3. rész - A beszélgetés

 - Ez őrültség – jelentette ki Jay, amint megtudta a fejleményeket. A többiekhez hasonlóan kialvatlan volt, ugyanazokat a göncöket viselte jó pár napja és ilyenkor rendkívül ingerlékennyé vált. Ezt sajnos már megtapasztaltam párszor. A legjobb módszer ebben az esetben, ha nem szól hozzá az ember, ez azonban jelenleg kivitelezhetetlen volt.

- Ebből még akár előnyt is kovácsolhatunk. – Voight röntgenszemekkel vizsgált, mintha attól tartana, hogy valamit elhallgatok előlük. – Először is meg kell tudnunk, hogy ki az a két tag, akik folyamatosan Styles mellett vannak.

- Ez már megvan, főnök – ugrott elő Mouse egy nagyon vastag dossziéval a kezében. Ideges pillantása ide-odacikázott a jelenlévőkön. Régóta ismertem őt, még a seregből, és nagyon örültem neki, hogy így összeszedte magát, noha attól a paranoiától, ami évek óta kínozta, nem tudott maradéktalanul megszabadulni. Ez egyáltalán nem volt szokatlan a veteránoktól, még az orvosok sem tudták megmondani, hogy eltűnik-e valaha, és Mouse-t nem olyannak tartottam, aki rendszeresen jár ellenőrzésekre. – Először is, itt van az a csóka, aki felvette Sloan-t. A neve Louis Tomlinson, elég szép priusza van: fegyveres rablással kezdte még kölyökként, majd neves díler lett. Egyszer kapták el fegyverkereskedésért, öt évet ült.

- Az informátorok szerint viszonylag rendes ürge – vette át Antonio a szót –, mármint a többiekhez képest. Nem erőszakos, inkább olyan hedonista fajta, drogok, szex és buli mindenekfelett. A hírek szerint ő áll a legközelebb Styles-hoz, szinte már barátok, bármit is jelentsen ez a szó ezeknek a mocsadékoknak. Felhajtói munkát végez, megkeresi Styles-nak azokat az embereket, akik kellenek neki, viszont a piszkos munkát soha nem ő végzi el.

- Arra ott van neki Zayn Malik – Lindsay egy másik mappát dobott be középre. – A kocsmai verekedéstől a nemi erőszakig minden szerepel a priuszában, amiben benne van az erőszak szó. Legalább tizenöt gyilkossági nyomozásban találtam meg a nevét és ezek csak azok, amikről tudunk. Bizonyítani ezzel szemben nem lehet semmit, nagyon alapos fickó. Ritkán mutatkozik, viszont az utcán mindenki tudja, hogy Styles-nak dolgozik. A lojalitása megkérdőjelezhetetlen, Styles egyszer megmentette az életét, vagy valami ilyesmi. A lényeg az, hogy valószínűleg bármelyikünket megölne hidegvérrel.

Alaposan megnéztem az arcát. Sötét, hosszú haj, szinte fekete szemek. Ha nem hallottam volna róla ezt a rengeteg rémséget, még helyesnek is gondoltam volna. Olyan típusú pasi, akinek nem okoz nehézséget népszerűnek lenni sem a nők, sem a munka terén. Ugyan mi történhetett vele, amitől ennyire elcsesződött az élete?!

- Nem ő volt Styles-szal a boltban – vetettem közbe.

- Az Liam Payne volt – kezdett bele Jay. – Olyan testőrféleség. Mindig minden körülmények között Styles-szal van. Nem állapíthatunk meg róla sokat, olyan, mint egy fantom, mellesleg – és ez kifejezetten meglepő – nincs róla rendőrségi akta. Mintha nem is létezne az ipse, a nevét is csak informátorokon keresztül bírtam kideríteni.

- Ennyi? – szúrta közbe Voight mindannyiunkon végigjáratva éles pillantását.

- Nem igazán – felelte Ruzek, aztán egy újabb fényképet ragasztott fel a táblára. – Niall Horan, az informátor. Ő tud meg mindent, amire Styles-nak szüksége van. A priusza kimerül a kisebb vétségeknél.

