14. rész - A gyanú

*HARRY SZEMSZÖGE*

Jéghideg szél csapott az arcomba, ahogy kinyitottam a terepjáró hátsó ajtaját. A chicagói tél egyik legrosszabb arcát mutatta ezen az estén, láttam a tükörsimára fagyott folyadékot megcsillanni a betonon, hála annak az egyetlen még működőképes utcai lámpának, ami pár méterre tőlünk magasodott, s az egyetlen fényforrást biztosította az egész környéken. Hunyorognom kellett, hogy átlássak a sötétségen, ami ezt a kicsiny kör alakú szigetet szegélyezte. 

Hallottam, ahogy még két ajtócsapódás hasít bele a környék csendjébe, de nem fordítottam arra a fejemet. Lassan indultam el az utca túloldalára, ügyelve arra, hogy ne csússzak meg a befagyott pocsolyákon, amelyek szinte akadálypályává változtatták a közlekedést. Szemem lassan szokott hozzá a majdhogynem áthatolhatatlan feketeségen, melyet csak a Hold halottfehér sugarai oldottak kissé, bár ez sem tudta megszépíteni Chicago egyik leglepukkantabb környékének siralmas látképét.

Amerre csak a szem ellátott elhagyatott gyárépületek és raktárak vettek körül bennünket. A legfeltűnőbb jelenség a tőlünk pár száz méterre emelkedő gyárkémény volt, mely mint valami kísértet emelkedett az ég felé. Előtte egy, még a többinél is nagyobb raktárépület helyezkedett el, hatalmas falai jó tíz méter magasságig nyúltak, mozaikablakai szinte egytől-egyig ki voltak törve, mutatva az idő és a helyi suhancok kegyetlenségét. A középen elhelyezkedő, egykori vasajtó helye mára már csak egy hatalmas tátongó lyuk volt, mely bárkinek beengedést biztosított a belső terek felé.

- Ez az? – Zayn lépett mellém, csizmája alatt fülsértően csikordult meg a jégréteg – Ügyes. Ha megölne minket, hetekig nem találná meg senki a holttestünket.

- Remélem, te előbb elintézed őket, mint ők minket – válaszoltam éles pillantást vetve a mellettem álló férfira. 

- Igyekszem, hidd el, én se tervezem a halálomat a közeljövőben – olyan nemtörődöm arroganciával vetette oda a szavakat, amitől szinte felállt a karomon a szőr. Zaynt nem nyugtalanította az elmúlás gondolata, simán el tudtam róla képzelni, hogy szembe röhögi majd gyilkosát, ha arra kerül a sor. Mert arra senki nem mert fogadni, hogy ez a fickó végkimerülésben fog meghalni ágyban és párnák között. – Mindenesettre ez legyen nálad, a biztonság kedvéért.

A felém nyújtott pisztoly fémrészén megcsillant a távoli lámpa fénye. Szemrehányó pillantást vetettem barátomra, hisz tudta, gyűlölöm ezeket a szarokat. Bármikor készen álltam egy közelharcra, nem okozott problémát, ha csupán az öklöm volt az egyetlen fegyverem, sőt… talán úgy voltam a legveszélyesebb. A pisztoly a gyávák fegyvere volt, azoké, akik féltek vagy túl finnyásak voltak ahhoz, hogy bepiszkítsák a kezüket. Ugyanakkor azt is el kellett ismernem, hogy hatásosak voltak, s egy ilyen helyzetben, mint a mai is, nélkülözhetetlen volt jelenlétük. Így, ha vonakodva is, de megmarkoltam a markolatánál fogva, majd az övembe csúsztattam, remélve, hogy Zayn gondoskodik arról, hogy ne kelljen használnom.

Kérdő pillantást vetettem Liamre, aki még mindig a terepjárónak dőlve várakozott. Nem volt ínyére a találkozó, de nem azért fizetem, hogy helyettem gondolkodjon, hanem, hogy tegye, amit mondok. Nem is volt szokása a vitatkozás, most is csupán egy vállrándítással jelezte ellenállását, majd fegyverét lassan előhúzva indult meg az épület felé. Zayn ráérősen követte mozdulatait, szemét lustán járatva végig a környéken – ami azonban teljesen kihaltnak tűnt. Kezeimet a zsebembe csúsztattam, majd elindultam kettejük között, tekintetemet végig a bejáraton tartva. Volt egy olyan érzésem, ha valami történni is fog ma éjszaka, az biztosan az épület belsejében fog bekövetkezni és nem itt kint. 

Hangosan káromkodtam, mikor beérve egy félfástól kiesett ablakra léptem. Az üveglap rögtön ezer darabra törött, hangos csörömpölésére még a holtak is felébredtek volna. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, amikor azonban az újonnan beálló csendet csak hármunk ziláló légzésének zajai törték meg, felegyenesedtem, majd Zayn és Liam szemrehányó pillantását a hátamon érezve mentem tovább. A raktár belseje semmivel sem mutatott szebb látványt, mint a külseje, sőt… Az őskori gépek rozsdamarta maradványai és letört alkatrészei a tér legnagyobb részét elfoglalták, a maradék területet pedig a leszakadt tető kisebb nagyobb darabjai lepték el, ami miatt, szinte lehetetlen volt belátni a helyiséget. Legalább a bevilágító Hold adott egy kis világosságot, amitől könnyebbé vált a tájékozódás.  A törmelékeket kikerülve igyekeztem a tároló közepe felé, intve társaimnak, hogy maradjanak le. 

- Nesbitt – halk szavaim belengték a termet, a halotti csendben lehetetlen volt nem meghallani a legkisebb zajokat is.

A mozgásnak azonban a legkisebb jelét sem véltem felfedezni, úgy tűnt egyedül vagyunk. Éreztem, ahogy a düh szinte maró savként végigégeti az ereimet, kezem ökölbe szorult, ahogy próbáltam erőnek-erejével visszatartani kitörni készülő indulataimat. Gyűlöltem, ha megvárakoztatnak, főleg ha olyan patkányok teszik, mint amilyen Nesbitt is volt. Ha ez a gyáva féreg az utolsó pillanatban berezelt, akkor… Lelki szemeim előtt felsejlett Nesbitt összetört arca, aminek sebei az én öklöm mintáját veszik fel. Még csak képzelet szintjén is kielégített a látvány. 

- Nesbitt – második felszólításom már sokkal indulatosabb volt, hangom szinte visszapattant a falakról, ijesztő visszhangot hozva létre. Nem is kellett sokáig várni, a csarnok másik végénél, a törmelékek sokaságának takarásából, lassanként kibontakozott két felnőtt férfi sötét sziluettje.

Nesbitt szokásos nagyvilági megjelenése csak még inkább irritált. Öltönye és tökéletesen belőtt haja, valahol Alekszijra emlékeztetett, bár ez a gennyláda csupán silány másolata volt az orosz maffiózónak. Szinte viszketett a tenyerem, hogy fájdalmat okozzak neki, azonban egyelőre még szükségem volt rá, így csak egy indulatos pillantást lövelltem felé.

- Elkéstél – vetettem oda, ő viszont továbbra is mindössze mosolygott, elengedve füle mellett megjegyzésemet.

- Remélem megfelelőnek találtad a helyszínt – drámaian mutatott körbe, olyan arckifejezéssel, mintha elásott kincset talált volna –Tegnap fedeztem fel és rögtön tudtam, hogy ez lesz az! Itt kell megtörténnie a licitnek! Mintha csak erre teremtették volna.

Fél szemöldökömet felvontam, ajkaimon hitetlenkedő mosollyal vezettem végig a szemeimet ismét a termen. Valahogy nehezemre esett elképzelni, hogy ide tömörítsem be Chicago alvilágának elitjét, hogy ők azután milliókat áldozva megvegyék az árunkat.

- Elismerem ráfér egy kis alakítás – Nesbitt nyilván olvasott az arckifejezésemből – azonban az alagsor kitűnő a lányok elszállásolására. Alkalmas elkülönítve tartani őket, így nem tesznek egymásban kárt, és az út fáradalmait is kiheverhetik. Vissza kell nyerniük a szépségüket, s biztosíthatlak, hogy két hét múlva…

- Egy heted van – vágtam a szavába. Magasról leszartam, hogy mi lesz a lányokkal, nem voltam kíváncsi az ömlengésére. Csak az volt a lényeg, hogy minden a tervnek megfelelően haladjon.

- Ez lehetetlen – mulatságos volt figyelni, ahogy Nesbitt arca lassan falfehérré válik, szemei kikerekednek, érezvén szorult helyzetét – Két hétről volt szó, nekem szükségem van…

Egyetlen mozdulatomba került. Az egyik kezem egyik ujjának megmozdításába, hogy a pisztoly eldördüljön. Tekintetemet érzelemmentesen tartottam a szánalmas alakon, aki, amint eltalált a golyó, szinte teátrálisan omlott a földre. Csigalassúsággal fogta fel, hogy mi történik vele, kezeit a combján tátongó sebre tapasztotta, ezzel próbálva elállítani a vérzést, miközben fejhangon üvöltött, bár szerintem maga is tudta, hogy senki nem hallja sikolyait. Kísérője – aki nyilván a testőr szerepét töltötte be, elég gyatra módon – szélsebesen termett ott mellette, döbbent tekintetét ránk emelve. Szinte nevetséges volt az egész helyzet, mégsem volt kedvem nevetni.

