A Molly’s egy régimódi kocsma volt, annak minden velejárójával. Meghitt faberakás, csendes boxok, egy hosszú pult, azoknak, akik a kocsmárosoknak akarják kiönteni a lelküket. A falakon lógó képek megnyugtatóak, többnyire a tengert vagy a hegyeket ábrázoltak. Már akkor mosolyogtam, amikor beléptem ide, pedig igazán nem volt fergeteges hangulatom: az atmoszféra magával ragadó volt.
Ugyan még mindössze pár napja dolgoztam a városban, sokat hallottam erről a helyről. Ide jártak a helybeli mentősök, rendőrök és tűzoltók: egy szóval ez volt a huszonegyedik körzet szórakozóhelye. A kocsmát három tűzoltó üzemeltette, akikkel a Hírszerzés remek kapcsolatot ápolt.
Jay határozottan navigált engem egy hátsó asztal felé, ami kellően el volt dugva, biztosítva ezzel az intim légkört. Tudtam, hogy az előttünk álló beszélgetés nem lesz könnyű, de már régen aktuális volt. Mikor eszement állásinterjúm után Jay felvetette, hogy igyunk meg valamit, nem volt kérdés előttem, mit is szeretne valójában. Számat szórakozottan rágcsáltam, míg helyet foglaltam, szinte észre sem vettem, hogy Jay elment italokért.
A gondolataim azonban nem voltak egybefüggőek. Próbáltam összeszedni magamat annyira, hogy nagyjából készen álljak az előttem álló társalgásra, ám folyton-folyvást elkalandoztam egy bizonyos maffiózó irányába. Nem bírtam kiverni a fejemből, amit mondott. Ki fogja deríteni, hogy mi nem stimmel velem. Mi van, ha sikerül neki? Mit tenne akkor? Hogyan reagálna? Mindazonáltal a legfontosabb dilemma, amire a választ kerestem: igazából ki ez a férfi, és mi a célja?
Sokkal többnek tűnt annál, hogy egy kiskutya legyen. Olyan típusnak mutatkozott, aki mindenfajta nehézség nélkül magas pozíciót képes elérni minden területen: és ebben benne volt a maffiózók kasztrendszere is. Izgalmasnak találtam, kicsit kiszámíthatatlannak és főleg rejtélyesnek. Olyan volt, mint egy nem megfelelő puzzle darab, amit mindenképpen be akarunk erőltetni a képbe, egyszerűen kilógott ebből a bűntényből és ez nem hagyott nyugodni.
- Sloan, figyelsz te rám? – Harry Styles körüli gondolataimból Jay rángatott ki, úgy látszott már egy ideje beszél hozzám.
- Ne haragudj, csak valami nem fér a fejembe, Styles-szal kapcsolatban – feleltem, miközben belekortyoltam a jéghideg sörbe, amit szervírozott.
- Úgy érzem, valamiért személyesen is érint ez az egész – szemeivel elgondolkodva kémlelt -, valahogy nem úgy viselkedsz, mint szoktál…
Pontosan értettem, hogy mire gondolt, nem kellett sok magyarázatot fűzni hozzá. Jay-jel hosszú történetünk volt, jobban ismert, mint a szüleim, ezáltal el tudtam képzelni, hogy az a rengeteg változás, amin keresztül mentem még ilyen kis idő után is szemet szúrt neki.
Felpillantottam kék íriszébe és lepörgettem a fejemben az utolsó emlékemet róla.
Az utcák már kihaltak voltak, csupán a tücskök ciripelése törte meg a csendet Chicago külvárosában. Sokkal többet ittam, mint kellett volna, részeg agyam próbálta feldolgozni, hogy vajon az itt élő embereknek miért olyan fontos, hogy a gyep kereken két és fél centi vastagságú legyen. Ez olyan eszeveszett dolognak tűnt. Gondoljunk csak bele, innen néhány ezer kilométerre emberek a túlélésért küzdenek próbálva elkerülni a katonákat és a terroristákat, az itt élőknek meg a legnagyobb problémájuk a fű hosszúsága.
- Sloan… - hallottam nem sokkal mellettem Jay hangját, így arra kaptam a fejem, hogy utána hangosan felnevessek. Jay sem volt már szomjas, ezért úgy döntött, tök jó ötlet felmászni a szomszédunk kerítésére, hogy lerövidítse hozzánk az utat. Csakhogy ilyen állapotban nem működtek azon a reflexei, amik normálisan kitűnőek voltak, emiatt fennakadt. A kerítésen lógó Jay képe pedig fenomenálisan mulatságos volt. – Hahaha, jót mulattál, most már leszednél innen végre?
