13. rész - Pulpo

Mélyen gondolataimba merültem, mikor felértem a lakásba. Éreztem, ahogy a morfium hatása lassanként elmúlik, bár sejtésem szerint az elmúlt fél óra sem tett jót a friss sebesülésnek. Halkan zártam be magam mögött a bejáratot, a kulcsot végül az előszobai fekete kisasztalra helyeztem. Kimerültem dőltem neki az ajtónak, fejemet és hátamat nekitámasztva lassan ereszkedtem le. 

Nem tudtam volna pontosan megmondani, milyen érzések is kavarogtak bennem. Olyan volt mintha mindenből lenne egy kevés. Féltem, megijedtem azoktól az érzelmektől, amiket Harry képes volt belőlem kiváltani, dühös voltam, mert olyan volt, mint valami megfejthetetlen rejtély, amit, mikor azt hitted, hogy lassan megoldottad, történik valami, ami ezt megcáfolja. Nem értettem a tetteit, nem tudtam mit miért csinál. Miért jött ide? Miért velem akart beszélni? Miért? Miért? Miért?

A kérdés úgy visszhangzott a fejemben, mint valami rossz mantra. Megrezzentem, amikor a nappali felől halk zaj szűrődött ki, majd néhány másodperccel később a nővérem árnyéka jelent meg a parkettán. Nem néztem fel, csak tompán érzékeltem, ahogy mellém telepszik, majd egy gyógyszeres üveget dob az ölembe. Hálásan mordultam egyet, majd víz nélkül küldtem le a fájdalomcsillapítót. 

- Ki volt ez a srác? – kérdezte halkan.

Lassan fordítottam felé a fejemet, nem igazán volt jelenleg kedvem beszélgetni. Fáradtnak éreztem magam, fájdalmaim voltak és félig még mindig a történtek hatása alatt álltam. Túl sok minden történt velem az elmúlt huszonnégy órában. Próbáltam ezzel hitegetni magamat, így a jelenlegi kényes gondolataim is biztosan elmúlnak…

- Az, akit le kéne csuknom, mégsem tehetem meg, de remélem, elvezet azokhoz, akiket rács mögé akarok zárni – foglaltam össze, a részletektől úgy gondoltam megkímélem. Peytonnak soha nem volt gyomra az ilyesmihez.

- Közel kerültetek egymáshoz – a megjegyzés nem vádlón, vagy lenézően érkezett, mégis éreztem szavainak élét.

- Peyton, én rendőr vagyok, ő meg egy bűnöző. A bizalmába kell férkőznöm, ennyi az egész.

- Sikerül?

- Nem igazán – kuncogtam, bár egyáltalán nem találtam viccesnek – Ő, elég… bonyolult. Nem igazán tudom kiismerni.

- Jóképű – ütötte tovább a vasat. 

- Ha leszámítjuk, hogy emberkereskedő, komoly személyiségzavarokkal, akkor talán.

- Mi van, Jayjel? – a szememet fogattam, Peyton egyik témája jobb, mint a másik.

- Ő is elég bonyolult – ha volt valaki, akiről végképp nem akartam beszélni az Jay volt – Holnap be kell mennem dolgozni.

Ahogy sejtettem ezek a szavak elfelejtették Peytonnal a pasi témát. Szemei tágra nyíltak felháborodásában, pár másodpercig komolyan tartottam attól, hogy szó szerint felrobban. 

- Csak beszélnem kell valakivel, ennyi az egész – tettem fel használható kezemet védekezésképpen, tekintve, hogy Peyton szó szerint nem találta a szavakat, valószínű ez volt a szerencsém.

- Majd Jay, vagy valaki más beszél vele – közölte, majd felpattant. Én is megpróbáltam felkecmeregni, azonban jelenleg ez lehetetlen küldetés volt – Erről beszélek. Egyedül még a földről sem tudsz felállni, nem vagy olyan állapotban, hogy embereket kérdezz ki.

- Másnak nem fog beszélni – sziszegtem, miközben lassan a feltérdeltem, hogy onnan lendületből a talpamra ugorjak.

- Kitalálom, ő is bonyolult? – velem ellentétben Peytonnak egyáltalán nem állt jól a szarkazmus.

- Igazából, ő az egyetlen egyszerű lélek az ügyben.  Az ő indítékait értem, mégha azok elég elcseszettek is.

Még körülbelül egy óráig vitatkoztunk, s csak azzal tudtam lezárni a témát, hogy közöltem: elmegyek aludni. Mivel tudtam, hogyha kell erőszakkal fog itthon tartani, az ébresztő órámat beállítottam fél hatra, remélve, hogy még addig ki tudok szökni, ameddig Peyton alszik.

Mindössze két órát aludni azonban nem volt jó ötlet. A morfiumtól alapból elég kába voltam, amin a szinte semmi alvás sem segített, így amikor megláttam Platt őrmester mogorva tekintetét legszívesebben sarkon fordultam volna. Egyenesen elmentem az asztala előtt, próbálva kikerülni minél gyorsabban a látóteréből, amikor azonban a fogdák felé vettem az utamat, szó szerint utánam futott.