- Egy hetet kapsz – vetettem még egy utolsó, lenéző pillantást kettősünkre – Remélem elég meggyőző voltam. Ne merj átverni, mert Zayn legközelebb a fejedet veszi célba. Nem szokott hibázni…

Nesbitt fájdalmas kiáltásait még a kocsi mellől is hallani véltem, mikor végre valahára rágyújthattam egy szál cigire. Zayn dőlt neki a terepjárónak közvetlen mellettem, Liam pedig már a kormány mögött várakozott. Elgondolkodva néztem a kifújt füstöt, ami szinte művészien gomolygott az orrom előtt, ameddig a kíméletlen szél szét nem fújta alakját. Fejben már messzire jártam, valahol a Clarence Avenue egyik sorházának kapuja előtt, azzal a fekete hajú idegesítő libával, akit mégis, valahogy nehezen vertem ki a fejemből. Két ujjammal tehetetlenül kezdtem el masszírozni az orrnyergemet, ezzel próbálva elűzni a kéretlen képeket a fejemből, melyek főleg arra vonatkoztak, hogy mit is tehettem volna vele a múltkor, ahelyett, hogy elsétálok.

- Jut eszembe – Zayn mély hangja volt az, ami visszarántott az ingoványos talajról – Hallottam pár dolgot az utcán, aminek nem hiszem, hogy örülni fogsz.

Már a bevezetés sem tetszett. Zayn ritkán osztja meg velem a pletykákat, amiket kifülelt, főleg azért mert az esetek legnagyobb részében nem is figyelt rájuk. Ha valami olyat kapott el, ami megragadta a figyelmét, az soha nem sejtetett semmi jót.

- Van az a kis bögyös, fekete csaj, aki nálad dolgozik – fogott bele, figyelmem pedig rögtön szavaira fókuszált.

- Mi van vele? – sürgettem, amikor folytatás helyett szívott még egy slukkot. Kérdően vonta fel szemöldökét türelmetlenségemre, mivel azonban ez nem volt olyan rettenetesen szokatlan jelenség, hamar napirendre tért felette.

- Meglőtték – nyelvével végignyalt alsó ajkán mielőtt tovább folytatta volna – Pulpo városrészén.

Homlokom ráncba szaladt, szemeimet összehúztam az új információ hatására. Ennek a lánynak egyre több furcsa dolga volt, olyan helyeken járt, amikről tudnia sem lett volna szabad, s valahogy mindig olyan helyzetekbe került, amiknek nem lett volna szabad megtörténnie. Ezek felett pedig lassan nem hunyhattam szemet, túlságosan is gyanús volt ahhoz, hogy ne nézzek utána. 

- Gondolod, hogy neki dolgozik? – idegességemben beletúrtam a hajamba, s legszívesebben a falba vertem a fejemet. Ha a csaj, valami kém, akkor csakis az én lelkemen fog száradni, hogyha sikerül lebuktatnia minket. Ellankadt a figyelmem, a figyelmeztető jelek ellenére bizalmat szavaztam neki, pedig semmit nem tudtam róla. S ami még aggasztóbb volt, nem is néztem utána. Hogy lehettél ennyire amatőr, Styles?!

- Nem hinném – rázta meg a fejét – Minek lőnének rá a saját emberükre? Mindenesettre aggasztó, ha a csajsziról kiderül, hogy elöttünk is köze volt már az alvilághoz. Elég sokan akarnak ártani neked, haver. Sok mindenki küldhette… Azonban, ha akarod, már ma este kivonhatom a forgalomból.

A legtöbb esetben csupáncsak bólintottam volna a feltevésre. Hiszen a feltételezett kémek kiiktatása bevett gyakorlat volt. Az ilyen férgeket még az alvilág sem tartotta embernek, annak ellenére, hogy szinte minden, akárcsak kisebb hatalommal bíró banda használta őket információszerzésre. Azonban a kémek soha senkihez és semmihez nem voltak hűségesek, azoknak dolgoztak, akik éppen megfizették őket, így nem tagjai, mindössze megtűrt részei voltak ennek a világnak, ahol a lojalitás jelentette a rendszer alapját. 

- Ne – feleltem végül, próbálva magabiztosságot mímelni – Majd én elintézem.

Zayn csodálkozó pillantása szinte égette a hátamat, ahogy próbáltam kikeresni Niall számát a telefonomból. Soha nem foglalkoztam személyesen személyzeti problémákkal, mindig betartottam az íratlan protokollt, most mégis megszegem, mégis miért? 

- Niall, van egy kis melónk – csattantam a telefonba, mikor végre kegyeskedett felvenni – Gyere a Clarence Avenue 23 szám alá! Most, azonnal, te barom!

Sziasztok!
Kedd reggel van, így ismét egy új résszel jelentkezem. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, hiszen ez az első olyan rész a blogon, ami nem Sloan szemszögéből íródott, ha tetszik nektek, akkor lehet még ilyen, akár Harry, akár Jay szemszögéből. Tehát mindenképp írjatok, hogy szeretnétek-e még ilyet! Meg persze azt is, hogy tetszett vagy nem tetszett a rész :) Most nagyon izgulok :)
A díjak, cserék stb. ügyében hamarosan összeszedem magamat, ígérem, mindenkinek visszajelzek, nézzétek el nekem a csúszást, mostanában sokkal többet dolgoztam, mint szoktam, nem volt időm rájuk, ezért kérlek, ne haragudjatok rám!
Nos, a lényeg, hogy írjatok, remélem tetszett a rész, jövőhéten találkozunk!
Addig is:
Ölellek titeket!
Raquel

13. rész - Pulpo

Mélyen gondolataimba merültem, mikor felértem a lakásba. Éreztem, ahogy a morfium hatása lassanként elmúlik, bár sejtésem szerint az elmúlt fél óra sem tett jót a friss sebesülésnek. Halkan zártam be magam mögött a bejáratot, a kulcsot végül az előszobai fekete kisasztalra helyeztem. Kimerültem dőltem neki az ajtónak, fejemet és hátamat nekitámasztva lassan ereszkedtem le. 

Nem tudtam volna pontosan megmondani, milyen érzések is kavarogtak bennem. Olyan volt mintha mindenből lenne egy kevés. Féltem, megijedtem azoktól az érzelmektől, amiket Harry képes volt belőlem kiváltani, dühös voltam, mert olyan volt, mint valami megfejthetetlen rejtély, amit, mikor azt hitted, hogy lassan megoldottad, történik valami, ami ezt megcáfolja. Nem értettem a tetteit, nem tudtam mit miért csinál. Miért jött ide? Miért velem akart beszélni? Miért? Miért? Miért?

A kérdés úgy visszhangzott a fejemben, mint valami rossz mantra. Megrezzentem, amikor a nappali felől halk zaj szűrődött ki, majd néhány másodperccel később a nővérem árnyéka jelent meg a parkettán. Nem néztem fel, csak tompán érzékeltem, ahogy mellém telepszik, majd egy gyógyszeres üveget dob az ölembe. Hálásan mordultam egyet, majd víz nélkül küldtem le a fájdalomcsillapítót. 

- Ki volt ez a srác? – kérdezte halkan.

Lassan fordítottam felé a fejemet, nem igazán volt jelenleg kedvem beszélgetni. Fáradtnak éreztem magam, fájdalmaim voltak és félig még mindig a történtek hatása alatt álltam. Túl sok minden történt velem az elmúlt huszonnégy órában. Próbáltam ezzel hitegetni magamat, így a jelenlegi kényes gondolataim is biztosan elmúlnak…

- Az, akit le kéne csuknom, mégsem tehetem meg, de remélem, elvezet azokhoz, akiket rács mögé akarok zárni – foglaltam össze, a részletektől úgy gondoltam megkímélem. Peytonnak soha nem volt gyomra az ilyesmihez.

- Közel kerültetek egymáshoz – a megjegyzés nem vádlón, vagy lenézően érkezett, mégis éreztem szavainak élét.

- Peyton, én rendőr vagyok, ő meg egy bűnöző. A bizalmába kell férkőznöm, ennyi az egész.

- Sikerül?

- Nem igazán – kuncogtam, bár egyáltalán nem találtam viccesnek – Ő, elég… bonyolult. Nem igazán tudom kiismerni.

- Jóképű – ütötte tovább a vasat. 

- Ha leszámítjuk, hogy emberkereskedő, komoly személyiségzavarokkal, akkor talán.

- Mi van, Jayjel? – a szememet fogattam, Peyton egyik témája jobb, mint a másik.

- Ő is elég bonyolult – ha volt valaki, akiről végképp nem akartam beszélni az Jay volt – Holnap be kell mennem dolgozni.

Ahogy sejtettem ezek a szavak elfelejtették Peytonnal a pasi témát. Szemei tágra nyíltak felháborodásában, pár másodpercig komolyan tartottam attól, hogy szó szerint felrobban. 

- Csak beszélnem kell valakivel, ennyi az egész – tettem fel használható kezemet védekezésképpen, tekintve, hogy Peyton szó szerint nem találta a szavakat, valószínű ez volt a szerencsém.

- Majd Jay, vagy valaki más beszél vele – közölte, majd felpattant. Én is megpróbáltam felkecmeregni, azonban jelenleg ez lehetetlen küldetés volt – Erről beszélek. Egyedül még a földről sem tudsz felállni, nem vagy olyan állapotban, hogy embereket kérdezz ki.

- Másnak nem fog beszélni – sziszegtem, miközben lassan a feltérdeltem, hogy onnan lendületből a talpamra ugorjak.

- Kitalálom, ő is bonyolult? – velem ellentétben Peytonnak egyáltalán nem állt jól a szarkazmus.

- Igazából, ő az egyetlen egyszerű lélek az ügyben.  Az ő indítékait értem, mégha azok elég elcseszettek is.

Még körülbelül egy óráig vitatkoztunk, s csak azzal tudtam lezárni a témát, hogy közöltem: elmegyek aludni. Mivel tudtam, hogyha kell erőszakkal fog itthon tartani, az ébresztő órámat beállítottam fél hatra, remélve, hogy még addig ki tudok szökni, ameddig Peyton alszik.

