28. rész - Egy este margójára

A harmincemeletes ház tetején állva nyugalom lett úrrá rajtam. Könyökömmel a peremet körülvevő alacsony padkára támaszkodtam, onnan néztem a várost. Chicagót, a Szelek Városát, ami innen nem is tűnt olyan veszélyesnek. Alattam a mélyben autók haladtak el, fényszóróik halvány folyosót nyitottak előttük a sötétségben, melyet ebben a negyedben, csak a házak ablakaiból kiszűrődő világosság tört meg. Szemeimet a tökéletesen kivilágított belváros felhőkarcolóira vetettem, melyek még ilyen távolból is megfélemlítően magasodtak felém, csodálatos kontrasztot alkotva a mögöttük elhelyezkedő külváros alig derengő fényével. 

Lelki szemeim előtt láttam az ott lakó háziasszonyokat, akik fejvesztve rohangálnak a konyhában, hogy készen legyen a vacsora, mire a férjük hazaér. Vállukat hétköznapi problémák nyomják: mi legyen a vacsora, el kéne menni a tisztítóba, vagy hogy hogyan vigyék el egyszerre a lányukat zongora órára és a fiúkat a kosárlabda edzésre. Soha nem vágytam ilyen életre, nem akartam unalmas külvárosi anyuka lenni, most mégis azon kaptam magamat, hogy irigykedem rájuk. Mennyivel egyszerűbb lenne a lisztet törölgetni a kezemről, és izgatottan várni a férjemet? Ha nem kéne gengszterek, elrabolt lányok, fegyelmi eljárások, belső ügyosztályok miatt aggódnom. Unalmas életem lenne, de még az is lehet, hogy boldog lennék.

- Már azt hittem kisurrantál – a hátam mögül érkező kellemes férfihang kissé váratlanul ért, de örültem neki. Szájam szélén apró mosoly játszott, ahogy megfordultam és kinyújtottam felé a kezemet. 

Kelly még mindig a tűzoltóság emblémájával ellátott kabátját viselte és ugyan még csak alig pár órája ismertem éltem a gyanúperrel, hogy ez a ruhadarab gyakorlatilag már hozzánőtt az évek során. Kék szemével előbb engem, majd a kilátást vette szemügyre, ami legalább annyira lenyűgözte őt is, mint engem. 

- Csodálatos város, nem igaz? – mosolygott végül rám, kezével átölelve a derekamat. Csukott szemmel dőltem neki, jól esett a közelsége, testének melege. Mélyen belélegeztem az illatát és azt kívántam bárcsak itt maradhatnánk, biztonságban a tetőn.

- Soha nem vágytál normális életre? – tettem fel a kérdést, ami eddig foglalkoztatott. Kelly kérdőn nézett rám, így tovább folytattam a gondolatmenetemet – Hogy ne legyen minden nap veszélyben az életed? Soha nem akartál egy kis kertes házat, egy nyolctól négyig tartó munkát, ahol maximum a gépelést tudod elrontani és a legnagyobb büntetés, hogy üvölt veled a főnököd? Gyerekeket, feleséget, nyugalmat?

Nem válaszolt azonnal, homlokán pedig mély ráncok jelentek meg, amiből arra következtettem lehet, hogy érzékeny témát érintettem. Azonban érdekelt a véleménye, mert féltem attól, hogy én vagyok az egyetlen, aki megingott, hogy lehet, valóban rossz hivatást választottam magamnak, talán valóban nem nekem való ez az egész, ahogy New Orleans-i felettesem is kifejtette nekem. 

- Mindenki gondolkozott már ezen, aki hasonló szakmában van, mint mi – Kelly mintha csak olvasott volna a gondolataimban, a legjobb pillanatot választotta a válaszadásra – Pár hónappal ezelőtt egy mentés során eltörtem a nyakamban egy csigolyát. Nagyon fájt, de nem törődtem vele, csak fájdalomcsillapítót szedtem, tudtam ha elmegyek orvoshoz, akkor el fog tiltani a munkámtól. Kétségbe estem, el sem tudtam képzelni, hogy mi lenne velem, ha nem lehetnék többet tűzoltó, mihez kezdenék az életemmel. És akkor jött Rene. Teljesen megváltoztatta az életemet. Vele el tudtam volna képzelni, hogy letelepszek, szerzek egy normális állást és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Már a felmondásomat is odaadtam a főnöknek…

- Mégis itt vagy… - mutattam rá a nyilvánvalóra, érdekelt mi történt, ami miatt mégis meggondolta magát.

- Nézd, Sloan, az olyan emberek, mint te vagy én, nem tudnak megnyugodni és letelepedni. Megpróbálhatjuk, de egy idő után hiányozna a nyüzsgés, a veszély, az adrenalin-löket. Arról az érzésről nem is beszélve, mikor megmented valakinek az életét. Az a tudat, hogy a másik ember csak miattad él, hogy megváltoztattad az életét… Azaz érzés, minden nehézséget megér.

