22. rész - Halványodó reménysugár

Futnom kellett, ha utol akartam érni Jayt, de még így is csak a parkolóban sikerült elkapnom. Indulata még mindig nem csillapodott, öklével rácsapott az autó hátuljára, amivel dühe ugyan nem szállt el, de most már hangosan káromkodva pátyolgatta fájó kezét.

- Megnézhetem? – léptem mellé, azonban meglepetésemre ellökött magától. Összeszűkült szemmel bámultam rá, ilyen még soha nem fordult elő. Bármennyire is dühös volt rám, akármennyire is haragudott, soha nem emelt kezet rám, vagy taszított el magától. Az ő tekintetében is ugyanazt a megdöbbenést láttam, ebből arra következtettem, hogy kezdi elveszteni maga felett az uralmat. Két kezét a kocsinak támasztotta, fejét lehajtotta, s láttam rajta, hogy minden erejével azon van, hogy sikerüljön lehiggadnia.

- Annyira elcseszett ez a helyzet. – Hangja rekedt volt, megviselt és fáradt. – Legszívesebben kinyírtam volna, csak azért, ahogy beszélt rólad, ahogy rád nézett. Nem tudok a munkámra koncentrálni, szabotálom a terveket, mert azon rágódom, hogy megsérülhetsz, megütöttem Tomlinsont csak azért, mert eszembe jutott, hogy hozzád ért, én…

- Jay! – Váratlanul ért a kirohanása, de valahol mégis melengette a szívemet. Ez azt jelentette, hogy még mindig fontos vagyok neki, hogy még érez valamit irántam.  Közelebb léptem hozzá, de nem mertem megérinteni, féltem hogyan reagálna. Furcsa bizsergés járta át a testemet most, hogy csupán centiméterek választottak el minket, mégis olyan volt, mintha lélekben több ezer kilométer lenne kettőnk között. Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, azonban kerülte a pillantásomat, mikor végre felnézett, szeméből a végtelen kétségbeesés látszott.

- Tudni akarod, hogy miért hívtam át tegnap Lindsay – felegyenesedett, és a szemembe nézve folytatta tovább. – Mert ki akartalak verni a fejemből! Mert reménykedtem benne, hogyha…

Nem tudta befejezni a mondatot. Nem akartam semmi mást hallani, csak ezt az egyet: nem tud kiverni a fejéből. Egész életemben azt állítottam, hogy nem vagyok egy érzelgős típus, nem lételemem a romantika, most mégis legszívesebben sírtam volna, vagy esetleg boldogan kurjongattam volna, világgá kürtölve, hogy Jay is ugyanúgy érez. Ehelyett inkább megragadtam a pólójánál fogva, és magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. Beleadtam minden érzelmemet: a boldogságomat, a vágyamat, mindent, amit nem tudtam neki szavakkal megfogalmazni. Ő volt az egyetlen ember ezen a Földön, akit szerettem, s mostanra tudatosult is bennem az, hogy mindig is szeretni fogom. Teljesen mindegy, hogy mi történik…

- Hát nem egészen erre számítottam – nevetett halkan, mikor végre engedtem levegőhöz jutni. Szemét becsukva a homlokomnak támaszkodott de karjaival még mindig átölelt. Ebben a pillanatban azt kívántam, bár itt maradhatnánk örökre, a börtön rideg parkolójában, boldogan. 

- Vissza kéne mennünk az irodába – jegyeztem meg végül vonakodva. Nem akartam megtörni ezt a kellemes légkört, azonban már csak két órám volt addig, hogy Louis felvegyen, és nem ártott volna, ha addig átöltözöm.

Az út vissza az irodába sokkal kellemesebben telt, mint az idevezető. Jay egyik keze szinte végig a combomon volt, ami kellemes bizsergést váltott ki belőlem. Most először sajnáltam, hogy este dolgozni kellett mennem, sőt egy kicsit aggódtam is emiatt. Jay az előbb vallotta be, hogy féltékeny volt Louis-ra, így nem akartam őt emlékeztetni rá, hogy gyakorlatilag randizni megyek vele, még akkor is, ha ez csak egy fedősztori volt. Nem akartam Jayben kételyeket ébreszteni, nem bírtam volna elviselni, ha még egyszer elveszítem.

Kifelé bámultam az ablakon, s miközben a fák elsuhanó csupasz ágait figyeltem, azon gondolkodtam, hogy mennyi minden történt az elmúlt egy napban. Pár órával ezelőtt még alig bírtam elviselni a tudatot, hogy Chicagóban vagyok, gyakorlatilag a lelkemet eladtam volna azért, hogy elmehessek innen, most meg… 

Lopva Jayre néztem, aki viszont résen volt, mert elmosolyodott. Nem vette le a szemét az útról, mégis tudtam, hogy minden figyelme rám koncentrálódik. 

- Mi az? – kérdezett rá végül, mikor mát leplezetlenül őt bámultam.

- Csak azon agyaltam, hogy hogyan tovább – vallottam be, mert nagyon kíváncsi voltam a véleményére. Tudtam, hogy hülyeség, mégis féltem attól, hogy Jay igazából Lindsayt szereti, és az előbbi csak a pillanat hevében történt, de számára nincs jelentősége. 