Mindössze két órát aludni azonban nem volt jó ötlet. A morfiumtól alapból elég kába voltam, amin a szinte semmi alvás sem segített, így amikor megláttam Platt őrmester mogorva tekintetét legszívesebben sarkon fordultam volna. Egyenesen elmentem az asztala előtt, próbálva kikerülni minél gyorsabban a látóteréből, amikor azonban a fogdák felé vettem az utamat, szó szerint utánam futott.

- Nem mehet be oda! – lépett elém határozottan.

- Parancsol? – emeltem fel a szemöldököm, kifejezetten idegesített ez a némber és egyébként sem voltam jó hangulatomban.

- Maga jelenleg szolgálaton kívüli státuszban van, tehát nem teheti be a lábát a kihallgatóterembe.

- Mégis ki helyezett szolgálaton kívül? – ráncoltam a szemöldököm.

- Az a golyó, ami átrepült a vállán.

- Csak beszélni akarok az egyik őrizetessel – behunytam a szememet, nem akartam véges energiáimat feleslegesen erre az értelmetlen kérdésre pazarolni – Rendőrtiszt vagyok, megtehetem.

- Csak a testemen keresztül!

- Megoldhatjuk!

- Na, na. na – Jay ugrott közénk, szó szerint a semmiből, mielőtt komolyan tettlegességre került volna sor – Hölgyeim, mindenki nyugodjon meg.

- Ez a vén picsa nem enged be Tomlinson-hoz – kiabáltam.

- Már elnézést, velem még nem beszéltek ilyen hangnemben mióta én vagyok…

- Oké, Platt őrmester – vágott a szavába Jay - kérem, nézze el Russo nyomozó modortalanságát, nyilván komoly fájdalmai vannak, ezért ragadtatta el magát ennyire. Innentől átveszem, nyugodtan tegye a dolgát. Sloan, te pedig vegyél egy mély lélegzetet. 

Nem igazán sikerült visszanyernem a hidegvérem, azonban tettem, ahogy Jay javasolta. Ha a szemeimmel képes lettem volna ölni, valószínűleg Platt őrmester már nem élne, azonban nem volt ekkora szerencsém. 

- Mióta vagy te ilyen diplomatikus? – csodálkoztam, miközben fel-alá járkáltam, hogy egy kicsikét csillapodjon a dühöm.

- Miért akarsz beszélni, Tomlinsonnal? – elhúztam a számat. Tudtam, hogy be kell számolnom a tegnapi látogatásról, aminek Jay nem fog örülni. Lassan kezdtem el beszélni, elkomorodó arca pedig arra engedett következtetni, hogy igazam volt: valóban nem repesett a dolgok ilyentén alakulásától.

- Aggaszt, hogy tudja, hol laksz… - csóválta a fejét.

- Engem is – bólintottam – Ezért kéne minél előbb felgyorsítani a dolgokat és beszélni Tomlinsonnal…

- Oké, beviszlek. De próbálj, tudod, nyugodt maradni.

Amint megláttam Tomlinsont legszívesebben felnevettem volna. Olyan mérhetetlen arroganciával dőlt végig a kényelmetlen ágyon, amit szó szerint tanítani kellett volna. Lábát lazán keresztbe tette, két kezét összekulcsolta a feje alatt. Levakarhatatlan vigyora természetesen abban a pillanatban megjelent, ahogy meglátott.

- Russo nyomozó! Milyen megtisztelő! Mi történt a kezével?

- Találkoztam Pulpo bandájával.

Louis arcáról rögtön lehervadt a vigyor, ahogy a hírhedt kolumbiai bandavezért említettem, s bár én magam még nem sokat tudtam az illetőről, szemmel látható volt, hogy Louis ismeri a nevét. Tekintete elkomorult, ahogy lassan felült, idegességében a lábát vakargatta.

- Tudod, mit hiszek, Louis? – folytattam, amikor megbizonyosodtam róla, hogy kényelmetlenül érzi magát – Hogy nem voltál velem őszinte. Kismadarak azt csiripelték, hogy Harry szervez valamit az oroszok ellen és Pulpo be akar szállni. Erről azonban egy szót sem árultál el nekünk. Szóval, mi Harry terve?

- Nem tudom – olyan lesajnálóan néztem rá, amennyire csak tőlem tellett – Tényleg nem… Annyit tudok, hogy Harry szándékosan lassítja le a lányok szállítását, hogy legyen ideje megszervezni valamit. Ez pedig már feltűnt Jelenának is, ezért rászállt. Azt beszélik, hogy puccsot akar szervezni Sergej ellen, de nekem erről nem beszélt, esküszöm!

- Miért akarna puccsot? Át akarja venni az oroszok irányítását? – szúrta közbe Jay.

- Nem hinném. Az oroszok csak orosz vezetőt fogadnak el. 

- Akkor? Valami elképzelésed csak van! – dühödtem fel, elegem volt a félrebeszélésből.

- Nézd, nem nagy rejtély, hogy miért történnek a puccsok – tárta szét a kezét – Al Capone óta nem volt egységes a chicagói alvilág. Ha valakinek sikerülne átvenni a hatalmat… Mindenki erre vágyik. Az oroszok képviselik jelenleg a legnagyobb erőt. Ha őket kiiktatja, onnantól könnyű dolga van.

- De akkor nem lenne egyszerűbb összefogni Pulpóval? – vetettem fel.

- Nem, ha össze akarja fogni a kisebb bandákat – morogta Jay – Egyesítve őket van esélye legyőzni az oroszokat. Azonban soha nem nyerné el a támogatásukat, ha összeállna Pulpóval. Az az elmebeteg náluk is kihúzta a gyufát, amikor elkezdte levágni az emberek fejét.

- Hogy mit csinált? – döbbentem le.

- Néhány hónapja Pulpo elkezdte a rivális bandák vezéreinek a fejét levagdosni – Louis vette át a szót – Jó néhányat sikerült is elkapnia, mielőtt a rendőrség elkapta. Láttam néhány képet. A fejeket, mint valami trófeát állította ki az asztalra.

- Akkor halt meg Antonio előző társa – morogta Jay – mikor próbáltuk elkapni az a szemétládát. 

- Kár, hogy nem engedtétek, hogy elintézze Sergejt – Louis a fejét csóválta – sok problémától kíméltetek volna meg minket.

- Mi kérünk elnézést… - Jaynek úgy tűnt nem volt kérdése, mert lassan elindult az ajtó felé.

- Hé, mikor kerülök ki innen? – kiáltott utánunk Louis, mikor már majdnem kiértünk az ajtón.

- Még pár nap!

Csendben ballagtunk ki az előtérbe, mindketten saját gondolatainkba merültünk. Ez az egész bonyolultabb volt, mint azt legmerészebb álmaimban gondoltam volna. Mikor ide értem csak az érdekelt, hogy megtaláljak tizenöt szerencsétlen, kelet-európai lányt, azonban mindez mintha mára már háttérbe szorult volna. Volt itt minden, bandaháborúk, alvilági puccs, gyilkosság, de a lányoknak még mindig nyoma sem volt. Vajon hol lehetnek most? Hányan vannak közülük még életben?

Automatikusan követtem Jayt a Hírszerzők irodája felé, teljesen megfeledkezve arról, hogy nekem nem is nagyon lenne szabad itt lennem. Erre csak akkor eszméltem rá, mikor a zsebemben megszólalt a telefonom, a kijelzőn pedig Peyton neve díszelgett. Nagyon sóhajtva halkítottam le, nem volt kedvem vitatkozni. Peyton soha nem tudta megérteni mi is az a hivatástudat.

Viszont abban a pillanatban kiment a fejemből a nővérem, ahogy beléptem az irodába. A helyiség minden négyzetcentiméterét öltönyös emberek foglalták el, övükön – természetesen jól látható helyen – FBI-os jelvény. A vérnyomásom másodpercek alatt szökött fel, agyamat teljesen elárasztotta az indulat. Egyetlen egy szervezet volt a világon, amit ki nem állhattam, s nem tetszett, hogy itt vannak. 

Egyenesen Voight felé vettem az utamat, aki úgy tűnt a főnökkel beszélget. A negyvenes évei végén járó, afroamerikai ügynök bizalmatlan pillantást vetett közeledő alakomra, volt egy olyan megérzésem, hogy tudja ki vagyok. Fejét felszegte, ahogy elé léptem, barna szemeit kissé összehúzta, mielőtt megszólalt volna.

- Russo nyomozó. Örülök, hogy csatlakozott hozzánk – kellemes hangja volt, azonban határozott – A nevem Brandon Hart. Éppen arra kértem Voight őrmestert, hogy legyen kedves minden nyomozati anyagot átadni, de meglepve tapasztaltam, hogy neki nincs ehhez joghatósága, hisz az ügy hivatalosan az Öné.

- Nincs joguk elvenni az ügyemet – csattantam fel. Tudtam, hogy nincs igazam, azonban nem hagyhattam magamat. 

- Attól tartok van. Az nyomozás minden szempontból az FBI hatáskörébe tartozik, nem is értem, hogy eddig miért is maradhatott Önöknél. Most azonban, hogy nem csak államközi bűntényről, hanem diplomáciailag is kényes ügyről beszélünk, a hivatal kötelességének érzi saját kezébe venni az irányítást. Hozhatok bírói végzést is, ha akarja, de ha rám hallgat, önkéntesen segít nekünk, akkor esetleg még tájékoztatom is az ügy előrehaladtáról.

- Milyen kedves – forgattam a szememet – Viszont sajnos szeretnék egy hivatalos felszólítást, ha nem okoz problémát.

- Ez csak felesleges időhúzás – az eddigi csevegő hangnemből pillanatok alatt váltott keménnyé – Nem maradhat magánál az ügy, ezt maga is tudja.

