5. rész - "Meddig vagy hajlandó elmenni?"

A következő pár napban, mintha Jay felszívódott volna. Hiába kérdeztem akár Voightot, akár Lindsay-t a hollétéről, mindig mindössze kitérő válaszokat kaptam, míg nem feladtam. Nem azért jöttem ide, hogy Jayjel szenvedjek, ezért legjobb lesz, ha végre elkezdek a munkámra koncentrálni.

Ami nem ment valami jól. Először is, minden igyekezetünk ellenére, semmit sem találtunk erről a rejtélyes Harry Styles-ról. Kerestük a kanadai, angol és ausztrál adatbázisban, sőt Mouse még a kevésbé valószínű helyeken is megnézte, de semmi. Minthogyha nem is létezett volna. 

- Tehát, szó szerint be kell sétálnom az oroszlán barlangjába – summáztam vasárnap késő este, mikor már csupán egypár órám maradt hátra az első hivatalos munkanapomig.

- Készen állsz rá? – Antonioval immár csak mi ketten voltunk az irodában, na meg Voight, jóllehet éltem a gyanúperrel, hogy ő soha nem megy haza.

- Azt hiszem – fújtam ki a cigi füstöt. Itt elvileg tilos volt a dohányzás, azonban a zsarnoki Platt őrmester nem volt itt, hogy megrendszabályozzon minket, lázadó természetemmel pedig képtelen voltam ellenállni annak, hogy rá ne gyújtsak. Legnagyobb megdöbbenésemre Dawson nyomozó követte a példámat.

- Már csak az a kérdés, hogy meddig vagy hajlandó elmenni, hogy elkapd őket – a szürke gomolyokon keresztül is láttam a kíváncsiságot megcsillanni a szemében, felvetése azonban jogos volt.

- Majd meglátjuk – zártam rövidre a témát, ami bezzeg egész éjszaka nem ment ki a fejemből.

Másnap reggel ennek okán kialvatlanul és feszengve ébredtem. Az óra még csak fél ötöt mutatott, ami kisebbfajta sokként ért: a kiképzésem óta nem kellett ilyen korán kelnem, és már akkor is nehezen toleráltam. Rosszkedvemet pedig kizárólag tetézte, hogy nem bírtam kávét főzni, mivel Antonioval olyan sokáig bent maradtunk az őrsön, hogy nem voltam képes tejet venni. 

Morcosságom mindazonáltal szorongással párosult, mikor hat óra nulla nullakor megálltam a lepukkant kisközért hátsó bejáratánál. A hideg beférkőzött a dzsekim és a ruháim alá, és szinte belemart a bőrömbe. Valami csoda folytán ennek dacára a szél nem fújt, a hó sem esett, így csodálatos rálátásom nyílhatott a felkelő nap elsősugaraira. Éppen elmerengtem volna ebben a ritka pillanatban, amikor egy bátortalan hang szólított meg.

- Szia, te vagy Claire? – ugyanaz a lány volt, akivel múltkor találkoztam, szőke frizurája most is lófarokba volt fogva, arcán azzal a szép mosolyával az ember el sem tudta képzelni, hogy hogyan is dolgozhat maffiózóknak. – Yvette vagyok, Harry megkért, hogy tanítsalak be.

- Megkért? – nem gondolkoztam, a hitetlenkedő kérdés csak úgy kicsúszott a számon.

- Harry nem is olyan vészes – suttogta, miközben a zárral bajlódott, a két, piros folt az arcán pedig sokatmondó volt.

- Szóval ti ketten… - dőltem neki az ajtófélfának, mivel láttam, hogy el fog tartani néhány minutumig, amíg bejutunk. Nem tudtam eldönteni, hogy az ügyetlensége általános, vagy nekem, esetleg a Styles ügynek köszönhető-e. A szavaim után azonban a zavar olyan szintjére jutott el, ami megválaszolta előző kérdésemet. 

- Mi? Nem, soha – motyogta. Szinte komolyan megsajnáltam. Nincs is rosszabb a viszonzatlan szerelemnél.

Némi idő elteltével sikeresen bejutottunk a raktárrészre. A tér zsúfolt volt, ellenben nem volt benne semmi különös. Tonhalkonzervek, paradicsomos üvegek és zacskós levesek álltak halomban, bár magam sem hittem benne igazán, hogy ilyen hamar nyomra bukkanhatok. Legszívesebben az irodában néztem volna körül, ahol múltkor Styles-szal voltam, ám arra még várnom kellett. Jobb tervem nem volt, emiatt visszafordultam Yvette-hez, aki éppen egy nagy ládában kutatott. 