- Tehát összefoglalva. Ha Styles-nak problémája van, akkor megkeresi Horant, aki kiderít az emberről mindent, amit kell – Voight a szőke srác képére mutatott a táblán. – Megkeresteti Tomlinsonnal – az ujja továbbhaladt a barna fiú felé –, majd megöleti Malikkal. Arra pedig, hogy neki ne eshessen baja, ott van Payne. Egész jól megszervezte ezt az egészet. De róla még mindig szart sem tudunk, hogy lehet ez?

Az utolsó mondatot olyan hangsúllyal mondta ki, amitől mindannyiunknak megfagyott az ereiben a vér. Mindenesetre igaza volt. Kinyitottam az aktát, amiből a rideg, zöld szemek néztek vissza rám. Ismét eszembe jutott, amikor először találkozott a tekintetünk, ott a boltja kellős közepén. Nem volt bennük semmi érzelem, sem könyörület, mégis volt benne… nos, valami vonzó. Szinte dühített, hogy semmi értékes infóm nincs róla. A besúgók sem segítettek, mindenki rettegett, hogy felkerül a radarjára. Aki mégis kinyitotta a száját, attól is mindössze annyit bírtunk kiszedni, hogy nem chicago-i, pusztán néhány éve került ide, dühkezelési problémái vannak és rendkívül veszélyes. Nos, ezek voltak azok a tények, amiket mindenki kikövetkeztethetett, aki csupán egyszer is találkozott vele.

- Mi van, ha külföldi? – a többiek közben folytatták a megbeszélést, ennek dacára ez után egyszerre csend telepedett közénk. – Eddig abban gondolkodtunk, hogy valamelyik másik államból jött, ennek ellenére semmit se találtunk. Azonban ha külföldről jött…

- Az megmagyarázza, miért nem találjuk őt a rendszerben – fejezte be helyettem Jay.

- Szép volt, Russo – Voight rögtön izgatott lett. – Nézzétek át a bevándorlásiak aktáit, hátha van egyezés. Arcfelismerőt alkalmazzatok, ha van egy kis esze, akkor a nevét megváltoztatta.

Mindenki egyszerre mozdult és vetette rá magát a gépekre. Nekem viszont előbb egy kis frissítőre volt szükségem, ezért az étkezőbe mentem. A kávét még mindig nem voltam képes elviselni, emiatt a tea mellett döntöttem. Megfogtam a vízmelegítőt, hogy megtöltsem, amikor egy mély hang szólalt meg mögöttem.

- Na, és milyen New Orléans?

Lassan fordultam meg, a szívverésem felgyorsult. Mióta itt vagyok, Jay kizárólag a munkával kapcsolatban volt hajlandó hozzám szólni, eddig a percig egy személyes kérdést sem tett fel. Nem szerettem ezt a fajta feszültséget kettőnk között, jóllehet megértettem a miértjét. Az, hogy most mégis engedni látszott, több volt, mint amiben reménykedtem, még ha elsőre lényegtelennek bizonyul is.

- Jó – leheltem, bár képzeletben a fejemet vertem a falba. Mégis milyen válasz ez? Megpróbál végre beszélgetést kezdeményezni, én meg ennyire vagyok képes?

Jay magára erőltetett egy mosolyt, ezután engem megkerülve a mosogató felé ment. A fejemben össze- visszarepdestek az elképzelések, próbáltam valami olyan témát bedobni, amiből nem lesz veszekedés. Szinte kétségbeesetten vágytam arra, hogy normális emberek módjára legyünk képesek beszélgetni újra. Mielőtt kinyithattam volna a számat, a titkosított mobil megcsörrent.

- Styles az – informáltam Jayt, mielőtt felvettem volna. – Hallo?

- Claire Jacobs? – Styles hangja a telefonon keresztül még mélyebbnek érzékeltem, szinte dörmögésnek.

- Én vagyok. Kivel beszélek? – adtam a hülyét.

- Ha még mindig akarja az állást, legyen itt ötre!– azzal letette.

Kábultan mustráltam a kezemben tartott telefonra. Ezzel az emberrel még lesznek problémáim, ezt már előre tudtam.