Vetett még egy utolsó pillantást ránk, majd intett az embereinek és testületileg kivonultak. Másodpercekig megszólalni sem bírtam, majd felrobbantam… 

- Most mi legyen? – Jay Voight felé fordult, aki meglepően nyugodtnak tűnt.

- Átadjuk nekik azokat az aktákat, amik államköziek – felelte egy ördögi mosollyal az arcán – viszont visszatartjuk a helyieket.

- Tehát az ügy nyolcvan százalékát – kuncogtam.

Sziasztok!

Tudom, hogy szerda van, elnézést kérek mindenkitől a késésért, de tegnap este már nem volt energiám bekapcsolni a gépet és felrakni a részt.

Ettől függetlenül remélem elnyerte a tetszéseteket, és hagytok pár kommentet magatok után!

Ölellek titeket:

Raquel

12. rész - Whisky és annak hatásai

Pity…Pity..Pity… Az egyenletes zörej nem sokkal mellőlem jöhetett. Az egyetlen dolog, amire eddig koncentrálni tudtam az a jobb vállamba nyilalló szinte lüktető fájdalom volt, így felüdülésként éltem meg ezt, az egyébként idegesítő hangot, amibe kapaszkodhattam. Elmém az ébrenlét és a öntudatlanság vékony peremén egyensúlyozott, mintha nem tudná eldönteni mi is lenne a jobb: felkelni és szembenézni a valóság kegyetlenségével vagy ismét elmerülni a nemlétezés örömében. 

- Sloan?

Hallottam az ismerős, mégis rég nem hallott hangot, de arcot nem tudtam párosítani hozzá. Fáradt voltam, annyira szerettem volna még egy picit pihenni, azonban a fájdalom nem hagyott nekem nyugtot. Szempilláim ellenben túlságosan is nehezek voltak ahhoz, hogy kinyissam a szemeimet, s egy belső hang azt súgta, hogy igazából semmivel sem lenne jobb, ha felébrednék.

- Sloan, ébren vagy?

Ezek szerint már nem csak a kín, hanem ez a hang is ébren fog tartani? Vékony, aggodalommal teli, kétségbeesett. 

- Sloan, kélek, nyisd ki a szemed!

Agyam lassan elkezdett működni és beazonosítani a megszólalót. Szemeim szinte kipattantak, mikor lassan rájöttem, hogy ki is szólongat, ellenben látásom homályos volt, kellett néhány másodperc, mire kitisztult. 

Egy kórházi szoba tipikus képe bontakozott ki előttem: a steril, hófehér falak, az ősrégi televízió, a kicsi éjjeliszekrény és természetesen maga a rozoga kórházi ágy, amiben feküdtem. A pityegő hangot a mellettem lévő szívmonitor adta ki, melynek vezetékei a mellkasomra voltak erősítve. Sértetlen bal karomból csövek lógtak ki, biztosítva számomra a fontosnak vélt gyógyszereket. Az egyetlen ide nem illő dolog a nővérem volt, aki az ágy mellé húzott fotelből meredt rám barna szemeivel. A megkönnyebbülés hulláma suhant át az arcán mikor rápillantottam, amit szinte rögtön át is vett a neheztelés…

- Szomjas vagyok – nyögtem ki a valóságnak megfelelően, hisz valóban. A torkom kiszáradt, az ajkaim cserepesek voltak, s a számban érzett fémes ízt is szerettem volna száműzni. Peyton szótlanul állt fel, felvett egy rózsaszín műanyagpoharat az éjjeliszekrényből, majd öntött vizet a kancsóból. Tekintetével most már került engem, mintha fájdalmas lenne a látványom. Egy szívószálat dugott a pohárba, majd az ajkaimhoz tette, hogy képes legyek inni – Hogy kerülsz ide? 

- Úgy látszik, még mindig én vagyok a vészhelyzetben értesítendő személyed – vont vállat mikor ismét letelepedett a fotelben.

- Mi történt? – próbáltam összeszedni az emlékeimet, de csak képek ugrottak be. 

- Lövöldözésbe keveredtél – Peyton hangja mintha dühös lett volna – Meglőtt valami bandatag.

Ekkor minden beugrott: a zálogház előtt voltunk Lindsayvel és valaki elkezdett lőni ránk. Az emlékképek először élesek, majd egyre inkább elmosódottak lettek…

- Lindsay? – estem kétségbe. Nem emlékszem ő megsebesült-e – Mi van Lindsayvel?

- Hé, hé, hé! – izgatottságomra Peyton felugrott és rögtön mellém lépett – A rendőrnő, akivel voltál? Haja szála sem görbült, kint várakozik a folyosón a többi társaddal együtt.

- Jó – mormogtam. Azonban ahogy egyre több részlet felsejlett előttem, rájöttem, hogy nem feküdhetek itt tovább. Hisz vissza kell mennem Styleshoz, beszélnem kell Tomlinsonnal, túl sok dolgom volt. Bal kezemmel megtámaszkodtam a matracon, majd óvatosan felültem. Arcomon furcsa fintor ülhetett ki, hisz mozdulataim miatt sérült vállam, ha lehet százszorosan kezdett el fájni, de a jól begyakorolt mentális gyakorlatokkal próbáltam kizárni ezt a fejemből.

- Mégis mit csinálsz? – Peyton döbbenten nézett rám, nyilván el sem tudta képzelni, mi történik.

- Mennem kell dolgozni – feleltem, majd nagy nehezen lelógattam az egyik lábamat az ágy szélén. A fájdalomcsillapítóktól, amiket kaptam még lassú voltam, mozgásom darabos volt.

- Te tuti őrült vagy! – olyan volt, mintha hisztériás rohamot kapott volna, a hangja magasba szökött, a könnyek pedig kontrolálatlanul gurultak végig az arcán. Életemben másodszor láttam sírni, így ez elég volt ahhoz, hogy abbahagyjam megkezdett mozdulatomat – Felhívnak tök idegenek azzal, hogy a húgomat, akiről mellesleg azt sem tudtam, hogy újra a városban van, lelőtték. Tudod, milyen érzés volt ez? S mindössze pár órával ezután, vissza akarsz menni, hogy valami idióta gengszternek, akinek a nyomában vagy sikerüljön is kinyírnia???

Nem tudtam mit mondani erre. Emlékeztem milyen volt, mikor megtudtuk, hogy Alex meghalt. Soha nem akartam ismét olyan fájdalmat átélni, mint akkor, s sejtettem, hogy Peyton mégis ezen ment át újra az elmúlt néhány órában, amikor mellettem gubbasztott. Bocsánatkérően néztem rá, bár ő kerülte a pillantásomat, kézfejével törölgette le a nedvességet az arcáról. Kerestem a megfelelő szavakat, amit mondhatnék, ilyenek azonban nem léteztek. 

- Csak hagyj menjek haza – suttogtam – Esküszöm, nyugton maradok pár napig, de nem bírok itt maradni.

Peyton nem örült a döntésemnek, azonban még mindig kompromisszum készebb volt, mint én, tehát ha vonakodva is, de bólintott. Behívta az orvost, aki elmagyarázta, hogy milyen felelőtlen dolgot is készülök elkövetni, de mikor rádöbbent arra, hogy rendíthetetlen vagyok, elengedett – természetesen saját felelősségre. Ezután következett azonban a java, maga a Hírszerzés teljes csapata, élükön Jay Halstead nyomozóval – aki enyhén szólva sem volt elragadtatva döntésemtől. Peyton nyugtatta meg végül, hogy pár napig nálam fog lakni – szemöldökön a hajamig szaladt fel ennek hallatán, de nem mertem vitatkozni – éreztem, hogy ezen elhatározásán semmi sem lenne képes változtatni.

Nem sokkal később, teljesen kimerülten, már a saját hálószobám melegségét élvezhettem. Rápillantottam az órára, ami hajnali hármat mutatott. Nagyot sóhajtva dőltem vissza, ugyanabba a pozícióba, amiben eddig is voltam – sajgó karom nem engedett mást, s a plafont bámultam – egyszerűen nem jött álom a szememre. Olyan nevetséges ötletek keringtek a gondolataiban, hogy elkezdek bárányokat számolni… Mielőtt azonban bármilyn praktikát bevetettem volna, megcsörrent a mobilom.

Összehúzott szemekkel meredtem a kijelzőre és nem akartam hinni a szememnek. Harry hívott az éjszaka kellős közepén. Péntek lévén nyilván valami nagyszabású buli volt nála, így nem igazán értettem mégis mit akar tőlem ilyenkor…

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem veszem fel. A nagy dózisú morfium, amit lefekvés előtt bevettem elég tompává tette az agyamat, nem akartam ilyen kiszolgáltatott állapotban társalogni vele. Azonban a kíváncsiság furdalta az oldalamat, így nagyot sóhajtva végül lenyomtam a fogadás gombot.

- Claire Jacobs? – Harry mély, dörmögős hangja most valahogy más volt, mintha komoly megerőltetés lenne számára kiejteni a szavakat. Nagyot sóhajtottam: részeg volt.

- Harry, mit akarsz? – hangom türelmetlen és dühös árnyalatát nem tudtam elrejteni. Semmit nem utáltam jobban a részeg embereknél.

- Gyere le – követelte, majd kinyomta a telefont.

Agyam egy pillanat alatt kapcsolt kríziskezelő üzemmódba, ezt szépen belém nevelték a katonaságnál, igaz a szokásosnál talán kicsit lassabban sikerült kikecmeregnem az ágyból, felkötött kezemnek köszönhetően. Két lépessel szeltem át a szobát és lestem ki a függöny résén, de Harry igazat mondott, ott álldogált a ház előtt, hátát az egyik lámpaoszlopnak vetve. Haja szerteszét állt, el sem tudtam képzelni hányszor túrt bele az elmúlt néhány órában. Most sem viselt kabátot, egy vékony, szürke póló fedte mindössze a felsőtestét, szakadt, fekete farmerja és barna csizmája védte még meg a mínusz húsz fokos hidegtől. Egyik kezében egy szinte üres üveget tartott, amit túl gyakran emelt a szájához, míg jobb ujjai között egy szál cigit véltem felfedezni.  Idegesen haraptam be az ajkam, bár hirtelen felbukkanása nem nagyon hagyott választást: le kellett mennem.

