hátamra borítottam a dzsekimet, a kulcsommal azonban olyan hatalmas zajt csaphattam, hogy kész csoda lett volna, ha Peyton erre nem riad fel. Fájdalmasan felszisszentem, mikor óvatosan elkezdtem lefelé haladni a lépcsőn, a folyamatos döccenések egyértelműen irritálták még friss sérülésem.

Harry szemei egyből rám fókuszáltak, mikor kiléptem a kapun. Meggyötört volt, szinte kétségbeesett, ezt már az első pillanatban meg tudtam állapítani. Látszólagos nyugalma csupáncsak álca volt, remegő keze és ideges pillantása hamar elárulta. Lassan mért végig, szemei elidőztek felkötött kezemen, szája pimasz félmosolyra húzódott pizsamám láttán.

- Mi történt a válladdal? – szavai még mindig vontatottak voltak, bár így szemtől-szemben kevésbé tűnt ittasnak, mint a telefonban. 

- Meglőttek – feleltem, miközben mellé léptem. Bal kezemmel kivettem a cigit a kezéből, majd beleszívtam. Nem ellenkezett, inkább csak érdeklődve figyelte tetteim, arcán nem voltak felfedezhető érzelmek.

- Ismét olyan helyen jártál, ahol nem kellett volna? – összehúzott szemekkel bámultam rá, nem tetszett a hanghordozása… olyan arrogáns volt.

- Így is mondhatjuk – vetettem oda foghegyről – Mit keresel itt?

- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét lemondóan. Egyenesen előremeredt, hirtelen bezárkózottnak tűnt, elgondolkodónak. Óvatosan az álla alá nyúltam és magam felé fordítottam a fejét. Pillantása meglepett volt, mintha nem tudná hová tenni reakciómat. 

- Mi a baj, Harry? – gyöngéden kérdeztem, tényleg aggódtam miatta. Jelenleg szó sem volt arról a magabiztos bandavezérről, akivel nap mint nap találkoztam, bár próbálta fenntartani a látszatot. Össze volt zuhanva, aminek nagyjából sejtettem az okát, mégis ijesztő volt őt ilyen állapotban látni. Zöld szemeit kutatva járata az arcomon, mintha csak azon morfondírozna, mennyire bízhat meg bennem. 

- Semmi – felelte végül, szavainak azonban ellentmondott, hogy ismét nagyot húzott a kezében tartott whiskyből. Éreztem, ahogy válaszára megemelkedik a vérnyomásom, az előbbi aggódó énem egy szempillantás alatt szívódott fel, hogy átvegye a helyét a dühösebbik. Gondolkodás nélkül kaptam ki az alkoholt a markából és vágtam a földhöz. Bal kezemmel azonban nem tudtam olyan erőhatást kiváltani, mint szerettem volna, így az üveg nem tört el, csupán hangos koppanással landolt a földön – Ez meg mi volt?

Harry arca a teljes értetlenséget sugallta. Ismét azzal az érdeklődő pillantással méregetett, amit már nem egyszer láttam, mióta megismertem. Annyira furcsa volt, hogy ezt az embert, akit szinte minden és mindenki ki tud hozni a sodrából, nekem csak nagyon ritkán sikerül. Szinte szerettem volna, ha kiabál velem és nem ilyen üres szemmel bámul… Azt akartam, hogy sikerüljön ismét felhergelnem, úgy, mint akkor, amikor ellentmondtam neki a randi meghívással kapcsolatban. Bármi jobb lett volna ennél a tekintetnél, amitől csak valami csodabogárnak éreztem magam, akit muszáj megfigyelni, mert olyan abnormális. Úgy éreztem mintha felrobbannék, az érzelmek majd szétvetettek. Tehetetlenségemben, elkezdtem egyetlen kézzel püfölni a mellkasát, ami végre megtette a hatását. Egy hirtelen mozdulattal kapta el a kezem, majd tolt a ház falához, míg végül mozdulni sem tudtam. Vállamat hirtelen szúró fájdalom járta át, ahogy a hideg kőfalnak csapódtam, ettől felszisszentem. 