- Mióta dolgozol itt? 

- Oh, már vagy négy éve – pillantott rám. – Szerintem fogd fel a hajad, Harry nem szereti, ha leengedve hagyjuk.

- Úgy sejtettem, hogy itt nem ő a góré… – puhatolóztam tovább, de azért engedelmeskedtem és egy hajgumival gyorsan kontyba fogtam dús, ébenszínű hajamat. 

- Hivatalosan nem… viszont hidd el nekem, nem szeretnéd felbosszantani Harryt…

Nem, valóban nem akartam, legalábbis egyelőre. Több kérdésre nem maradt időm, lassan nyitnunk kellett, a délelőtt további része pedig csigalassúsággal telt. Sem Styles, sem a haverjai nem tették tiszteletüket, Yvette pedig, bármilyen aranyos csaj is volt a maga módján, abszolút untatott. 

Fél kettő körül csakhogy végre megjelent, egy óriási, koromsötét terepjáróból szállt ki. A hideg dacára csupán egy rövid ujjú, fekete pólót viselt, egy szaggatott fekete farmerral, göndör fürtjeit mégis elrejtette egy zöld-sárga sapka alá. Első szempillantásra látszott, hogy nincs jó kedve, állkapcsa megfeszült, ahogy belépett a boltba. Pillantását szokás szerint végigjáratta a helyiségben, zöld íriszével a végén rám fókuszált, azonban nem szólt semmit, pusztán hosszú lábaival átszelte a teret, végezetül irodaajtaját hatalmas lendülettel becsapva eltűnt.

- Ne haragudj, Harry néha irtó faragatlan tud lenni.– Louis lustán sétált be a boltba, majd dőlt rá a pultra. Ő az évszaknak megfelelően öltözött, leszámítva napszemüvegét és tornacsukáját, amiből kilátszott csupasz bokája. – Örülök, hogy újra látlak…

- Claire – segítettem ki. Végigpörgettem az információkat a fejemben, hogy mi jutott tudomásomra erről a fazonról.  Mindenestre, többet, mint a főnökéről az egyszer biztos.

- Claire… már emlékszem – mosolyodott el, aztán kezét végigfutatta az enyémen. Felvontam a szemöldökömet, amin csupáncsak kuncogott. – Nos, Claire, azon gondolkodom, hogy este lesz egy kis összejövetel, amire el kéne mennem… és hát milyen ciki is lenne, ha egyedül állítanék be oda. Szóval, ha esetleg nincs jobb programod…

- Kizárt, Louis – Harry hangja ostorcsapásszerűen csapott bele a beszélgetésünkbe. Mindketten felé fordítottuk a fejünket. Az ajtófélfának dőlt, kezeit a mellkasa előtt keresztbetéve és látszólag nem volt sokkal jobb hangulatban, mint egynéhány perccel ezelőtt. Szemeit összehúzta, szinte gyilkos tekintettel bámult kettősünkre.

- Ugyan már, haver – tárta szét a kezeit Louis, vigyora levakarhatatlan maradt barátja viselkedése ellenére is. Nyilván nem volt szokatlan Harrytől az ilyen megnyilvánulás. – Ez csak egy buli. A munkaerőnek is ki kell kapcsolódnia néha.

- Azt mondtam, nem – hangsúlyából kitűnt, hogy ezzel lezártnak tekinti a témát.

- Lehet nekem is beleszólásom? – és a szám magától működött. Megint. –Végül is engem hívtak randira.

Látszott Harry-n, hogy mindössze minutumokra van attól, hogy felrobbanjon. Keze ökölbe szorult, szemei szó szerint szikrákat hánytak. Felszegtem az államat és egyenesen zöld íriszébe fúrtam a tekintetemet. Tisztában voltam azzal, hogy ezt a játszmát nem veszíthetem el, muszáj bejutnom arra a partira, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egy gengszterrel kell randiznom. Akaratlanul is Antonio kérdése pörgött le a fejemben… Meddig is vagyok képes elmenni? Harry volt végül az, aki megszakította a szemkontaktust, idegesen végignyalta az alsó ajkát, ezután a hajába túrt.

- Nincs beleszólásod – vakkantotta oda. – Nem jössz és kész.

Ezzel lezártnak tekintette a vitát, és megfordult, hogy visszatérjen az irodába. Louis úgy járatta kettőnk között a tekintetét, mintha teniszmérkőzést követne figyelemmel, s ez volt az a pont, amikor az én vérnyomásom is megemelkedett. Legszívesebben odamentem és bevertem volna ennek a ficsúrnak a képét. Na, igen… ennyit a higgadt, stratégikus nyomozásról.