Próbáltam minél halkabban kiosonni a lakásból, tekintve azonban, hogy az ügyesebbik kezem jelenleg használhatatlan volt, ez kisebb akadályokba ütközött. Nagy nehezen a hátamra borítottam a dzsekimet, a kulcsommal azonban olyan hatalmas zajt csaphattam, hogy kész csoda lett volna, ha Peyton erre nem riad fel. Fájdalmasan felszisszentem, mikor óvatosan elkezdtem lefelé haladni a lépcsőn, a folyamatos döccenések egyértelműen irritálták még friss sérülésem.

Harry szemei egyből rám fókuszáltak, mikor kiléptem a kapun. Meggyötört volt, szinte kétségbeesett, ezt már az első pillanatban meg tudtam állapítani. Látszólagos nyugalma csupáncsak álca volt, remegő keze és ideges pillantása hamar elárulta. Lassan mért végig, szemei elidőztek felkötött kezemen, szája pimasz félmosolyra húzódott pizsamám láttán.

- Mi történt a válladdal? – szavai még mindig vontatottak voltak, bár így szemtől-szemben kevésbé tűnt ittasnak, mint a telefonban. 

- Meglőttek – feleltem, miközben mellé léptem. Bal kezemmel kivettem a cigit a kezéből, majd beleszívtam. Nem ellenkezett, inkább csak érdeklődve figyelte tetteim, arcán nem voltak felfedezhető érzelmek.

- Ismét olyan helyen jártál, ahol nem kellett volna? – összehúzott szemekkel bámultam rá, nem tetszett a hanghordozása… olyan arrogáns volt.

- Így is mondhatjuk – vetettem oda foghegyről – Mit keresel itt?

- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét lemondóan. Egyenesen előremeredt, hirtelen bezárkózottnak tűnt, elgondolkodónak. Óvatosan az álla alá nyúltam és magam felé fordítottam a fejét. Pillantása meglepett volt, mintha nem tudná hová tenni reakciómat. 

- Mi a baj, Harry? – gyöngéden kérdeztem, tényleg aggódtam miatta. Jelenleg szó sem volt arról a magabiztos bandavezérről, akivel nap mint nap találkoztam, bár próbálta fenntartani a látszatot. Össze volt zuhanva, aminek nagyjából sejtettem az okát, mégis ijesztő volt őt ilyen állapotban látni. Zöld szemeit kutatva járata az arcomon, mintha csak azon morfondírozna, mennyire bízhat meg bennem. 

- Semmi – felelte végül, szavainak azonban ellentmondott, hogy ismét nagyot húzott a kezében tartott whiskyből. Éreztem, ahogy válaszára megemelkedik a vérnyomásom, az előbbi aggódó énem egy szempillantás alatt szívódott fel, hogy átvegye a helyét a dühösebbik. Gondolkodás nélkül kaptam ki az alkoholt a markából és vágtam a földhöz. Bal kezemmel azonban nem tudtam olyan erőhatást kiváltani, mint szerettem volna, így az üveg nem tört el, csupán hangos koppanással landolt a földön – Ez meg mi volt?

Harry arca a teljes értetlenséget sugallta. Ismét azzal az érdeklődő pillantással méregetett, amit már nem egyszer láttam, mióta megismertem. Annyira furcsa volt, hogy ezt az embert, akit szinte minden és mindenki ki tud hozni a sodrából, nekem csak nagyon ritkán sikerül. Szinte szerettem volna, ha kiabál velem és nem ilyen üres szemmel bámul… Azt akartam, hogy sikerüljön ismét felhergelnem, úgy, mint akkor, amikor ellentmondtam neki a randi meghívással kapcsolatban. Bármi jobb lett volna ennél a tekintetnél, amitől csak valami csodabogárnak éreztem magam, akit muszáj megfigyelni, mert olyan abnormális. Úgy éreztem mintha felrobbannék, az érzelmek majd szétvetettek. Tehetetlenségemben, elkezdtem egyetlen kézzel püfölni a mellkasát, ami végre megtette a hatását. Egy hirtelen mozdulattal kapta el a kezem, majd tolt a ház falához, míg végül mozdulni sem tudtam. Vállamat hirtelen szúró fájdalom járta át, ahogy a hideg kőfalnak csapódtam, ettől felszisszentem. 

- Mi a francot csinálsz? – az idegesítő az egészben az volt, hogy még mindig nem volt mérges. Kissé frusztráltnak tűnt a testi erőszak miatt, azonban nem őrjöngött vagy hasonló, ami engem csak még jobban ingerelt. 

- Mégis mit képzelsz magadról, hogy kirángatsz az ágyamból hajnalok hajnalán? És mégis miért? Hogy mikor megkérdezem, hogy mi bajod, akkor azt válaszold: „Semmi”?!

- Nem bízom benned – szavai érdesek voltak, szinte úgy éreztem ebben a pillanatban bántani akar.

- Oké – csattantam – Akkor engedj el és menj haza. Csak azt nem értem, hogy minek jöttél ide? Egyáltalán honnan tudod a címem?

- Niall nyomozta ki – olyan egyszerűséggel válaszolt, mintha ez teljesen normális lenne – Egyébként ki az a Sloan Russo?

- Egy… tudod mit? Semmi közöd hozzá! – ereimben megfagyott a vér, ahogy a nevemet kimondta, azonban hamar tudatosult bennem, hogy nem tudja az igazságot. Ha tudná, most nyilván Zayn Malikkal néznék farkasszemet.

- Úgy érzem, ha megbíznék benned, azzal életem legnagyobb hibáját követném el – tekintete alatt megkövültem, tudtam most először nyílik meg előttem, hallhatom az igazi gondolatait – Miért van ez, Claire?

- Nem tudom – motyogtam. Légzésem szaporább lett, szívverésem felgyorsult, szinte hallottam dörömbölését a fülemben, csodálkoztam, hogy nem ugrik ki rögtön a bordáimon át. 

- Megőrülök a gondolataimtól, tudod? Komolyan érzem, hogy megbolondulok. Olyan mintha egy időzített bomba lennék, s mióta Louis elment… Azt hiszem, hogy csak beszélgetni akartam valakivel.

Elengedett, két kezét a fejem mellé helyezve támaszkodott a falnak. Fejét lehajtotta, így nem láthattam az arcát. Hallottam először kapkodó, majd csillapodó lélegzetvételét, azonban nem mertem sem megszólalni, sem megmozdulni. Louis-nak nem volt igaza… lehet, hogy úgy tűnt nem félek Harrytől, az igazság azonban az volt, hogy nagyon is tartottam tőle. 

Végül ellökte magát előlem, ezzel szabad utat biztosítva a távozásra. Hátat fordítva nekem ment oda az elhajított üveghez, hogy felvegye, majd egy szó nélkül indult el a járdán. A fejem kába volt még az előbbi elég intenzív élménytől, azonban egy valamivel teljesen tisztában voltam: nem akartam, hogy elmenjen. 

- Harry! 

Fogalmam sem volt mit is mondhatnék neki, de egyszerűen fizikailag fájt néznem, ahogy elsétál. Hangomra azonnal megállt, azonban csak lassan, szinte hezitálva fordult meg. Szemeiben még mindig láttam a fájdalom és az őrület valami furcsa elegyét, ami kifejezetten ijesztővé tette. Pár másodpercig csak némán bámultuk egymást, végül ő törte meg a csendet.

- Jó éjszakát, Claire.

Sziasztok!

Remélem tetszett a rész :) Kicsit szomorú voltam, hogy az előzőhöz nem írtatok nekem, szóval bíztatok mindenkit, nyugodtan áruljátok el a véleményeteket, nem harapok!

Igen, tudom, hogy díjakat is ígértem, de kissé elcsúsztam a dolgaimmal, de ígérem hamarosan kikerültnek - nem mondok időpontot, mert nem szeretek csúszni :)

Ölellek titeket:

Raquel

11. rész - Beszélgetés Pablóval

Ujjaimmal türelmetlenül kopogtattam a kormányom, mikor kénytelen-kelletlen meg kellett állnom egy piros lámpánál. Lindsay mellettem épp egy kapcsolatával beszélt telefonon, próbálva elérni, hogy tíz perc múlva találkozhassanak. A szívem a torkomban dobogott, de ebben az esetben ez az érzés kellemes volt. A sok rejtőzködés és kémkedés után jó volt végre… önmagamnak lenni.

Szerettem a munkámat, tényleg, ámbár néha komolyan teherként nehezedett rám. Valaki másnak kiadni magadat, elrejteni a valódi érzéseidet, gondolataidat, kegyetlen nehéz volt, főleg annak tudatában, hogy ha csak egy percre is elengeded magad, vagy csak egy rossz szót szólsz, az az életedbe kerülhet. Minden másodpercben figyelni a hátad mögé, hogy követnek-e, félni szabadon mozogni, nehogy meglássanak, ahogy belépsz a rendőrőrsre… Ezek a tevékenységek felőrlik az ember idegeit.

Lindsay elégedetten nyomta ki a telefont, így arra következtettem, hogy sikerült megállapodniuk. Közben mellettünk a házak egyre lelakottabbak lettek, jelezvén, hogy közel járunk az úti célunkhoz.