Jay nem válaszolt, csupán befordult az őrs utcájába, hogy a hátsó bejáraton áthaladva leparkoljon a mélygarázsban. Az autóban hirtelen minden elsötétült, csak a gyér világítás halovány sugarai szűrődtek be. A csend annyira mély volt közöttünk, hogy azt hittem, nem is kapok már választ a kérdésemre, hogy igazam volt, és az ő érzései nem olyan mélyek, mint az enyémek, azonban mikor leállította a motort, egész testével szembe fordult velem, és úgy nézett. Próbáltam elkerülni a szemkontaktust, nem akartam hallani az elutasítását, de kezével az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejemet.

- Nem tudom, hogy mi fog történni – kezdett bele olyan lágy hangon, amit talán még soha nem hallottam tőle –, és ha valamit megtanultam a fronton, az az, hogy ne is próbáljam kitalálni. Azonban azt tudom, hogy bármi is jön, meg fogjuk oldani. Te meg én, csak mi ketten. 

A meghatottságtól és a megkönnyebbüléstől hirtelen megszólalni sem tudtam, mire pedig összeszedtem volna magamat, már nem maradt időm válaszolni, mert az ablakban megjelent Ruzek feje. Jay nagyot sóhajtott, látszott rajta, hogy nem örül annak, hogy megzavartak minket, ennek ellenére lehúzta az ablakot, hogy meghallgathassunk a mondanivalóját.

- Sloan, Voight már mindenhol keres, s vele van a parancsnok is. Szerintem valami para van.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy feltéptem az ajtót, és szinte futólépésben indultam fel a parancsnokság felé. Már az első pillantásra láttam, hogy valóban baj van. Fischer parancsnok és Voight állt a lépcső legalján, és arckifejezésükből, valamint gesztusaikból arra következtettem, hogy nem az időjárásról beszélgetnek. Óvatosan összenéztem Jayjel, aki csak megrázta a fejét, jelezve, ötlete sincs, hogy miről lehet szó. Én viszont sejtettem…

- Sloan, velem tudnál jönni egy kicsit? – Megadóan bólintottam, majd követtem Voightot az emeleti irodába, s becsuktam magam mögött az ajtót. Nem tudtam, miről van szó, de abban biztos voltam, hogy nagyon nagy bajban vagyok, ha már Voight is a keresztnevemen szólít.

Voight csendesen figyelt engem néhány másodpercig, majd intett, hogy üljek le. Ő maga az íróasztala mögötti polchoz ment, s kiöntött egy pohár whiskyt, amit utána a kezembe nyomott.

- Szol…  - kezdtem bele a tiltakozásba, de letorkollott.

- Húzd le – parancsolt rám olyan komorsággal, hogy automatikusan eleget tettem kérésének. Az erős ital égette a torkomat, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. – Az előbb értesítették Fischer parancsnokot, hogy a Belső ügyosztály nyomozást indított ellened.

- Micsoda? – Olyan hirtelen pattantam fel, hogy az előttem álló íróasztal jó pár centit odébb csúszott. 

- Úgy tűnik, egy ismeretlen forrás feljelentést tett ellened – bólintott Voight. – Valaki fotókat készített rólad, ahogy ma hajnalban elhagyod Styles házát. Mit kerestél ott, Sloan?

Hirtelen omlottam össze. A döbbenet, a csalódottság és az elkeseredettség egyszerre vett erőt rajtam és döntött le a lábamról. Becsuktam a szemeimet, s mint egy kislány, arra vártam, hogy kiderüljön, ez az egész csak egy rémálom, igazából nem történik meg velem mindez.

- Sloan, most őszintének kell velem lenned. Nincs itt a Belügy, sem Fischer, de csak akkor tudok neked segíteni, ha most őszinte vagy hozzám. Mit csináltál tegnap Styles-nál?

- Én… - nem bírtam kimondani. Képtelem voltam bevallani a szégyenemet. Azonban ami még ennél is jobban aggasztott, azaz volt, hogy ez mind Jay fülébe jut. Tudtam, hogy fel fognak függeszteni, s azt is, hogy egy ilyen úgysem marad titokban. 

- Sloan, nincs sok időnk!

- Meg kell értened, ittam, és kétségbe voltam esve, és…

- Lefeküdtél vele? – Voightnak elege lett a mellébeszélésből, de örültem neki, hogy végül ő volt az, aki kimondta. – Veszélybe sodortad az ügyet, miért? Pár percnyi élvezetért? Kompromittáltad magadat, az egész csapatot?

- Igen. – Szememet a könnyek marták, legszívesebben elsüllyedtem volna a Föld alá. Semmit nem tudtam mondani, ami védelmemre szolgált volna, és nem is akartam, azt hiszem, a lelkem mélyén egyszerűen tisztában voltam vele, bármilyen lecseszést is kapok most Voighttól, azt száz százalékosan megérdemlem.