- Még jó, hogy szabad országban élünk.

Kijelentésem másodpercekig a levegőben lógott, szinte megfagyott a levegő. Mindenki: Louis, Liam és Yvette is, Harry reakciójára vártak, szó szerint lélegzet visszafojtva. Úgy éreztem, mintha lelassult volna az idő, miközben Styles megfordult és elindult felém. Minthogyha nem is én lettem volna életveszélyben, csupán egy szemlélődő lennék. Ámde én még mindig én voltam, és nekem kellett szembenéznek a tajtékzó Harry Stylesszal.

Féltem. A szívem ki akart ugrani a helyéről, amikor kizárólag centiméterekkel tőlem megállt. Nem mertem az arcára nézni, azt viszont éreztem, hogy az ő tekintete éppen feltérképezi az enyémet. Nyeltem egyet, mikor az egyik kezét az állam alá rakva kényszerített, hogy rápillantsak. Meglepő módon nem nézett ki dühösnek, inkább elgondolkodónak, mint aki mérlegel egy igen különös látványt. Vagy azt mérlegeli, hogy kinyírjon-e avagy sem… Nos, a második nem volt épp megnyugtató gondolat. 

- El akarsz jönni? – hangja rekedtebb volt a szokásosnál, mintha visszafogta volna magát. – Legyen. De még egy ilyen és azt is megbánod, hogy ennek a boltnak a közelében jártál… Világos?

Nem mertem megszólalniegyedül egy gyenge bólintásra futotta tőlem. Pusztán akkor vettem észre, hogy egész testemben remegek, amikor Harry mögött végre-valahára becsukódott az ajtó. Belekapaszkodtam a pult szélébe, hogy el ne essek, ámde ebben a pillanatban egy gyengéd kéz is megfogott.

- Őrült vagy – Yvette a hitetlenkedés és a bámulat egyvelegével nézett rám. – Soha nem láttam, hogy valaki így szembe mert volna szállni Harry akaratával.

- Végül is bejött, nem? – vontam vállat, noha leültem a kassza mögött árválkodó székre. A szívem még mindig eszeveszett iramban kalapált.

- Meglepő, de igen – Yvette elgondolkozva nézett az ajtóra, ami mögött eltűnt a három fiú.

Ezzel szemben nem sok időm maradt összeszedni magam, ugyanis alig öt perc elteltével megjelent Louis. Az arcán virító beképzelt mosolyától máris most a falra másztam.

- Eszelős volt, amit lenyomtál. Komolyan felizgultam. Nos, most el kell intéznem pár dolgot, viszont este nyolckor itt találkozunk, rendben, szépségem? Hidd el, nem fogod megbánni, hogy eljössz velem.

Majd egy utolsó kacsintással magamra hagyott. Mikor már látó és hallótávolságon kívül volt, teret engedtem a fintoromnak. Ennek a palinak túlságosan is nagy volt az egója az én ízlésemnek. És akkor ez még csak a legkisebb problémám volt vele. Egyértelműen soha nem is álltam volna vele szóba más körülmények között. „Meddig vagy hajlandó elmenni?” szinte mintha Antonio mellettem tette volna fel a kérdést. 

Visszafordultam a kassza felé, igaz, egy árva vevő sem volt a boltban. Valamiért mégis feszélyezve éreztem magamat. Tarkómon a szőr felállt, mintha figyelne valaki, ekképpen körülnéztem a helyiségben… és valóban. Szokásának megfelelően az ajtófélfának dőlt, ajakain ámbár szórakozott mosoly látszott, tekintete sokat tudó volt, mintha olvasott volna a gondolataimban. Sőt, azaz  elképesztően aggasztó gondolatom támadt, hogy irtózatosan meg volt magával elégedve. Mielőtt azonban alaposabban megfigyelhettem volna őt, Payne megjelent mellette, őt pedig hatalmas tágas lépteivel elhagyta a boltot, egy pillanattal sem vesztegetve rám több időt.

Sziasztooook!

Szóval, hogy őszinte legyek imádtam ezt a részt megírni, remélem nektek is tetszett! Szívesen olvasnék pár gondolatot, kérlek, ha elolvastad a részt, akkor egy komment formájában tudasd velem,mit is gondolsz a részről, avagy a történetről!

Ismét gyarapodott az oldal állandó olvasókkal, üdvözöllek titeket és köszönöm a bizalmat!

Remélem jövőhéten is találkozunk, addig is:

Ölel titeket:

Raquel