-          Honnan ismered Jayt? – bukott ki végül a kérdés, ami miatt szerintem, az egész eddigi beszélgetésünket kezdeményezte. Nem tudtam eldönteni, hogy végül is miért kérdezi: azért mert Jay a társa, így nyilván közel állnak egymáshoz, vagy, mert a munka kapcsolaton kívül egyéb érzelmek is kezdenek szerepet kapni kettejük között. A legrosszabb azonban az volt, hogy a második lehetőség bántott. Bármilyen önző és szemét dolog volt is ez a részemről, az, hogy elképzeltem Lindsayt és Jayt együtt, olyan érzés volt, mintha ezer kést forgatnának meg a szívemben.

-          Nem beszéltetek még erről? – puhatolóztam halk hangon. Nagyon is érdekelt volna, hogy Jay mit volt hajlandó megosztani Lindsayvel kettőnkről.

-          Gyakorlatilag semmit nem hajlandó mondani rólad – fordult felém, tekintete olyan volt, mintha vizslatna – Valamifajta mumus vagy számára.

-          Így is fogalmazhatunk – morogtam, miközben szemeimet egy sarok szélén álldogáló bandára szegeztem. Éles pillantásukat magunkon éreztem, nyilvánvaló volt, hogy ahogy elhajtunk riadóztatni fogják az egész környéket.

-          Szóval…? – rángatott vissza a beszélgetéshez Lindsay, aki látszólag figyelmen kívül hagyta a suhancokat.

-          Öhm… a seregben találkoztunk – nyögtem ki a legsemmitmondóbb választ.

-          Te is katona voltál? – a hangjában megbúvó hitetlenkedés valamiért felbosszantott.

-          Olyan hihetetlen? – kaptam fel a vizet.

-          .Végülis el tudom képzelni rólad – vont vállat - Te is mesterlövész voltál?

-          Megvan a mesterlövész kiképzésem, de valahogy a közelharc mindig jobban vonzott.

-          Voltál Irakban? – az utolsó kérdést mintha félve tette volna fel. Mindig ez történt, ahányszor Irak szóba került körülöttem, mintha az emberek attól félnének, hogy bekattanok, vagy valami ilyesmi.

-          Igen – bólintottam, majd fejemmel a zaci felé intettem, aminek a címét Lindsay előzetesen megadta – Megjöttünk.

Magabiztosan szálltam ki az autóból, jelvényemet jól látható helyen elhelyezve az övemen. Szemem sarkából láttam pár kölyköt, akik a közeli sikátor szélén álldogáltak, minket figyelve. Nos, a boltos nagy bajba kerülhet, ha az itteni drogelosztó főnök fülébe jut, hogy elbeszélgettünk vele. Nem is tudom miért, de ez valamiért mosolyt csalt az arcomra. Szerettem ezeknek az idiótáknak bajt okozni.

Szememet végigfutattam a környéken. A város latin negyedében jártunk, ezzel szemben sok volt az afroamerikai graffiti is, a bandajelekről nem is beszélve: gócpont volt, egyértelműen sok összetűzés lehetett itt a kasztok és drogdílerek között is. A házak lelakottak voltak, mégsem kerülték el a figyelmemet azok a falba vájt apró lyukak, amiket egyértelműen valamilyen puska lövedékei okoztak. Az a tény, hogy ezeket a nyomokat a helyiek még csak elrejteni sem próbálták arra engedett következtetnem, hogy az ilyen események szinte mindennaposak voltak errefelé.

-          Ki is erre a góré? – kérdeztem halkan Lindsayt, miközben a közeli zálogház felé sétáltunk.

-          Nincs egy főnök – rázta a fejét – Kisebb bandák csatáznak a hatalomért, bár a kolumbiai kartell mostanában ismét megerősödött.

-          Ők azok, akik a mi oroszainkkal vetélkednek?

-          Igen.

A zálogház elég átlagosan nézett ki, nem volt rajta semmi figyelemfelkeltő, hacsak azokat a nehéz vasrácsokat nem vesszük figyelembe, amik nyilván a rablásokat voltak hivatottak megakadályozni. Az egyik ablakban nagy neonfelirat hirdette, hogy nyitva vannak. Lindsay lépett elsőként a boltba, halk csengettyűszó kíséretében.

Bent rögtön megcsapta az orromat a cigaretta és a doh szaga. A falakon különböző fegyverek és kevésbe értékes ékszerek díszelegtek, mind erős üveg mögött. A tulaj a pult mögött állt, apró malacszemeit dühösen szegezve ránk. Úgy tűnt felismeri Lindsayt, mert aprót horkantott, amikor a rendőrnő elé könyökölt. Tetoválásokkal túlzsúfolt kezét összefonta maga előtt, apró, de annál ellenségesebb mosollyal jelezve, hogy nincs túl közlékeny kedvében.

-          Szervusz, Pablo – köszöntötte Lindsay, megtévesztően kedves hangon – Mindig öröm téged felkeresni.

-          Nem csináltam semmi rosszat.

-          Tudom. Nem is azért jöttünk, csak lenne pár kérdésünk. Ismered ezt az embert? – csúsztatott egy fényképet a pultra. Pablónak csak egy pillantást kellett vennie Lancere ahhoz, hogy teljesen halálra rémüljön.

-          Meg kell kérnem Önöket, hogy most azonnal távozzanak – Pablo ellenséges reakciója felpiszkálta az érdeklődésemet. Nyilvánvaló volt, hogy tud valamit, én pedig nagyon kíváncsi voltam arra, mi is lehet az.

-          Beszélj – szűrtem a fogaim között.

-          Nézd, Pablo – Lindsay megütötte a kezemet, jelezve, hogy kicsit vegyek vissza – Tudod, hogy bármikor rács mögé küldhetlek…

-          Őszintén, Hölgyem? Jobb a sitten, mint a halottasházban!

-          Mi a fene folyik itt? – csaptam az asztalra, miközben előrántottam a fegyveremet, egyenesen Pablo szívének szegezve.

-          Nanana – Pablo hangja jó pár oktávot ugrott erre, szemét ijedten kapta a pisztolyra, rám, majd Lindsayre – Ez hivatali visszaélés vagy mi a fene…

-          Hatósági erőszak – segítettem ki.

-          Az… pontosan az! Ezért kirúghatják!

-          Csak mi hárman vagyunk itt – feleltem angyali mosollyal – Te előkaptál egy fegyvert, én lelőttelek önvédelemből. Így történt, nem igaz, Lindsay? – társam bólintása után Pablo teljesen elfehéredett - Én élem tovább az életemet, te meg így is a halottasházban kötsz ki. Nem vonzóbb az a lehetőség, hogy beszélsz, mi elmegyünk és mindenki boldog?

-          Oké, oké – Pablo megnyalta a szája szélét, majd ruhájának ujjával letörölte gyöngyöző verejtékét – A kurva életbe… Még ma meg fogok dögleni, de legyen… beszélek.

Elégedetten eresztettem le a pisztolyomat, de továbbra is Pablo számára fenyegető helyen helyeztem el. Vigyorom egy másodpercre sem lohadt le, miközben figyeltem a szenvedő embert, ahogy magával és a félelmeivel küzd. Először is, az ablakhoz rohant majd kilesett rajta. Mikor konstatálta, hogy a környék teljesen üres, ki akarta kapcsolni a neontábláját, nyilván azzal a céllal, hogy bezárja a boltot.

-          Én a maga helyében nem tenném – vetettem oda nemtörődöm hangon – Látták, hogy bejövünk ide, igen csak gyanús lenne, ha hirtelen lehúzná a redőnyt.

-          Igaz, igaz… - Pablo csak úgy fürdött a hideg verejtékben, de végül mindent nyitva hagyott és visszatért a pult mögé. Kezébe vette a fotót, majd lassan belekezdett – Minden, amit tudok, csak pletyka, tudják a vevőktől, meg…

-          Térjünk a lényegre – türelmetlenkedtem.

-          Oké… szóval, ez Styles egyik embere…

-          Szóval ismeri Stylest? – húztam össze a szemöldökömet. Az hogy Lance-t a drog miatt ölték meg már csak nevetséges elképzelés volt. Nyilván Harry Stylesnak kell a háttérben lennie.

-          Azt pletykálják, hogy Styles valami nagy dobásra készül, ami megtörheti az oroszok hegemóniáját. Ez pedig Pulpo fülébe is eljutott.

-          Pulpo börtönben van – Lindsay arca megvonaglott a név kiejtésekor. Kérdőn pillantottam rá, de ő amolyan „később elmagyarázom” tekintettel rázott le.

-          De az emberei nem. Ő meg talál módot arra, hogy irányítson. Stylest akarja.  Tett neki valami ajánlatot vagy valami ilyesmi, de a barom visszautasította.

-          Ezért ölték meg Lance-t? Mert Styles visszautasított egy ajánlatot? – hitetlenkedtem.

-          Tudja, hogy megy ez… Pulpo a régi elvek híve: aki nem velünk van az ellenünk. Így akarta jelezni Stylesnak, hogy jobb lenne, ha meggondolná magát, mert ha nem…

-          Már csak egy bandaháború hiányzik nekünk – morogta Lindsay.

-          Mit tudunk Styles terveiről? – kérdeztem rá a lényegre. Igen, semmiképpen nem lenne szerencsés, ha Stylesék és a kolumbiaiak egymásnak esnének, de volt ennél nagyobb problémánk is.

-          Semmi konkrétat. Egyre többen állítják, hogy belülről bomlasztja az oroszokat. Sergej elég ideges is miatta…

-          Sergej? – kaptam fel a fejemet. Ez volt az a név, amit kihallgattam Styles legutóbbi magánbeszélgetésénél.

-          Sergej Chenkov az oroszok új vezetője. Azt mondják megölte az előző fejest, hogy ő legyen a góré, most meg tisztogatást végez. Nem lepne meg, ha Styles a listája tetején lenne. Azonban van valami ügyük, szóval még nem nyírhatja ki, különben fuccs az üzletének.