- Mit akart? – Jay mellém lépett, teste szinte érintette az enyémet, amitől egy pillanatra összezavarodtam, egyedül a belőle áradó meleget érzékeltem.

- Azt mondta, legyek nála ötre.

- Akkor itt az ideje, hogy felkészüljünk.

…

Egész testemben remegtem, és nem csakis amiatt, hogy a tél közepén miniszoknyát húztam. Ahogy egyre közelebb értem a bolthoz éreztem a félelem és az adrenalin összetéveszthetetlen keverékét. A szívem a torkomban dobogott, idegességemben a gyűrűmmel játszottam.

- Ne feledd, egyetlen szavadba kerül, és máris közbeavatkozunk!– hallottam Voight reszelős hangját a fülemben lévő készülékből.

A bolt ugyanolyan üres volt, mint akkor, amikor legutóbb itt jártam. Egy fiatal – látszólag teljesen beszívott – pár válogatott a sörök között. A szemem rögtön a pénztároson akadt meg, idősebbnek véltem a másik lánynál, szőke haját lófarokba kötötte és tényleg rendesnek látszott. Amikor elé léptem rögtön mosolygott, annak ellenére, hogy ezen a nyomortanyán kell dolgoznia.

- Szia, miben segíthetek?

- Én… öhm, Harryt keresem – nyögtem ki, habár a torkom teljesen kiszáradt. Nem akartam, hogy a hírszerzők gyávának tartsanak, ugyanakkor ettől az egész szitutól a frász jött rám. Nem ez volt az első beépülésem, sőt… voltak ennél keményebb melóim is, mindazonáltal az a tudat, hogy ezek az emberek lányokat csempésznek állam- és országhatárokon keresztül, nem igazán nyugtatott meg.

- Miért? – az eddig mosolygós arc, most inkább gyanakvó volt. Látszott, hogy fél Styles-tól, sőt talán jobb kifejezés a retteg tőle.

- Azt kérte legyek itt ötre az állás miatt.

- Kösz, Yvette, innen átveszem – ez volt az a mély férfihang, melyet ezer közül is megismertem volna. Hirtelen fordultam hátra és nem is kellett csalódnom, Harry Styles ott állt teljes életnagyságban.

Méreteivel még mindig megfélemlített, lehetett vagy 190 centiméter magas. Most lazábbnak nézett ki, mint legutóbb, csupáncsak egy fekete farmert és fehér pólót viselt, ekként sokkal fiatalabbnak látszott, szinte kisfiúnak. Ez az illúzió kizárólag addig maradt fenn, amíg meg nem szólalt, hanghordozása továbbra is agressziót sugallt. Határozottan mutatott a hátsó rész felé, ezért, vonakodva ugyan, de követtem őt. Azonban mielőtt még beléptem volna az ajtón még egy pillantást vetettem Yvette-re, aki elborzadva meredt rám.

A hátsó rész amolyan irodának lett kialakítva, bár igazából csak jobb szó híján lehet annak titulálni. A tér nagy részét bontatlan kartondobozok foglalták el, aminek tartalmára nagyon is kíváncsi lettem volna, ám ennek nem most volt itt az ideje. Styles egy szó nélkül vetette le magát az ócska asztal mögötti székbe. A helyiség egyetlen fényforrása egy alig pislákoló lámpa volt, ennek következtében szinte félhomály uralkodott. Alaposan körbejárattam a szememet, próbálva minden egyes apró részletet az eszembe vésni.

- Keresel valamit? – pillantásomat visszakaptam Styles-ra, aki az állát vakargatva figyelt. Tekintete rideg volt, szinte kegyetlen, egy olyan ember pillantása, akivel nem érdemes ujjat húzni, én mégis erre készültem.

- Én csak körülnéztem – vontam vállat flegmán.

- Ne tedd!– szavai szinte fenyegetésként hatottak, minthogyha mögöttes tartalmuk lett volna, és valószínűleg volt is. – Ezen a helyen annak van jövője, aki nem kíváncsi.

- Meg lehet oldani – abbahagytam a kémlelést és csak őt figyeltem, hogy szavaimat bizonyítsam.