Még mindig nevetve tettem meg felé az utolsó lépéseket, hogy segítségére legyek. Kibújtattam őt dzsekijéből, mire hatalmas puffanással landolt a hátsó felén. Szemrehányó tekintete szinte lyukat égetett belém, én viszont csupáncsak beharaptam a szám szélét, majd vállat vontam. Nagy nehezen tudott csak lábra állni, ezt követően a derekamnál fogva magához húzott.
- Megőrjítesz, te lány – súgta a fülembe, azután finom csókokat hagyva az arcomon jutott el a számig.
Rögtön éreztem a borzongást végigfutni a testemen, és imádtam ezt az érzést. Jay egyetlen szava, merész pillantása elég volt ahhoz, hogy lángra kapjak, semmi másra nem vágytam egész nap, csak hogy hatalmas kezei végre a testemet szántsák végig. Nem érdekelt, hogy a szomszédok minden egyes mozdulatunkat figyelhetik, vagy hogy a zsaruk lassan teljes joggal csukhatnak le minket közszeméremsértésért. Jay keze lassan becsúszott a pólóm alá, ráérősen körkörös mozdulatokat leírva haladt felfelé.
- Ha nem a szüleiddel élnél, most felmennék – nyögte bele a számba, mire játékosan megütöttem. Már majdnem egy hónapja hazaértünk Irakból, ennek ellenére anyám még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy velük maradjak. Elmondása szerint rengeteget olvasott a veteránok pszichés gondjairól és nem akarta, hogy a kint megélt élményeimet magamba fojtsam. Valahol méltányoltam is ezt a törődést, apám azonban kezdett az idegeimre menni, arról nem is beszélve, hogy ezt az irtózatosan jóképű hímet sem cipelhettem az ágyamba akkor, amikor akartam.
- Irakban az őrmester, most pedig az anyám. – nevettem – Lesz olyan, hogy nem kell bujkálnunk valaki elől?
- Hozzám költözhetnél – a felvetés úgy csúszott ki a száján, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
- Sloan! – nővérem kétségbeesett kiáltása törte meg bensőséges pillanatunkat. Összehúztam a szemöldökömet és felé fordultam.
Rögtön tudtam, hogy valami nagy baj történt. Peyton sminkje teljesem el volt kenődve, könnyeit már feleslegesnek tartotta letörölni. Kétségbeestem, soha, semmilyen körülmények között nem láttam még Peytont sírni.
- Mi…? –kezdtem bele a kérdésbe, ámde felesleges lett volna folytatnom, mert akkor megláttam őket.
Két katonai díszegyenruhába öltözött tiszt lépett ki a házból. Anya kísérte ki őket, arca falfehér volt, még ilyen távolságból is láttam, ahogy megtörten kapaszkodik az autófélfába.
- Alex? – Nem voltam képes elhinni. Hiszen jövő héten jött volna haza. Azt mondták, már Kabulban van, biztonságban… Nem ez nem lehet a valóság, biztosan álmodom.
- Felrobbant a konvojuk. – Peyton hangja elcsuklott, és ismét erőt vett rajta a zokogás.
Térdre rogytam a gondosan két és fél centisre nyírt pázsiton. Hagytam, hogy könnyeim ellepjék az arcomat, képtelen voltam belegondolni, hogy a bátyám már soha többé nem jön haza a frontról.
- Min gondolkozol? – rántott vissza Jay a jelenbe. Észre sem vettem eddig, hogy könnyeim ismét elkezdtek hullani, mégis most a kézfejem segítségével letöröltem őket.
- Arra az estére gondoltam, amikor megtudtuk, hogy Alex meghalt – feleltem a suttogásnál is halkabban.
Jay nem mondott erre semmit, pusztán megértően bólintott. Két kezemmel átöleltem magam, hogy valamennyire képes legyek megnyugodni. Olyan régen volt már, ugyanakkor ezt a traumát sosem sikerült igazán feldolgoznom. Annyira igazságtalannak tűnt, hogy egy családban, amiben mindenki önfejű és makacs, pont az haljon meg, aki egyedüliként körültekintő és kedves. Megráztam a fejemet, kizárva ebből fivérem mosolygós arcának képét. Nem most volt itt az ideje, hogy ismét begubózzak, és felesleges kérdésekkel bombázzam magamat. Mély levegő vettem és becsuktam a szemeimet, később mikor már úgy éreztem, összeszedtem magamat, ismét kinyitottam.
- Azóta nem láttalak – szólalt meg Jay kisvártatva. – Másnap reggel átmentem hozzátok, de Anyukád azt mondta, még az éjszaka összeszedted a cuccaidat és elmentél… Egy szót sem szóltál vagy írtál… Csak elmentél.