- Rendben. – Voight leült pontosan velem szemben, az asztal sarkára. Értetlenül meredtem rá, egy alapos fejmosásra számítottam, nem pedig arra, hogy ennyire bizalmaskodó lesz velem. – Nagyon figyelj arra, amit most mondok. Hivatalosan nem történt közted és Styles között semmi. Be vagy építve Styles bandájába, aznap találkoztál Stylesszal és megkért, hogy  este keresd fel a lakásán. Ha valaki rákérdez a részletekre, válaszold azt, hogy ez bizalmas információ és én nem adtam rá engedélyt, hogy válaszolj a kérdésekre, megértetted? Ne mondj nekik semmit. A többit majd én elintézem.

- Nem értem… - vallottam be, mert tényleg ez volt a helyzet. Mégis mit tud tenni Voight a belső ügyosztály ellen?

- Sloan, a legfontosabb az, hogy ne mondj semmit! Viszont Fischer ragaszkodik ahhoz, hogy vegyem el a jelvényedet, amíg nem tisztázódsz a vádak alól.

- Tehát nem dolgozhatok…

- Nos, mint tudjuk, bejelentett állásod van egy kisboltban, és hát a felfüggesztésed alatt is meg kell élned valamiből, nem igaz?

Hálásan mosolyogtam Voightra, bár legszívesebben sikítottam volna, mikor átadtam neki a jelvényemet. A szívemet satuba fogta a megszégyenítő érzés, hogy felfüggesztettek, a kétségbeesés hullámai járták végig a testemet, ahogy átadtam a jelvényemet és a fegyveremet Voightnak. Csak arra voltam képes gondolni, hogy még az is elképzelhető, hogy soha többet nem fogom őket visszakapni. Mégis mit kezdenék az életemmel, ha többet nem lehetnék rendőr? Sem katona? Talán elmehetnék egy elhagyatott építkezésre biztonsági őrnek…

Ahogy kiléptem Voight irodájából, szemben találtam magamat Jayjel, ami teljesen elfelejtette velem az állásomért való aggódást. Közvetlen mellette Lindsay állt, ami már maga garanciát nyújtott volna nekem, hogy hallott a történtekről, azonban a tekintete így is elárult mindent. Nyoma sem volt annak a Jaynek, aki a kocsiban azt mondta, hogy majd mi ketten mindent megoldunk, helyét átvette egy hitetlenkedő és csalódott változat, aki ebben a pillanatban alig volt képes rám nézni, ehelyett arcára kiült az undor. Lindsay csak végigsimította a karját, amiért legszívesebben megtéptem volna, majd magunkra hagyott. Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de semmi értelmes nem jutott eszembe, így a csend csak egyre mélyült közöttünk.

- Igaz? – Jay volt az, aki végül megszólalt, egy szóba belesüllyesztve minden érzését. A kérdés úgy csattant mintha nem is szavakat, hanem ostort használt volna, hirtelen úgy éreztem magamat, mint egy halálraítélt az ítélethozatal előtt. Tudtam, hogy nem hazudhatok, azonban azt is, hogy az igazsággal végleg elveszthetem Jayt…

- Igaz – feleltem végül. 

Jay csak bólintott, arcán nem látszott már sem meglepetés, sem utálkozás, sem semmi más érzelem. Egy pillantást sem vetett rám tovább, csak elindult kifelé az irodából, azt az érzést hagyva maga után, hogy már soha többet nem látom viszont. Persze, ez csak képletes volt, azonban nagyon jól tudtam, hogy bár továbbra is együtt fogunk dolgozni, most valami végleg megtört közöttünk,amit ki tudja, hogy helyre tudunk-e hozni?

- Mi van azzal, hogy mi ketten bármit megoldunk? – kiáltottam még utána, mert már nem bírtam tovább nézni, ahogy távolodik. Egy másodpercre megállt, oldalra fordítva a fejét, mintha mondani szeretett volna valamit, azonban végül egy szó nélkül vágta be maga mögött a biztonsági rácsot…

Sziasztok!

Uh, remélem most nem utáltok nagyon és az eseményektől függetlenül tetszett a rész. Tudjátok, hogy nagyon várom a véleményeteket, szóval kérlek kommenteljetek!

Fú ne haragudjatok, de nagyon fáradt vagyok szóval nem is gyarapítom tovább a szót, jövőhéten találkozunk!

Ölel titeket:

Raquel 

21. rész - A Cook megyei börtön

Egy szót sem szóltunk egymáshoz azóta, hogy bevágtuk magunkat a kocsiba. A feszültség majdhogynem kézzel tapintható volt, szinte kiszorította az oxigént a kocsi kicsiny légteréből. Kapkodva szedtem a levegőt, bár magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért. Az érzelmeim szinte kettéhasították a testem, nem tudtam, hogy mit kéne tennem, vagy mondanom, esetleg gondolnom erről az egészről. Haragudtam Jayre. Tisztában voltam azzal, hogy nincs rá jogom, mégis féltékeny voltam és csalódott, mintha megcsaltak volna. A vicces az volt az egészben, hogy jelenleg Jay inkább velem csalta Lindsayt, és nem fordítva, mégis én voltam mérges. 