Ennyi elég is volt, hogy összerakjam a képet. Tehát az oroszok tudják, hogy Stylesnak valami terve van, de amíg a lányok meg nem jönnek nem tehetnek ellene semmit, különben elveszítik a pénzüket. Azonban mit forral Harry?

Bólintottam Lindsay felé, jelezve, hogy nekem elég információt szolgáltatott az ürge. A számat rágcsálva léptem ki a boltból. Nagyon érett egy újabb beszélgetés Tomlinsonnal, ő nyilván tudott valamit Styles viselt dolgairól, amiket nem volt hajlandó elmondani. Még… Azonban, van az a nyomás, ami alatt még a leghűségesebb ember is megtörik.

Csak egyetlen lépést tettem meg, mikor a közvetlen közelemben durranást hallottam. Azonnal reagáltam, a földre vetettem magamat, azonban az agyam másodpercekkel később közvetítette felém az észvesztő fájdalmat. A vállamhoz kaptam a kezemet, a ragacsos anyag pedig végképp tudatosította bennem: meglőttek. Magamban káromkodtam, ahogy a vörösre festett kezeimre néztem, azonban az aggodalmam végül győzedelmeskedett. Fejemet felkaptam, tekintetemmel Lindsayt kerestem, aki néhány lépésre tőlem feküdt. Pillantásunk találkozott, látszólag sértetlen volt, bár az első lövést vagy egy tucat követte. Egyszerre kezdtünk el kúszni a földön, viszonylagos védelmet keresve egy autó mögött.  Lindsay felguggolt, hogy kiláthasson a kék Ford csomagtartója felett, felmérve honnan jöhet a támadás, én viszont egyre szaporábban kapkodtam a levegőt. Az első sokkoló fájdalom helyét lassan átvette a zsibbadás, azzal hogy elvonszoltam magam idáig, a maradék erőmet is elvesztettem. Rettenetesen fáradtnak éreztem magam, míg sértetlen kezemmel próbáltam elszorítani a lövés helyét, azonban a vér így is túl gyorsan szivárgott a kezemből. Nagy nehezen feljebb tornáztam magamat, hátamat az egyik keréknek vetve, azonban szempilláim még így is milliós súlyként nehezedtek.

Egy csikorgó fék tompa zaját hallottam még, majd a környék végleg elcsöndesedett. Úgy tűnt a lövöldözők elhúzták a csíkot. Aprót nyögtem fájdalmamban, mikor Lindsay megpróbálta pólója egy leszakított darabjával megállítani a vérzést.

-          Maradj velem, hallod? – szinte sikította fülembe – Russo, velem kell maradnod!

Ezt azonban sokkal könnyebb volt mondani, mint megtenni. Olyan iszonyatosan kecsegtető volt a gondolat, hogy becsukjam a szemeimet, csak egy pillanatra. Nem többre… csak egy másodpercre, annyi elég…

Sziasztok!

Ismét elérkezett a kedd, így fel is került az új rész - hamarabb szerettem volna hozni, de a délelőttöm beleillett volna egy akciófilm jelenetbe -, remélem tetszeni fog.

Van még egy óriási hírem: bekerültem a Skyscraper Blogdesign szerkesztői közé, ezentúl ott is megtaláltok - tőlem kritikát tudtok rendelni, de ha designra vagy fejlécre lenne szükségetek, akkor nagyon tehetséges szerkesztőtársaim biztosan szívesen segítenek nektek :) (ez itt a reklám helye :D).

Még két díjjal adós vagyok, igyekszem még ma jelentkezni velük, de legkésőbb holnap délelőtt.

Addig is, tudjátok: kommentelni ér :)

Ölellek titeket:

Raquel

10. rész - Kicsoda valójában Harry Styles?

A helyszín leginkább egy háborús övezethez hasonlított. A területen mérhetetlen mennyiségű rendőr nyüzsgött, legnagyobb részük a környék lezárásával volt elfoglalva. Rengeteg volt a civil, nyilván a lövöldözés zaja keltette fel az érdeklődésüket. Hogy ne sérüljenek a bizonyítékok, kollégáim a szalag helyett sok helyen fizikai akadályt használtak, főleg kocsikat. Ez azonban jelenleg meggátolta a munkámat. Szakavatott szemmel néztem végig a tetthelyen, de ilyen távolságból nem sokat tudhattam meg. Kapucnimat ismét a fejemre borítottam, majd a tömegbe vegyültem így változtattam meg a helyzetemet. Nemsokára meg is találtam, amit kerestem, Kim Burgess járőrt, aki első nap megszólított a körzet előtt. Őzike szemeivel, most a tömeget kémlelte, próbálva kiszűrni minden olyan egyedet, aki esetleg közelebb szeretett volna menni a tetthelyhez. Előre furakodtam magam a kordonig, de a rendőrnő pókerarca nem működött valami jól, elképedve meredt rám.

- Burgess, ha nem hagyja abba a szájtátást, akkor áthelyeztetem forgalomirányítóvá – szűrtem a fogaim között, mire végre valahára másmerre nézett.

- Be szeretne jönni, nyomozó?- kérdezte, amiért legszívesebben megütöttem volna.

- Eszem ágában sincs, és ne hívjon nyomozónak.

- Akkor mégis hogyan szólítsam?

- Az asszonyom megfelel. Hívja ide a legközelebbi járőrt.

- Nem értem, nyo… asszonyom.

- Nem is kell, csak tegye, amit mondtam.

Utáltam, ha valakinek nehéz a felfogása, pedig Burgess-t mindenki dicsérte. Ha jól tudom, összeszűrte a levet Ruzekkel, azért nem került be még a Hírszerzés csapatába. Most azonban nem volt a helyzet magaslatán és ez frusztrált. Információra volt szükségem, a lassú agyműködése pedig hátráltatott ebben. Az viszont szó szerint dühössé tett, mikor egy járőr helyett Jayjel tért vissza. Szerencsére ő volt annyira járatos a beépülésben, hogy körülbelül egy méterre tőlem, még pont hallótávolságon belül állt meg, egyenesen Burgess felé fordult, mintha hozzá szólna, miközben szavait nekem szánta, így egy külső szemlélődő számára olyan volt mintha egymással tárgyalnának.

- Mondtam, hogy ne gyere ide – és kezdi már… - minden tele van Styles embereivel, bárki kiszúrhat.

- Mit tudunk? – kérdeztem szem forgatva, nem nagyon érdekelt a kioktatása.

- Kérem, Burgess tájékoztasson – Jay szemeit enyhén összehúzta és a tömegre koncentrálta őket, hogy kiszúrja az esetleges besúgókat. Fél szemmel a szomszédomra lestem, azonban nem tűnt potenciális kémnek, próbált ugyanis minél magasabbra ágaskodni, hátha láthatja a hullát.

- Feltételezéseink szerint három lövöldöző lehetett – kezdett bele egy nagy lélegzetvétel után, s bár mindent megtett azért, hogy ne pillantson rám, tekintete valahogy mindig felém vándorolt – Az áldozat, a támadó és egy harmadik személy, akit mér nem tudtunk beazonosítani.

- Reed nem volt egyedül – húztam össze a szemöldökömet – Styles azt mondta, hogy „tűnjetek el onnan”, többes számban.

- Akkor is, a ballisztikusok szerint maximum még egy ember lőtt – csóválta a fejét Jay.

- Mégis kinek állhatott érdekében megölni Reedet? – tettem fel a költői kérdést. Fényes nappal megölni egy ismert alvilági tagot… nos, ehhez kellett bátorság. Főleg, hogy az elkövető tudta, hogy ezt Styles nem hagyhatja megtorlás nélkül.

- Styles másik bandája? – vetette fel Jay.

- Nem hinném – mormoltam – még azt sem tudjuk biztosan, hogy kétfelé játszik, így egy kissé extrém lenne hozzájuk kötni. Arról nem beszélve, hogy Styles komolyan meglepetnek tűnt, mikor hívták.

- Gondolom, azért nem ejtett könnyeket – Jay cinizmusát imádtam, de néha csak simán idegesített…

- Mi van, ha egy harmadik banda, aki megneszelte, hogy Stylesék gyengülnek – vetette fel Burgess.

- Tomlinson letartóztatásából gondolhatnak ilyenre – bólintott Jay, azonban én csak a fejemet ráztam.

- Túl sok itt a feltételezés. Egyszerűen csak túl keveset tudunk. Visszamegyek a központba hátha Mouse kiderített valamit.

Egykedvűen lépdeltem ki a tömegből. Egyszerűen csak nem állt össze a kép. Ott voltak Jelenáék, akik az embercsempészet mögött voltak, de ki az a Sergej? Egy felettük álló? Talán a szervezet feje? És mégis kivel beszélt Harry a parkban? Úgy tűnik, komoly befolyással rendelkezik az igazságszolgáltatásban, ami nem valami jó hír. És csak annyit tudunk róla, hogy valamit forral Jelenáék ellen. Mindezek tetejében most pedig megjelenik egy harmadik banda, akik csak úgy lepuffantják Styles egyik legjobb emberét. Egyértelműen kezdett a nyomozás kicsúszni a kezeim közül. Sokkal több volt a meg nem válaszolt kérdés, mint egy nappal ezelőtt és egy lépéssel sem kerültem közelebb a megoldáshoz. 

Pár sarokkal később, mikor már nem tartottam attól, hogy követhetnek bepattantam egy taxiba, hogy a huszonegyedik körzethez vitessem magamat. Platt őrmester szúrós szemmel méregetett, mikor beléptem az ajtón, de már nem zavart.

- Magának nincs otthona? – kiáltott utánam, de én még csak meg sem torpantam.