- Sajnálom, én csak… - nem igazán tudtam, hogy mit mondjak - Abban a pillanatban, amint megláttam a tiszteket kilépni a házunkból, úgy éreztem, nem bírok tovább ott maradni. Szinte megfulladtam a házban, az utcákon, Chicago hirtelen mérhetetlenül kicsivé vált számomra.
- Legalább felhívhattál volna… - sóhajtotta, ezután kerülve a pillantásomat belekortyolt a innivalójába. – Meg akartam kérni a kezedet… A gyűrű is megvolt, még mindig a fiókomban van.
- Ezt nem tudtam – a sírás kaparta a torkomat, mégsem engedtem felszínre. Fogalmam sem volt arról, hogy erre készült, ekképpen még nagyobb szemétnek éreztem magam, amiért egy szó nélkül hagytam el, nem válaszolva a hívásaira sem. Szemeimet nagy nehezen az arcára emeltem, habár ő nem nézett rám, kitartóan játszott sörösüvege szájával. Talán soha életemben nem éreztem magamat annyira rosszul, mint ezekben a pillanatokban.
- Azt hiszem, ideje lenne menni – törte meg végül a már-már kínossá váló csendet. Bólintottam, felkapva magamra az eddig az ülésre dobott dzsekimet. Kint hideg volt, a szél pedig éles hullámokban fújta bele a hajamat az arcomba. Már el is felejtettem, hogy mennyire rideg errefelé az időjárás, noha régi ismerősként üdvözöltem a folyamatos széllökéseket. A nem túl emberbarát hőmérséklet ellenére gyalog indultunk el a lakásom felé. Szemeim sarkából egyfolytában Jayt figyeltem, jóllehet ő a saját gondolataival volt elfoglalva. Kék szemei álmatagon követték a mellettünk elsuhanó autók fényeit, szőkésbarna haja össze-vissza fújta a szél. Annyira helyes volt így, sokkal nyugodtabb, mint amire emlékeztem. A régi Jay nem lett volna képes kiabálás nélkül végigcsinálni ezt a beszélgetést, és végképp nem sétálgatna velem ilyen csendesen hazafelé. Inkább azt tudtam volna elképzelni, hogy a sörösüveget a fejemhez vágja, aztán dühtől tajtékozva hagy ott engem a söröző közepén.
- Te is megváltoztál – szólaltam meg végül, kizökkentve őt gondolatai áramából. Talán most először nézett rám azóta, hogy kijöttünk a Molly’s-ból, tekintete meggyötört és valószínűleg sebzett is volt. Tűnődve pillantott rám, minthogyha tanakodna magával, aztán hirtelen megtorpant.
Egyik kezét az arcomra helyezte, míg a másikkal a derekamat ölelte át, ezzel közelebb húzva engem. Mellkasunk összeért, arcukat csakis egynéhány milliméter választotta el egymástól. Éreztem a kölnije, a sör és mentolos rágója illatát, ami szinte minden más érzékemet eltompította. Ujjaimmal kényelmesen barangoltam be erős hátát, szinte kapaszkodva belé, minden egyes porcikám azt kívánta, bárcsak közelebb kerülhetnék hozzá, bár ez lassacskán már fizikailag volt lehetetlen. Mágikus, kék szemei előbb az ajkaimat, utána a szemeimet figyelték.
- Te változtattál meg – suttogta, majd lecsapott az ajkaimra.
Puha ajkai újra észlelni az enyémeken mennyei érzés volt. A gyomrom bukfencet vetett, a térdeim elgyengültek, bőröm felforrósodott érintése alatt. Csókunk egyre vadabb és vadabb lett, Jay a közeli téglafalnak nyomott, majd mindkét kezemet lefogva a fejem felé szögezte őket. Csak akkor váltunk el egymástól, mikor már szó szerint nem kaptunk levegőt. Jay homlokát az enyémnek nyomva pihegett, kezünket csigalassúsággal leengedte.
- Mennem kell – közölte hirtelen, és engem egyedül hagyva az utcán indult el az ellenkező irányba.
Sziasztok!
Kedd lévén ismét jelentkezem :) Remélem tetszik nektek a rész, annak ellenére, hogy nem igazán kapcsolódik a főtörténethez, mégis úgy éreztem, hogy fontos ezt megírnom. Kíváncsian várom a véleményetek, kritikátok, érzéseiteket, ne féljetek kommentelni, nem harapok :)
Ölellek titeket:
Raquel
Kicsit elszomorodtam, amikor kiderült, hogy meghalt valaki, aki Sloannek fontos volt. A testvére, igaz?
VálaszTörlésEgyébként nagyon jó lett a fejezet, várom a következőt! :))) Csak így tovább! Végre nem egy tucatblog!
Szia!
TörlésIgen a tesója, aki ráadásul nagyon közel állt hozzá :(
Örülök, hogy így gondolod, várlak vissza!
Ölellek:
Raquel