Becsuktam a szememet, és próbáltam lenyugtatni magamat. Nem kérhetem számon Jayt, főleg, mert mindössze pár órája kászálódtam ki egy másik pasi ágyából. Elfintorodtam, ahogy ez eszembe jutott. Este buliba kellett mennem Louis-val, ahol teljesen nyilvánvalóan Harry is ott lesz, és még megtippelni sem tudtam, hogyan is fog velem viselkedni. Megráztam a fejemet, hátha így el tudom felejteni a félelmemet. Egyszerre egy problémával foglalkozzunk.

Nem tehettem róla, de szemrehányó pillantást vetettem Jayre, amikor satuféket nyomott a börtön előtt, amitől majdnem kirepültem a szélvédőn. Abban a pillanatban, mikor ránéztem, tudtam, hogy végem van. Még most is, amikor homlokát összeráncolta, állkapcsát összeszorította és kezét ökölbe szorította, képtelen voltam levenni róla a szememet. Hiába ámítom magamat: soha nem voltam túl Jayen, csupán eltemettem magamban az érzelmeimet, miközben fülemet-farkamat behúzva menekültem át Louisianába. Összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, ha nem vagyok ennyire idióta, akkor mostanra Jay felesége lehetnék, Lindsay szóba se kerülne. Akár gyerekünk is lehetne, bár nem igazán vágyom az anyaságra, de ha elképzelek egy kisfiút Jay szemével…. 

- Sloan… - Jay tétován szólalt meg, látatlanul is tudtam, hogy kék íriszével engem szuggerál, s próbálja megtalálni a megfelelő szavakat, amik csak nem akarnak jönni. – Én…

- Nem kell szabadkoznod – szakítottam félbe, félve attól, amit mondani akar. – Semmi közöm nincsen hozzá.

- Ez így nem teljesen igaz – morogta, de nem vártam meg a folytatást, kipattantam az autóból.

A hideg szél csapott arcon, mely itt ezerszer erősebben fújt, mint a városban. A hatalmas betontömbök és szöges kerítések ijesztőek voltak, szinte megrendítően ridegek. Mindig is utáltam a börtönöket, barbár intézményeknek tartottam őket, bár nem volt kérdés, sokan tényleg megérdemelték, hogy ide kerüljenek. Messziről láttam az intézet külső kertjét, ahova azokat a rabokat engedték ki, akik a jó magaviseletük miatt kiérdemelték, hogy legalább egy kicsi rálátásuk legyen a való világra, de még ez a kicsiny rész is legalább három zónányi biztonsági részre volt a parkolótól. 

- Menjünk! – Jay afelé az öltönyös alak felé intett a fejével, aki a börtön főbejárata előtt álldogált, nagy valószínűséggel ránk várakozva. 

- Gyere ide, szépség! – kurjantotta oda nekem egy narancssárga kezeslábasba öltöztetett elítélt a kertből, de rá se hederítettem. Tudatában voltam annak, hogy ezek a férfiak hónapok, évek, sőt talán évtizedek óta nem láttak nőt, nemhogy beszéljenek velük, így nem szívtam mellre a dolgot, azonban észrevettem, hogy Jay rosszallóan összehúzta a szemöldökét. 

- Halstead nyomozó – nyújtott kezet az öltönyös csávónak Jay, mikor elé értünk. - Ő pedig az öhm… a társam, Russo nyomozó.

- Nagyon örvendek – próbáltam a középkorú férfire figyelni, de nem tudtam napirendre térni Jay zavara felett. Több mint öt éve ismertem őt, de még soha nem láttam ennyire feszengeni – Collins vagyok, az intézet biztonsági főnöke.

Legalább egy fél óránkba telt mire végre bevezettek minket abba a helyiségbe, amiben megtarthattuk a kihallgatást. Döbbenten bámultam a biztonsági emberre, amikor beléptem. A „kihallgatóterem”, ugyanis inkább egy állatkerti ketrecre hasonlított. A terem közepén ugyanis egy üveggel körülvett ketrec állt, melyben csak egy szék és a láncok rögzítéséhez szükséges csatok voltak. 

- Higgye el, ezzel csak magukat védjük – válaszolt Collins az arckifejezésemre –, Pulpo kiemelten veszélyes bűnöző, aki többek között egy rendőr haláláért felelős. Őszintén mondom, az ilyen alakok miatt sajnálom, hogy Illinois beszüntette a halálbüntetést.

Nem folytathatta, ugyanis ekkor kinyílt a ketrecbe vezető ajtó, s három őr kíséretében megjelent az a fickó, amire már olyan régóta kíváncsi voltam. Miután annyi szörnyűséget hallottam róla, úgy képzeltem, hogy legalább százkilencven centi magas, izomagyú barom, akinek minimum kétszer annyi tetoválása van, mint az agyonvarratott Harrynek. Ezzel szemben az ajtón belépő maffiózó még nálam is alacsonyabb volt, és nem nyomhatott hatvan kilónál többet. Fekete, göndör haja rendezetlenül meredt szerteszét, kerek arcán csúfondáros vigyor ült. Egyetlenegy olyan testrésze volt, ami miatt el tudtam képzelni, hogy valóban ő tette mindazt a borzalmat, amit hallottam róla: a szeme. Olyan volt, mint egy éjfekete, feneketlen kút, mindenfajta érzelemtől mentes, üres pillantás. Már ebből is meg tudtam állapítani, hogy ez az ember egy vérbeli pszichopata. 