- Nem mehet be oda! – lépett elém határozottan.

- Parancsol? – emeltem fel a szemöldököm, kifejezetten idegesített ez a némber és egyébként sem voltam jó hangulatomban.

- Maga jelenleg szolgálaton kívüli státuszban van, tehát nem teheti be a lábát a kihallgatóterembe.

- Mégis ki helyezett szolgálaton kívül? – ráncoltam a szemöldököm.

- Az a golyó, ami átrepült a vállán.

- Csak beszélni akarok az egyik őrizetessel – behunytam a szememet, nem akartam véges energiáimat feleslegesen erre az értelmetlen kérdésre pazarolni – Rendőrtiszt vagyok, megtehetem.

- Csak a testemen keresztül!

- Megoldhatjuk!

- Na, na. na – Jay ugrott közénk, szó szerint a semmiből, mielőtt komolyan tettlegességre került volna sor – Hölgyeim, mindenki nyugodjon meg.

- Ez a vén picsa nem enged be Tomlinson-hoz – kiabáltam.

- Már elnézést, velem még nem beszéltek ilyen hangnemben mióta én vagyok…

- Oké, Platt őrmester – vágott a szavába Jay - kérem, nézze el Russo nyomozó modortalanságát, nyilván komoly fájdalmai vannak, ezért ragadtatta el magát ennyire. Innentől átveszem, nyugodtan tegye a dolgát. Sloan, te pedig vegyél egy mély lélegzetet. 

Nem igazán sikerült visszanyernem a hidegvérem, azonban tettem, ahogy Jay javasolta. Ha a szemeimmel képes lettem volna ölni, valószínűleg Platt őrmester már nem élne, azonban nem volt ekkora szerencsém. 

- Mióta vagy te ilyen diplomatikus? – csodálkoztam, miközben fel-alá járkáltam, hogy egy kicsikét csillapodjon a dühöm.

- Miért akarsz beszélni, Tomlinsonnal? – elhúztam a számat. Tudtam, hogy be kell számolnom a tegnapi látogatásról, aminek Jay nem fog örülni. Lassan kezdtem el beszélni, elkomorodó arca pedig arra engedett következtetni, hogy igazam volt: valóban nem repesett a dolgok ilyentén alakulásától.

- Aggaszt, hogy tudja, hol laksz… - csóválta a fejét.

- Engem is – bólintottam – Ezért kéne minél előbb felgyorsítani a dolgokat és beszélni Tomlinsonnal…

- Oké, beviszlek. De próbálj, tudod, nyugodt maradni.

Amint megláttam Tomlinsont legszívesebben felnevettem volna. Olyan mérhetetlen arroganciával dőlt végig a kényelmetlen ágyon, amit szó szerint tanítani kellett volna. Lábát lazán keresztbe tette, két kezét összekulcsolta a feje alatt. Levakarhatatlan vigyora természetesen abban a pillanatban megjelent, ahogy meglátott.

- Russo nyomozó! Milyen megtisztelő! Mi történt a kezével?

- Találkoztam Pulpo bandájával.

Louis arcáról rögtön lehervadt a vigyor, ahogy a hírhedt kolumbiai bandavezért említettem, s bár én magam még nem sokat tudtam az illetőről, szemmel látható volt, hogy Louis ismeri a nevét. Tekintete elkomorult, ahogy lassan felült, idegességében a lábát vakargatta.

- Tudod, mit hiszek, Louis? – folytattam, amikor megbizonyosodtam róla, hogy kényelmetlenül érzi magát – Hogy nem voltál velem őszinte. Kismadarak azt csiripelték, hogy Harry szervez valamit az oroszok ellen és Pulpo be akar szállni. Erről azonban egy szót sem árultál el nekünk. Szóval, mi Harry terve?

- Nem tudom – olyan lesajnálóan néztem rá, amennyire csak tőlem tellett – Tényleg nem… Annyit tudok, hogy Harry szándékosan lassítja le a lányok szállítását, hogy legyen ideje megszervezni valamit. Ez pedig már feltűnt Jelenának is, ezért rászállt. Azt beszélik, hogy puccsot akar szervezni Sergej ellen, de nekem erről nem beszélt, esküszöm!

- Miért akarna puccsot? Át akarja venni az oroszok irányítását? – szúrta közbe Jay.

- Nem hinném. Az oroszok csak orosz vezetőt fogadnak el. 

- Akkor? Valami elképzelésed csak van! – dühödtem fel, elegem volt a félrebeszélésből.

- Nézd, nem nagy rejtély, hogy miért történnek a puccsok – tárta szét a kezét – Al Capone óta nem volt egységes a chicagói alvilág. Ha valakinek sikerülne átvenni a hatalmat… Mindenki erre vágyik. Az oroszok képviselik jelenleg a legnagyobb erőt. Ha őket kiiktatja, onnantól könnyű dolga van.

- De akkor nem lenne egyszerűbb összefogni Pulpóval? – vetettem fel.

- Nem, ha össze akarja fogni a kisebb bandákat – morogta Jay – Egyesítve őket van esélye legyőzni az oroszokat. Azonban soha nem nyerné el a támogatásukat, ha összeállna Pulpóval. Az az elmebeteg náluk is kihúzta a gyufát, amikor elkezdte levágni az emberek fejét.