Ajkain enyhe mosoly játszott, mintha szórakoztattam volna, ámde jókedve nem érte el a szemét, az még mindig érzéketlen és ijesztő volt. Egyik kezével hátrasimította a haját, a másikkal kinyitott egy fiókot, eztán elővett egy irattartót. Kérdőn meredtem rá, komolyan nem értettem, mi a szándéka.

- Claire Jacobs – álnevemet úgy ejtette ki, mint egyfajta mantrát. – Sok Claire Jacobs él Chicagóban és egyik sem te vagy.

- Nemrég költöztem ide – a hazugság olyan természetesen jött a számra, hogy szinte már őszintének tűnhettem.

- Honnan? 

- Los Angelesből – vágtam rá az első várost, ami eszembe jutott.

- Mit csináltál Los Angelesben?

- Táncos voltam – gyerünk Sloan, nyugodj meg…

- Miféle táncos? – Harry pontosan értette, hogy miről beszélek, ezt tudtam és ő is tudta, hogy tudom. Kaján mosolya mindent elárult, mégis most először nyugodtam meg azóta, hogy betettem ide a lábam. Úgy viselkedett, mint egy átlagos férfi, és ekképpen immár kevéssé jellemezhettem volna ijesztőnek.

- Sztriptíztáncos – kirívóan mondtam egyenesen bele a szemébe, belül pedig imádkoztam, hogy hihető legyen a mesém.

- Azzal, gondolom, jobban lehet keresni, mintha egy kisboltban güriznél. Chicagóban is vannak hasonló klubok.

- Nem akarok táncolni, soha többet – feleltem.

- Az nagy kár, szívesen megnéztelek volna. – Harry vigyorogva állt fel és sétált felém.

Valamilyen érthetetlen módon, nem féltem. Éppen most, amikor talán a legnagyobb okom lett volna rá, hiszen ki érthette, hogy mi játszódik le abban a beteges agyában. Ahogy közeledett, én hátráltam, csakhogy nem volt túl sok helyem, nemsokára a fal állta utamat. Harry a testét nekem nyomta, alig kaptam levegőt.

- Valami nem stimmel veled – arca mindössze centiméterekre volt az enyémtől. A tenyerem izzadni kezdett, testem megremegett mély baritonja hallatán –, ki fogom deríteni, hogy mi az… ezt megígérhetem neked. A helyedben tehát, olyan gyorsan hagynám el ezt a várost, ahogy csak a lábam bírja. Viszont ha mégsem teszed… ami ugyebár nagyon nagy ostobaság lenne… akkor hétfőn reggel hat órakor legyél a hátsó bejáratnál.

Lassan bólintottam, egy szót sem bírtam kinyögni. Ő még vetett rám egy szemtelen pillantást, azután ellökte magát és visszatért az íróasztalához. A megkönnyebbülés szinte leírhatatlan volt, egy szó nélkül téptem ki az ajtót és futottam fel a boltba. Yvette arca meglepett volt, nyilván azt hitte, nem fog látni már… legalábbis élve nem. Nem vesztegettem az időt, kifutottam az üzletből, meg sem állva a terepjáróig, ahol a kollégáim vártak.

- Te eszeveszett… idióta… – Jay kereste a szavakat, amikkel le tudta volna írni a viselkedésem – kettesben maradni vele, egy olyan helyiségben, ahol nincs kiút, elment a maradék eszed is?

- Azt hiszem – feleltem, utána a karjaiba vetettem magam, oda, ahol eddigi életem során a legnagyobb biztonságban éreztem magam.

Sziasztok!
Ismét eltelt egy hét, így hoztam is nektek a következő részt, remélem elnyeri a tetszéseteket :)
A héten ismét gyarapodott az állíndó olvasók száma, amiért nagyon hálás vagyok, jár egy hatalmas virtuális ölelés mindhármatoknak :)
Tudjátok, kommentelni ér, nagyon szívesen olvasnám a gondolataitokat, érzéseiteket a résszel/részekkel kapcsolatban :)
Ölellek titeket és a jövő héten találkozunk:
Raquel