- Halstead nyomozó – kezdte meglepően éles hangon -, nem akarom megsérteni, de Antoniónak jobban örültem volna. 

- Inkább legyél hálás, hogy nem ő jött, mert őt nem akadályozta volna meg ez az üveg abban, hogy puszta kézzel fojtson meg, te szemétláda – köpte Jay, de Pulpót csak szórakoztatta mondanivalója.

- Na, de nyomozó. Őrizzük meg a nyugalmunkat – nevetett –, hiszen hölgyek is vannak a társaságunkban. Sloan Russo nyomozó, ha nem tévedek. 

Összehúztam a szememet. Ez az állat tudta a nevemet és ez aggasztott. Jayre pillantottam, de az ő arcán is csak ugyanazt a döbbenetet láttam, amit én is éreztem. Ez rossz hír volt, nagyon rossz.

- Maga egy nagyon érdekes személyiség, nyomozó. Vagy hívjam inkább hadnagynak? Osztályelső a West Pointon, rögtön egységvezető Irakban, ahol kitüntetések sorozata borítja minden egyes lábnyomát. Majd eltávra hazajön és soha többet nem tér vissza a seregbe. Inkább rendőrnek áll, ráadásul New Orleansban, jó munkát végez, amit nem ismernek el. Azt pletykálják, nem akart lefeküdni a felettesével. Maga frigid, nyomozó? Vagy a szíve csakis a mi Voight őrmesterünkért dobog?

- Fogd be a szádat, te kis… - Jay az üveget kezdte el püfölni tehetetlen dühében, de tudtam, ezzel nem megyünk semmire. Gyengéden megérintettem a karját, ami meg is tette a hatását: hátrébb lépett, ezzel átadva nekem a terepet, de égető tekintetét nem vette le Pulpóról.

- Oh, szóval Halstead nyomozó a szerencsés? – Pulpó tovább ütötte a vasat, de engem nem tudott meghatni.

- Szóval elvégezted a házi feladatot – tártam szét a kezemet. – Akkor nyilván azzal is tisztában vagy, hogy miért jöttünk meglátogatni.

- Szívesen válaszolnám, hogy lehengerlő személységem hiányzott a Chicagói Rendőrség eme kiemelkedő egységének – vigyorgott rám -, de van egy sanda gyanúm, hogy Halstead nyomozó nem kedvel. Érti ezt?

- Rejtély. Azonban nálam nyerhetsz pár jó pontot, ha elmondod, hogy mit tervez Harry Styles.

- Harry Styles? – Pulpo ravasz szemében kapzsiság csillant. – Tudja, nyomozó, még sosem hallottam ezt a nevet. Azt kell mondanom, hogyha még tudnék is valamit az említett úriemberről – ami persze nem lehetséges -, akkor is többet kérnék az információimért cserébe, mint egy New Orleans-i nyomozó szimpátiája. Nem hiszem, hogy mostanában ellátogathatnék Louisianába, szóval….

- Azt hiszed, hogy egyezkedni fogunk veled, Pulpo? – Jay a hátsó falnak támaszkodva figyelte a beszélgetést. Arcát árnyék borította, így nem láttam az arckifejezését, azonban hanglejtéséből is tudtam, hogy csak nagy nehezen tartja vissza magát. – Vagy beszélsz, vagy véletlenül egy kis hiba csúszik a rendszerbe és hirtelen pár orosz bérgyilkossal találod magadat egy szobában. Van itt egy pár, biztos szívesen elbeszélgetnének veled. Hidd el, sem én, sem Antonio nem könnyezné meg a halálodat.

- Fenyegetőzünk, nyomozó? – A kolumbiai bandavezér arca kissé elsötétült, s ebből tudtam, hisz Jaynek, még akkor is, ha magabiztosságának látszatát próbálja megőrizni.

- Csak figyelmeztetlek.

- Styles – vontam magamra ismét a figyelmét.

- Egy kis senkiházi. – Úgy tűnt Pulpo megveti Harryt, és ez kíváncsivá tett – Szó szerint senki volt, mielőtt Jelena a városba hozta volna. Pár helyi suhanccal kirabolt egy ékszerboltot az East Westen. Gondolom, nem kell mondanom, hogy ki volt az ász arrafelé. 

- Bishop – morogta Jay. Nagyot horkantottam. Lemond Bishop volt Chicago legnagyobb drogellátója legalább tíz évig, majd körülbelül egy éve lelőtték.

- Pontosan. Persze Bishop nem örült annak, hogy egy angol idióta a területén randalírozik, ezért ráküldte Zayn Malikot, hogy rendezze le a srácot. Őszintén megmondom, nem tudom, mi történt azon az estén. Szerintem Malikon és Styles-on kívül senki nem tudja, de a helyzet az, hogy Malik Bishop ellen fordult, és golyót repített a fejébe. Nos, Stylesnak azóta van szava Chicagóban, nagykutya lett. Az oroszok kutyája. 