- Én magának?

Az iroda a történtek miatt üres volt, csupán Mouse volt jelen a külön kis szobájában, ahol mélyen számítógépébe temetkezett. Mikor beléptem ijedten kapta fel a fejét, majd mikor konstatálta, hogy csak én vagyok az elmosolyodott.

- Találtál valamit? – kérdeztem kedvesen, miközben lehuppantam az asztala melletti székbe.

- Azt hiszem – felelte – Illetve nem vagyok biztos benne, hogy ő az, de azt hiszem megtaláltam Stylest.

- Hogy micsoda? – hőköltem fel, el sem tudtam képzelni, hogy hogyan maradhatott ilyen nyugodt.

- De nem tudom elképzelni, hogy ő legyen, ez annyira irracionális – csóválta a fejét, majd arrébb gurult a székével, hogy én is a géphez férjek.

Az első gondolatom az volt, hogy ez tuti valami félreértés. A szám tátva maradt a csodálkozástól, ez volt életemben az első alkalom, hogy megkérdőjeleztem azt amit a saját két szememmel láttam.  Remegő kézzel vettem elő a táskámat, hogy Jay számát tárcsáztam.

Az információ, ami a nyakunkba szakadt mindenkit meghökkentett. Az irodában a döbbent csend uralkodott, senki sem tudta igazán, hogy mit is mondhatna.

Harry Styles érinthetetlen volt… szó szerint. Gyakorlatilag kormányzati engedélye volt, hogy úgy randalírozzon az Egyesült Államok területén, ahogy neki tetszik. Teljesen mindegy volt, hogy mit csinál, mekkora szemétláda, akkor sem volt jogunk őt megvádolni. Lemondóan sóhajtottam, mielőtt ismét rápillantottam volna a frissen kinyomtatott adatlapra. Arcomat a kezeimbe temettem, s nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. 

- Akkor tisztázzuk – Ruzek volt az, aki önkéntesen megtörte a hallgatást – Ő a fia az angol nagykövetnek?

- Igen – feleltem rezignáltan.

- Ez mit jelent? –Jay egyenesen rám nézett, mintha csak én tudhatnám a kérdéseire a választ. – Diplomáciai mentessége van? 

- Nem valószínű – Mouse szólalt meg vékony, kissé ideges hangján – Maga az angol nagykövet feltétel nélküli mentességet élvez, azonban a családját nagyon komoly szabályok kötik. Viszont ez megmagyarázza, hogy miért nincsen benne a rendszereinkben. A diplomaták egy sajátos kasztot alkotnak, adataikhoz csak a legfelsőbb kormányhatalmak férhetnek hozzá és ez a családjaikra is igaz.

- Ezek szerint ne kérdezzünk rá, hogy hogyan sikerült megszerezned az infót, ugye? – vigyorgott Ruzek.

- Szóval ugyanúgy bánhatunk vele, mint bárki mással? – Jay szigorú pillantást vetett az újonc nyomozóra, mintegy figyelmeztetve, hogy nem most jött el az idő a viccelődésre.

- Nem – csóválta a fejét Mouse – Igazából ez az ügy rengeteg jogi kérdést feszeget, nem sikerült pontosan kiderítenem, hogy Styles az angolok, vagy az Európai Unió hatáskörébe tartozik, azonban az biztosnak tűnik, hogy az amerikai hatóságok nagyrészt tehetetlenek ellene.

Ismét mély csend telepedett közénk, mindenki a következő lépésen agyalt. Szemeim önkéntelenül is Jayre vándoroltak, aki meredten bámulta a falat.

- Igazából ez nem nagyon változtat a felálláson – szólalt meg Lindsay – Russo úgy is abban egyezett meg Tomlinsonnal, hogy nem nyúlunk Styleshoz, nem? Így legalább egyszerűbb lesz betartatni az alkut.

- Azon kívül nem Styles áll a nyomozás központjában – bólintott Jay – Tudjuk, hogy egy nagy szemétláda, de az eredeti terv az volt, hogy csak felhasználjuk őt, nem? Attól nem védi meg semmiféle diplomáciai katyvasz.

- Tehát semmin nem változtat az, hogy az apja Obama golfpartnere? –forgattam a szememet.

- Ezt nem mondtam – vont vállat – De legalább ez megmagyarázza azt, miért is vannak befolyásos ismeretségei. Igazából csak az ütött szöget a fejemben, hogy mit keres Chicagóban? Az apja Washingtonban él…

- Nyilván nincs elragadtatva a kisfia tevékenységeitől – csóválta a fejét Lindsay.

- Akkor lehet, hogy még fel is tudnánk használni az öreget… 

- Ő a fia – döbbenten pillantottam fel – Bármit is csináljon, bármilyen ember is legyen, ő a fia.

- Ugyan már! Az ilyen politikusok el akarják kerülni a botrányt. Előbb dobná fel a gyerekét, mint, hogy ez az egész napvilágot lásson.

- Persze, mert azt, hogy az egyetlen fiát kitoloncolják az országból, hogy felelősségre vonhassák a hazájában, hét lakat alatt el lehet intézni – ironizáltam – Hidd el nekem, az apjával még akkor sem jutnánk sokra, ha a közelébe férkőzhetnénk.

- Van egy olyan érzésem, hogy nemsokára találkozni fogunk vele – Olinsky hangjára megrezzentem. Azt sem tudtam, hogy a szobában van, így kisebb szívrohamot kaptam, mikor megszólalt – Ha túl közel kerülünk az ifjabb Styleshoz, nyilván kelleni fog valaki, aki kihúzza a csávából.

- Akkor egyezzünk meg abban, hogy nem változik a stratégia – Jay lassan felállt, majd kinyújtóztatta a végtagjait – Ez egy fontos információ, de nem változtat semmin. Holnap ugyan itt?

Mindenki bólintott, majd az egység tagjai lassanként elkezdték összeszedni a cuccaikat. Reed halálát már a gyilkosságiak vizsgálják, azzal a feltétellel, hogy minden nyomot megosztanak velünk, így a Hírszerzésnek nem maradt mára mit csinálni. A legtöbbeknek pedig ez elég indok volt arra, hogy, mint Antonio és O, hazamenjenek a családjukhoz, vagy, mint Jay és Ruzek, végre egyszer időben ágyba kerüljenek.

Én azonban úgy gondoltam maradok még egy kicsit. Rengeteg térképet kikuncsorogtam különböző ügyosztályoktól, amik Chicagót ábrázolták más-más felosztásban. Főleg a chicagói bandák tevékenységeit mérték fel, a határokat és az összetűzési pontokat. Gondoltam, ha találok valami egyezést a térképekkel és Lance halálának helyével, akkor legalább egy ismeretlen tényezőt ki tudnék iktatni a képletből. Nem tudtam azonban belemélyedni igazán a munkába, mert nem sokkal később Lindsay foglalt helyet velem szemben, az asztal másik oldalán. Érdeklődve kaptam fel a fejemet, hisz vele nem igazán beszéltem azóta, hogy ide kerültem.

- Segítenek? – intett fejével a térképek felé. Olyan érzésem volt, hogy konkrétan akar tőlem valamit, azonban nem akartam ajtóstól rontani a házba, így nem kérdeztem rá, majd rátér, ha akar.

- Még nem tudom. Jó lenne, ha legalább egy kérdésre találnánk választ.

- Megvan Tomlinson ügyvédje – felvontam a szemöldököm jelezve, hogy érdekel a téma – Egy igazi nagymenő, nem spórolnak a pénzzel, hogy kihozzák.

- A bíró?

- Azért ennyire gyorsan még Stylesék kedvéért sem működik a chicagói rendszer, vagy épp miattuk nem… de a lényeg, ha bármit megtudok, akkor tájékoztatlak. 

- Köszi – mosolyodtam el. Lehet, hogy tévedtem a hátsó szándékával kapcsolatban és tényleg egyszerűen csak barátkozni akart.

- Nézd meg a drogosok térképét – mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, felpattant és a vállam felett belepillantott a papírokba. Mivel nem értettem miről lehet szó, csendben tettem, amit mondott – Ez nem lehet igaz!

- Mit látsz? – az ábra rettentően bonyolult volt, nehezen igazodtam ki a határvonalakon.

- A kolumbiaiak – hitetlenkedett – el sem hiszem. Nézd – mutatott egy pontra – Itt ölték meg Reed-et. Itt a határvonal – ujja pár centit jobbra ment – ez már az oroszok területe. 

- Tehát a drog miatt ölték meg? – értetlenkedtem – de hát Stylesék nem is nagyon utaznak drogban. Prostitúció, fegyver- és emberkereskedelem, ez a profiljuk.

- Igen, de szimbiózisban élnek az oroszokkal. Reed lehet jobban belement az ügyeikbe, mint kellett volna.

- Tehát van egy elméletünk – bólintottam. Hihetetlen, de az új nyom lehetősége ismét erőt öntött belém, élettel telinek és tettre késznek éreztem magam – Hogyan tudnánk ennek utána járni?

- Van pár ismerősöm arra felé – Lindsay már vette is a kabátját – Gyere, Russo szaglásszunk egy kicsit.

Arcomon ördögi mosollyal én is felöltöztem, készen arra, hogy ismét terepre menjek…újra rendőrként. 

Sziasztok!

Nos, hát kedd lévén új résszel jelentkezem, remélem tetszeni fog nektek :) Ismét meg szeretném nektek köszönni a rengeteg oldalmegtekintést, a díjakat, a kommenteket, egyszóval minden támogatásotokat, nagyon sokat jelent nekem!
Remélem mindenkinek jól telt az első napja a suliban :)
Gondolataitokat nagyon szívesen olvasnám a résszel kapcsolatban, remélem hagytok magatok után nyomot :)
Ölel titeket:

Raquel