- Hogy mit csinált? – döbbentem le.

- Néhány hónapja Pulpo elkezdte a rivális bandák vezéreinek a fejét levagdosni – Louis vette át a szót – Jó néhányat sikerült is elkapnia, mielőtt a rendőrség elkapta. Láttam néhány képet. A fejeket, mint valami trófeát állította ki az asztalra.

- Akkor halt meg Antonio előző társa – morogta Jay – mikor próbáltuk elkapni az a szemétládát. 

- Kár, hogy nem engedtétek, hogy elintézze Sergejt – Louis a fejét csóválta – sok problémától kíméltetek volna meg minket.

- Mi kérünk elnézést… - Jaynek úgy tűnt nem volt kérdése, mert lassan elindult az ajtó felé.

- Hé, mikor kerülök ki innen? – kiáltott utánunk Louis, mikor már majdnem kiértünk az ajtón.

- Még pár nap!

Csendben ballagtunk ki az előtérbe, mindketten saját gondolatainkba merültünk. Ez az egész bonyolultabb volt, mint azt legmerészebb álmaimban gondoltam volna. Mikor ide értem csak az érdekelt, hogy megtaláljak tizenöt szerencsétlen, kelet-európai lányt, azonban mindez mintha mára már háttérbe szorult volna. Volt itt minden, bandaháborúk, alvilági puccs, gyilkosság, de a lányoknak még mindig nyoma sem volt. Vajon hol lehetnek most? Hányan vannak közülük még életben?

Automatikusan követtem Jayt a Hírszerzők irodája felé, teljesen megfeledkezve arról, hogy nekem nem is nagyon lenne szabad itt lennem. Erre csak akkor eszméltem rá, mikor a zsebemben megszólalt a telefonom, a kijelzőn pedig Peyton neve díszelgett. Nagyon sóhajtva halkítottam le, nem volt kedvem vitatkozni. Peyton soha nem tudta megérteni mi is az a hivatástudat.

Viszont abban a pillanatban kiment a fejemből a nővérem, ahogy beléptem az irodába. A helyiség minden négyzetcentiméterét öltönyös emberek foglalták el, övükön – természetesen jól látható helyen – FBI-os jelvény. A vérnyomásom másodpercek alatt szökött fel, agyamat teljesen elárasztotta az indulat. Egyetlen egy szervezet volt a világon, amit ki nem állhattam, s nem tetszett, hogy itt vannak. 

Egyenesen Voight felé vettem az utamat, aki úgy tűnt a főnökkel beszélget. A negyvenes évei végén járó, afroamerikai ügynök bizalmatlan pillantást vetett közeledő alakomra, volt egy olyan megérzésem, hogy tudja ki vagyok. Fejét felszegte, ahogy elé léptem, barna szemeit kissé összehúzta, mielőtt megszólalt volna.

- Russo nyomozó. Örülök, hogy csatlakozott hozzánk – kellemes hangja volt, azonban határozott – A nevem Brandon Hart. Éppen arra kértem Voight őrmestert, hogy legyen kedves minden nyomozati anyagot átadni, de meglepve tapasztaltam, hogy neki nincs ehhez joghatósága, hisz az ügy hivatalosan az Öné.

- Nincs joguk elvenni az ügyemet – csattantam fel. Tudtam, hogy nincs igazam, azonban nem hagyhattam magamat. 

- Attól tartok van. Az nyomozás minden szempontból az FBI hatáskörébe tartozik, nem is értem, hogy eddig miért is maradhatott Önöknél. Most azonban, hogy nem csak államközi bűntényről, hanem diplomáciailag is kényes ügyről beszélünk, a hivatal kötelességének érzi saját kezébe venni az irányítást. Hozhatok bírói végzést is, ha akarja, de ha rám hallgat, önkéntesen segít nekünk, akkor esetleg még tájékoztatom is az ügy előrehaladtáról.

- Milyen kedves – forgattam a szememet – Viszont sajnos szeretnék egy hivatalos felszólítást, ha nem okoz problémát.

- Ez csak felesleges időhúzás – az eddigi csevegő hangnemből pillanatok alatt váltott keménnyé – Nem maradhat magánál az ügy, ezt maga is tudja.

Vetett még egy utolsó pillantást ránk, majd intett az embereinek és testületileg kivonultak. Másodpercekig megszólalni sem bírtam, majd felrobbantam… 

- Most mi legyen? – Jay Voight felé fordult, aki meglepően nyugodtnak tűnt.

- Átadjuk nekik azokat az aktákat, amik államköziek – felelte egy ördögi mosollyal az arcán – viszont visszatartjuk a helyieket.

- Tehát az ügy nyolcvan százalékát – kuncogtam.

Sziasztok!

Tudom, hogy szerda van, elnézést kérek mindenkitől a késésért, de tegnap este már nem volt energiám bekapcsolni a gépet és felrakni a részt.

Ettől függetlenül remélem elnyerte a tetszéseteket, és hagytok pár kommentet magatok után!

Ölellek titeket:

Raquel