- Oké, köszi a történelemórát, de minket a jelen érdekelne – vágott a szavába Jay, pedig engem nagyon is érdekelt volna Pulpo története. Egy óra alatt többet tudtam meg Harryről, mint az eddigi egész nyomozás során. 

- Nos, tudja, hogy van az, amikor a tanítvány túlnövi a mestert? Styles, comó se dice? Rafinált? Hűséges volt Dimitrihez, de nincs oka ugyanezt tenni Sergejjel is. Útban van neki, így ki akarja iktatni. Az a hír járja, hogy az oroszok által szervezett aukció lesz a csapda. Styles ott akar lecsapni Sergejre úgy, hogy az embereit a tömegbe rejti. Ha Sergej és Alekszij meghal, az oroszok védtelenek lesznek… Jelena meg odavan Styles-ért, így ő nem jelenthet neki gondot. Ha engem kérdnek, egyszerű terv, de még az is lehet, hogy bejön. Ha meg nem? Hát maximum két, számomra jelentéktelen csoport halomra gyilkolja egymást…

- Ennyi? – emeltem meg a szemöldökömet – Styles lázad az oroszok ellen? Ez a nagy titok?

- Nagyhatalmi tervekre számított? Világuralomra netán, nyomozó? Elárulok magának egy titkot: ha Styles-nak sikerül kiiktatnia Sergejt, az egész alvilág a kezében lesz. Befolyásosabb lesz, mint Al Capone volt valaha is.

Jaynek ennyi elég is volt, egy szó nélkül robogott ki az ajtón. Önkéntelenül is összeráncoltam a szemöldökömet. Nem volt ismeretlen előttem ez a fajta viselkedés Jaytől, mégis kissé váratlanul ért. Mióta visszatértem, minden területen mérhetetlen önuralmat tanúsított, nyugodt volt, sokszor túlságosan is. Most mégis elvesztette a fejét egy olyan szituációban, amikor inkább összeszedettségre lett volna szükség. Egy utolsó pillantást vetettem a rettegett Pulpóra, majd én is távozni készültem.

- Nyomozó – szólt utánam, mielőtt még elhagytam volna a helyiséget –, nekem nem tenne túl jót, ha Stylesnak sikerülne a kis terve. Szóval, ásson mélyebbre, derítse ki, mit csinált Styles négy évvel ezelőtt.

- Négy éve? – néztem rá zavartan. Miért volt érdekes, hogy mit csinált Styles pont négy évvel ezelőtt?

- Igen, nyomozó, négy éve – bólintott, majd nyújtotta a csuklóját a mellette várakozó őrnek, hogy visszavihessék a cellájába.

Sziasztok!

Na, ez a rész is eljött. Őszintén, már régóta terveztem egy látogatást Pulpónál, aki ugyan egy átvett szereplő a Chicago P.D.-ből, mégis hatalmas kihívást jelentett számomra, remélem sikerült valamennyire átadni a személyiségét. Harryről is megtudhattatok pár infót, Jay pedig lassan kezd kiborulni, szóval egy rész alatt elég sok labdát dobtam fel, érdekelne, hogy mit gondoltok ti erről, szóval kommentelésre fel! És csak hogy csigázzalak titeket a következő rész fordulópont lesz két főszereplő kapcsolatában szóval érdemes lesz jövőhéten is bekukkantani a blogba!

Na jó nem gonoszkodom tovább, remélem élveztétek a részt és olvashatok pár véleményt is *,*

Ölel titeket:

Raquel

20. rész - A főnök

*HARRY SZEMSZÖGE*

A cigarettafüst csak úgy gomolygott mögöttem, ahogy beléptem a túlságosan is felcicomázott házba. Messze jártam a várostól, és ez idegessé tett. A hatalmas víkendház majdnem harminc kilométerre feküdt Chicagótól, arról nem beszélve, hogy hatalmas parkosított kert és vagy negyven hektár erdő is tartozott hozzá. Az Isten háta mögött voltunk, körülvéve oroszokkal: nem épp a legideálisabb helyzet. Lopott pillantást vetettem Liamre, aki szokás szerint semmilyen érzelmet nem mutatott. Néha komolyan irigyeltem tőle katonai kiképzését, nekem soha nem ment jól az érzéseim leplezése.
Meglepő módon a ház belsejében talán még hidegebb volt, mint a szabadban, lélegzetvételünk apró páraként csapódott ki előttünk. Nem voltam fázós típus, de most összehúztam magam előtt a súlyos kabátomat, ahogy követtem Alekszijt a kúria belseje felé. Légzésem szaggatott volt, a félelem bekúszott a bőröm alá, s mint a kígyó tekergőzött a csontjaim köré. Nem volt megszokott, hogy Sergej valakit magához rendeljen, nem szerette maga végezni a piszkos munkát.
Messziről lehetett hallani a társalgószoba zaját. Nevetés, lágy, klasszikus zene és biliárdgolyók halk koccanásának hangjai értek el minket, s váltak egyre hangosabbá minden egyes lépésünkkel. A hatalmas, aranyberakásos, kétszárnyú ajtó tárva nyitva állt, betekintést engedve a bordó szoba belsejébe.
Ha soha életemben nem láttam volna, akkor is rögtön tudtam volna, melyikük Sergej. Ötvenes évei közepén járhatott, egyszerű inget és öltönyt viselt, kissé ovális fején szerteszét álltak őszes hajszálai. Sárgás fogai között mindig egy szivart szorongatott, mondhatni már védjegyévé vált. Nem volt különösebben feltűnő jelenség, majdhogynem átlagos kinézettel rendelkezett. Mégis az, ahogy a körülötte lévő emberek figyelték, beszéltek hozzá, viselkedtek körülötte, a legóvatlanabb figyelőnek is szembeötlött volna. Ő állt a társaság középpontjában, minden jelenlévő az ő igénye szerint helyezkedett el körülötte, mintha csak a Naprendszert figyelnék. Közvetlen mellette Jelena állt. Az egykori örömlány rögtön felénk fordította jéghideg, acélkék tekintetét, ahogy beléptünk a helyiségbe. Ha nem ismertem volna jobban, azt gondoltam volna, hogy aggodalmat láttam átsuhanni tökéletes vonásain. Ez azonban csak egy ezredmásodpercig tartott, majd visszatért a jól megszokott gőgös arrogancia.
- Mr. Styles! – Sergej olyan lelkesedéssel tárta ki előttem karját, mintha országos cimborák lennénk, s én csak beugrottam volna csatlakozni a már elkezdett biliárdmenethez. – Annyira örülök, hogy elfogadta a meghívást!
Meghívásnak nevezni azt, hogy szinte kihurcoltak a boltból, majd betuszkoltak egy sötétített terepjáró hátsó ülésére, barokkos túlzásnak éreztem, de ha létezett olyan ember, akivel nem álltam le vitatkozni a fogalmakon, az Sergej volt. Így hát csak egy vicsorgásnak is minősíthető mosolyt varázsoltam az arcomra, majd elfogadtam a felém nyújtott jobbot. Némán tűrtem, hogy közelebb von magához, majd szabad bal kezével megütögeti a hátamat, azonban nem viszonoztam a gesztust. Nem voltam ölelkezős fajta, az érintkezés eme formája távolt állt a természetemtől.
- Milyen kár, pedig éppen nyerésre álltam – állapította meg túljátszott csalódottsággal, mikor rápillantott a játékasztalra. Kétségem nem volt afelől, hogy valóban ő lett volna a győztes: nem volt olyan ember a teremben, aki ne maradt volna alul szánt szándékkal. – Azonban mit tegyünk, ha hív a munka, nem igaz? Első a kötelesség!
Még mindig mosolygott, mikor odaadta dákóját a mellette álló gorillaméretű orosznak, majd szívélyes mozdulattal invitált engem előre a terem bal oldalán nyíló ajtó felé. Liam követni akart, de Sergej testőre megállította: a tag másfél fejjel magasabb és legalább negyven kilóval nehezebb volt barátomnál, így nyugalomra intettem. Nem kellett, hogy neki is kitekerjék a nyakát.
Alekszij idegesítő vigyorára összeszorítottam az öklömet. Utáltam és megvetettem ezt az embert, de volt annyi eszem, hogy ezt magamban tartottam. Alekszij Sergej egyik kedvence volt, azonkívül kétségtelenül veszélyes ember is, az a fajta, akit nem haragít csak úgy magára az ember, hacsak nincsenek öngyilkos hajlamai, mégis most, mikor láttam, hogy azon mulat ilyen jól, hogy mindenféle háttér nélkül menetelek bele az oroszlán barlangjába, nehezemre esett nem beleverni egyet az arcába.  Gyilkos pillantásomat azonban gyorsan elkaptam róla és Jelenára emeltem. A szőkeség nem szólt egy szót sem, csak fejével intett, hogy kövessem Sergejt, így négyesben indultunk az orosz maffiavezér dolgozószobája felé.
A hőmérsékletváltozás szinte mellkason csapott, mikor beléptünk a meglepően kicsiny helyiségbe. Míg a ház nagy részén csak úgy repkedtek a mínuszok, addig itt szinte trópusi hőség uralkodott, hála a drágának tűnő kandallóban vidáman lobogó tűznek. Sergej derűsen sétált a hatalmas íróasztalához, hogy oldalának támaszkodva egy újabb szivarra gyújtson. Gálánsan felém nyújtotta a dobozt, azonban csak nemet intettem a fejemmel. Nem volt kedvem ehhez a tetetett udvariassághoz, egyszerűen túl akartam lenni a dolgon. Ha nem volt nagy kérés, akkor élve.