Igaza volt. Olyan mocskosul igaza volt. Nagyot sóhajtva vettem elő a zsebemből a telefonomat, és egy gombnyomással be is kapcsoltam. Ideje volt visszatérni az életbe, szembenézni a nehézségekkel. Óvatosan bújtam ki Kelly öleléséből, bármennyire is nehezemre esett, meg kellett törnöm ezt a kellemes buborékot, amiben az elmúlt pár órában időztünk.

- Tényleg örülök, hogy megismertelek, Kelly –mosolyogtam rá búcsúzóul, abban a biztos hitben, hogy nagy valószínűséggel, soha nem fogom újra látni. Bár amennyire kicsi ez a város…

- Részemről a szerencse, nyomozó – féloldalas vigyora nem sokat segített abba, hogy ne nehéz szívvel hagyjam hátra magam mögött a tetőt, végül mégis erőt vettem magamon. Volt elég bajom, nem kellett plusz egy férfi az életembe…

Csak a lépcsőházba érve néztem rá telefonom kijelzőjére, amin megszámlálhatatlanul sok nem fogadott hívás fogadott. A legtöbb természetesen Peytontól, volt viszont pár olyan név is, amitől a pulzus számom megemelkedett, a torkomban pedig kicsinynek éppenséggel nem nevezhető gombóc kezdett el növekedni. Remegő kézzel nyomtam meg a visszahívás gombot Jay neve mellett és vártam a végzetemre. Igazából, lássuk be, ha lenne Isteni igazságszolgáltatás vagy könyörület, akkor most itt helyben csapna agyon egy kósza villám. Viszonylag kis fájdalom, és soha nem kéne olyanokkal foglalkoznom, mint Jay Halstead vagy Harry Styles. Azonban, mikor volt nekem szerencsém?

- Mégis hol a halálban voltál? – Jay hangja már az első csöngés után belereccsent a telefonba – Azonnal be kell jönnöd az őrsre, azt hiszem kapásunk van!

- Mi történt? – két lépcső között félúton fagytam le, ami majdnem ahhoz vezetett, hogy orral előre buktam le a lépcsőn. 

- Csak gyere be, Mouse értelmesebben el tudja magyarázni. Nem mintha úgy érteném, de jobban hangzik – nem tehettem róla, elmosolyodtam. Mikor ilyeneket mondott majdnem úgy éreztem, hogy az elmúlt pár év meg sem történt és Jay, Mouse és én még mindig bajtársak vagyunk, akik tűzön vízen keresztül védik egymást. Hát, messzebb már nem is állhatnék az igazságtól. Valószínű, hogy Jay akkor se óvna meg, ha egy atombomba repülne egyenesen a fejem felé.

- Húsz perc és bent vagyok – nem akartam megjegyzést tenni, és elrontani a pillanatot. Elhúztam a számot, ahogy eszembe jutott, hogy gyakorlatilag folyamatosan ezt csinálom mióta visszajöttem a városba. Lenyelem a saját gondolataimat azért, hogy ne veszekedjek Jayjel. De nem most van annak az ideje, hogy ilyeneken agyaljak. Felesleges, nem mellesleg ha Jay felhívott a felfüggesztésem kellős közepén azért, hogy menjek be, akkor nyilván nem Styles alsógatya méretét derítették ki…

Apropó Styles. Elgondolkodva léptem ki a lépcsőház üvegajtaján, miközben telefonom kijelzőjét bámultam. Az eső apró cseppekben kezdte el áztatni az utcát, így hálás voltam Gabbynek, hogy kölcsönadott taxira. Miközben elmondtam a címet, próbáltam az előttem álló feladatokra koncentrálni, de valahogy gondolataim vissza-visszakalandoztak egy személyhez. Ismét a kezembe vettem a vétkes telefont, azonban az még mindig ugyanazt mutatta: két nem fogadott hívás Harry Styles-tól. Mit akarhatott? Bocsánatot kérni? Nem, az kizárt. Harry Styles a halálos ágyán sem kérne senkitől bocsánatot. Összefügghet azzal, amit Mouse talált? Elképzelhető, hogyha nem hívom vissza, azzal az egész nyomozást veszélyeztetem? Kibírná a lelkiismeretem, ha személyes okok miatt nem találjuk meg a lányokat? 

A lányok már nem az én problémám – emlékeztettem magamat szomorúan. Bármit is mondott Voight, az FBI minden létfontosságú iratott elvitt, csak azokat tudtuk visszatartani, ami a szervezett bűnözéshez is köthető volt. Azonban én nem azért akartam elkapni Styles-t mert illegális drogokat árul vagy mert nem bejegyzett fegyvert tart a hátsó irodában. Persze ez is haladás lenne, hiszen kapna érte nem is egy évet, azonban… Valami fontosat szerettem volna tenni… Olyat ami számít, amit ha meghallanak a főnökeim tiszteletet ébreszt bennük. Az ha elkapok egy középszerű chicagói gengsztert, azonban aligha számít annak. Ellenben ha sikerülne kézre kerítenem mondjuk Sergejt…

Gondolataimból végül a taxisofőr rántott vissza a valóságba, ami egyáltalán nem mutatott valami szép képet. Az eső már nem csak szemerkélt, hanem zuhogott, nekem meg nem hogy ahhoz nem volt felhatalmazásom, hogy Sergejt elkapjam, még ahhoz se hogy Stylest. Sőt, ha szigorúan nézzük a helyzetet, még csak rendőr se voltam.