- Mi a francot csinálsz? – az idegesítő az egészben az volt, hogy még mindig nem volt mérges. Kissé frusztráltnak tűnt a testi erőszak miatt, azonban nem őrjöngött vagy hasonló, ami engem csak még jobban ingerelt. 

- Mégis mit képzelsz magadról, hogy kirángatsz az ágyamból hajnalok hajnalán? És mégis miért? Hogy mikor megkérdezem, hogy mi bajod, akkor azt válaszold: „Semmi”?!

- Nem bízom benned – szavai érdesek voltak, szinte úgy éreztem ebben a pillanatban bántani akar.

- Oké – csattantam – Akkor engedj el és menj haza. Csak azt nem értem, hogy minek jöttél ide? Egyáltalán honnan tudod a címem?

- Niall nyomozta ki – olyan egyszerűséggel válaszolt, mintha ez teljesen normális lenne – Egyébként ki az a Sloan Russo?

- Egy… tudod mit? Semmi közöd hozzá! – ereimben megfagyott a vér, ahogy a nevemet kimondta, azonban hamar tudatosult bennem, hogy nem tudja az igazságot. Ha tudná, most nyilván Zayn Malikkal néznék farkasszemet.

- Úgy érzem, ha megbíznék benned, azzal életem legnagyobb hibáját követném el – tekintete alatt megkövültem, tudtam most először nyílik meg előttem, hallhatom az igazi gondolatait – Miért van ez, Claire?

- Nem tudom – motyogtam. Légzésem szaporább lett, szívverésem felgyorsult, szinte hallottam dörömbölését a fülemben, csodálkoztam, hogy nem ugrik ki rögtön a bordáimon át. 

- Megőrülök a gondolataimtól, tudod? Komolyan érzem, hogy megbolondulok. Olyan mintha egy időzített bomba lennék, s mióta Louis elment… Azt hiszem, hogy csak beszélgetni akartam valakivel.

Elengedett, két kezét a fejem mellé helyezve támaszkodott a falnak. Fejét lehajtotta, így nem láthattam az arcát. Hallottam először kapkodó, majd csillapodó lélegzetvételét, azonban nem mertem sem megszólalni, sem megmozdulni. Louis-nak nem volt igaza… lehet, hogy úgy tűnt nem félek Harrytől, az igazság azonban az volt, hogy nagyon is tartottam tőle. 

Végül ellökte magát előlem, ezzel szabad utat biztosítva a távozásra. Hátat fordítva nekem ment oda az elhajított üveghez, hogy felvegye, majd egy szó nélkül indult el a járdán. A fejem kába volt még az előbbi elég intenzív élménytől, azonban egy valamivel teljesen tisztában voltam: nem akartam, hogy elmenjen. 

- Harry! 

Fogalmam sem volt mit is mondhatnék neki, de egyszerűen fizikailag fájt néznem, ahogy elsétál. Hangomra azonnal megállt, azonban csak lassan, szinte hezitálva fordult meg. Szemeiben még mindig láttam a fájdalom és az őrület valami furcsa elegyét, ami kifejezetten ijesztővé tette. Pár másodpercig csak némán bámultuk egymást, végül ő törte meg a csendet.

- Jó éjszakát, Claire.

Sziasztok!

Remélem tetszett a rész :) Kicsit szomorú voltam, hogy az előzőhöz nem írtatok nekem, szóval bíztatok mindenkit, nyugodtan áruljátok el a véleményeteket, nem harapok!

Igen, tudom, hogy díjakat is ígértem, de kissé elcsúsztam a dolgaimmal, de ígérem hamarosan kikerültnek - nem mondok időpontot, mert nem szeretek csúszni :)

Ölellek titeket:

Raquel