Olyan gyorsan futottam be a rendőrörs kapuján, ahogy csak tudtam, majd anélkül indultam el az oldallépcső felé, hogy egy pillantást vetettem volna Plattre. Ha valamire nem volt ma szükségem, akkor az akadékoskodására és nyers modorára. 

- Hé, Russo – becsuktam a szemet és mély levegőt vettem mielőtt hátrafordultam volna. Platt a szokásos helyén állt, éles tekintetében azonban most mintha valami más is megbújt volna, talán sajnálat? – Igazságtalan, ami magával történik. Ha van valami, amiben segíthetek… 

- Öhm, köszönöm – hirtelen kedvességét nem értettem, s őszintén zavarba is jöttem tőle. Nem volta hozzászokva ahhoz, hogy pont Trudy Platt őrmester ajánlja fel nekem a segítségét.

- Azonban ideje lenne átöltöznie – vetette még oda, mielőtt ismét a papírjaiba temetkezett volna. Nem tehettem róla, elmosolyodtam ezen mielőtt folytattam volna az utamat. Jó volt tudni, hogy valami sohasem változik. 

Derűs hangulatom azonban mindössze addig tartott ki, amíg be nem léptem az irodába. A legtöbb asztalnál senki sem ült, egyetlen egy olyan része volt a szobának, ami mellett csak úgy nyüzsgött az élet. Az első akit kiszúrtam, Mouse volt, a kör közepéről magyarázott a többieknek, azonban azok elég buta arc kifejezését figyelembe véve, aligha olyanról, ami bárki számára érthető lett volna. Jay volt az első, aki észrevett, azonban csak egy torok küszürüléssel hívta fel rám a többiek figyelmét.

- Mit találtatok? – kérdeztem, próbálva kizárni Ruzek és Lindsay hitetlenkedő, Olinsky és Antonio büszke, Kevin bíráló és Voight helyeslő pillantását. Azonban leginkább Jayét kerültem, nem voltam benne biztos, hogy készen állok mindarra, amit azok a kék szemek kifejeznek.

- Bemértem Styles készülékét, onnantól pedig nem volt valami nagy szám feltörni… - kezdett bele Mouse, mire csak a szemeimet forgattam.

- Elhiszem, hogy zseni vagy, de a lényeget szeretném, Mouse – vágtam a szavába, jelenleg nem volt türelmem végighallgatni a sok technikai részletet.

- Találtam három koordinátát – kissé sértődötten kezdett bele, látszott rajta, hogy bántja, senkit nem érdekel zsenijének mikéntje – Az egyik az a raktárház, ahol Nesbitt járt pár napja. A második egy kúria a külvárosban a semmi közepén, de az igazán érdekes az a harmadik: egy üres autópálya szakasz Chicago és Indianapolis között.

- Hiszen ez remek, ez ám a felfedezés – ironizáltam. Mikor idejöttem nagyobb durranásra számítottam, mint egy üres autópályarészlet.

- Várd ki a végét – súgta a fülembe Antonio, mire felvontam a szemöldököm.

- Végignéztem az elmúlt pár nap műhold felvételét és összevetettem azzal az időponttal, mikor Styles telefonjára került a koordináta. És ezt figyeld… Találtam egy kamiont, ami nincs benne egyik nagy szállítócég útinaplójában sem, és három másodperccel azelőtt haladt át ezen a ponton, hogy Styles értesült volna róla.

- Oké, még mindig nem értem – tettem keresztbe a kezem. Nyilván sok kamion végighalad Indianapolis és Chicago között, miért érdekel minket ez az egy?

- A rendszám lopott, azonban nézd csak – a monitoron megjelent a szélvédő nagyított változata – az ott egy orosz pornómagazin.

Ez volt az a pillanat, mikor leesett. De nem lehet ennyire könnyű. Hónapok munkáját öltük bele, s az amin az egész szervezet lebukik, az egy… ponóújság?

- Arra akarsz kilyukadni… - makogtam teljes döbbenetben.

- Mouse szerint megvan a kamion, ami a lányokat szállítja. – fejezte be a mondatot Jay, mire végre ránéztem. S a szemeiben ugyanazt a szenvedélyes lángot láttam visszatükröződni, amit én is éreztem.  

Sziasztok!

Hihetetlenül röstellem magam, de tényleg főleg, hogy most látom mikor volt fent utoljára rész. Nem ígérem, hogy a részek heti rendszerességgel jönnek majd, mert rengeteget dolgozom mostanában, azonban (ezt most lekopogom), de úgy néz ki a gép problémáim megoldódtak, szóval azért igyekezni fogok. 

Kérlek ne hagyjatok vélemény nélkül, jó lenne látni, hogy érdekel-e titeket még a történet, na meg persze, hogy milyen volt a rész, mit szóltok Kellyhez, na meg a Mouse felfedezéséhez?

Ölel titeket:

Raquel