- Nagyon aggasztó dolgokat hallani Önről mostanság, Mr. Styles. – Nem tehettem róla, automatikusan nyeltem egyet. Bár Sergej továbbra is ugyanazon a szívélyes hangon beszélt, mégis lett a szavainak egy kis éle, ami a frászt hozta rám. Óvatos oldalpillantást vetettem Jelenára, de a szőkeség karba tett kézzel állt az ablak előtt, s az ismételten eleredő hóesést bámulta elmélyülten. Szívverésem a kétszeresére gyorsult, ha arra gondoltam, hogy mindössze ezt a kegyetlen, arrogáns orosz nőt tudhattam a szövetségesemnek a helyiségben.  – Én pedig nem igazán szeretek aggódni.
Elhallgatott, de ez a csend félelmetesebb volt minden szónál. Próbáltam nyugodtnak látszani és azon gondolkodni, vajon hogyan lehetséges az, hogy minden orosznak kék szeme van, de sajnos nem tudtam kiszorítani az agyamból Sergej pillantásának fenyegető csillogását. Páni félelem fogott el. Hirtelen azon kaptam magamat, hogy felmérem a lehetőségeimet, hogyha esetleg menekülnöm kéne, melyik irányban jutnék leghamarabb ki a helyiségből. Józanabbik énem azonban csak jól szórakozott magában: Alekszij hamarabb megölne, mintsem három lépést tehetnék. Tekintetemet visszavezettem Sergejre, aki mintha magában nevetett volna rajtam, még szája szegletében is megjelent egy kis mosoly
- Ismerősen cseng az a név, hogy Roderick Lawrence?
Kővé dermedtem. Nem, az nem lehet, fogalma sem lehet Roderickről. Óvatos voltam, soha nem buktunk le… Kivéve egyszer. Becsuktam a szememet, ahogy felidéztem az emléket, amikor azt a fekete hajú, idegesítő csitrit rajtakaptam, hogy körülöttem szaglászik. Akkor, ott, a Garfield parkban Lawrence-szel találkoztam. Azonban lehetséges lenne? Claire Sergejnek dolgozna? Niall minden igyekezete ellenére semmit nem talált a lányról, mintha nem is létezne, ehhez pedig szervezett munka kell… mint Sergejéké.
Felpillantottam az orosz maffiavezérre. Muszáj volt kiderítenem, mit tud, ez jelenleg élet-halál kérdése volt. Óvatosan a zsebembe csúsztattam a kezemet, hogy azért a telefonért nyúljak, amit csak a legvégső esetben használhattam. Nem voltam benne biztos, hogy időben értem tudnának jönni, de ha Sergej tényleg mindenről tud, akkor nem volt más a tarsolyomban, feltéve, ha élve akartam innen kijutni.
- Nem igazán – blöfföltem, próbálva pókerarcot magamra erőltetni.
Sergej lemondóan pillantott rám, majd intett a hátam mögé. Egy tizedmásodpercem volt felkészülni a fájdalomra, ami nem is maradt el. A hatalmas, kopasz gorilla először a térhajlatomba rúgott, amitől összerogytam, majd mikor a földre kerültem, ott ütött, ahol ért. Szinte hallottam, ahogy elreped az egyik bordám, a hatalmas reccsenés a bokámnál pedig egyértelművé tette, hogy a lában sem úszta meg a támadást. Nem nyitottam ki a szememet, csak akkor, amikor éreztem, hogy a pólóm nyakánál fogva megragad, és fél kézzel felemel a földről. Tudatában voltam, hogy semmi esélyem sincs ellene, az adrenalin azonban elöntötte a testemet, és hirtelen ötlettől vezérelve belemartam a vállába, és egy gyors lendületvétel után lefejeltem. Hallottam, ahogy fajdalmában felüvölt, azonban látni semmit nem láttam, maximum a szemem előtt lebegő csillagokat, így meglepetésként ért a másik oldalról érkező ütés. Egy sokkal kisebb méretekkel rendelkező férfi repült át a termen, nekivágva engem a falnak. A fájdalmasan nagy ütközéstől kiszorult a levegő a tüdőmből, s ismét a földön kötöttem ki. Mikor kitisztult a látásom, megpillanthattam Alekszijt, akinek a haja most szerteszéjjel állt, arcán azonban diadalittas mosoly ült, mely eltorzította arcvonásait. Csak a nyomaték kedvéért meg egyet behúzott, de ezt az ütést szinte már nem is éreztem, annyira lefoglalta az agyamat a testem minden pontjából érkező impulzustömeg. A számban összegyűlt vért kiköptem, és tekintetemmel Sergejt kerestem, aki még mindig az íróasztalánál állt, s olyan lelki nyugalommal figyelte az eseményeket, mintha csak egy kis barátságos csevejt folyatatnék az embereivel.
- Elég volt, Alekszij – szólalt meg végre, majd lassú léptekkel átszelte a helyiséget, hogy végül leguggoljon előttem. – Mr. Styles. A maga feladata rendkívül egyszerű, elszállásolja az árunkat és megszervezi az aukciót. Ha mindent jól csinál, maga nagyon gazdag ember lesz, ha viszont nem… Nos, maga is egy jól működő szervezetet vezet, pontosan tudja, hogy mi lesz azokkal, akik csalódást okoznak. Remélem, megértettük egymást, mert nem fogunk többször beszélgetni erről.
Nem tudtam megszólalni, így csak bólintottam. Most már biztos voltam abban, hogy fogalma sincsen arról kicsoda Lawrence valójában, így a körülményekhez képest megnyugodtam. Nyilván azt hitte, hogy csak egy bandavezér, aki azért kell nekem, hogy megdöntsem a hegemóniáját, ahogy az utcán pletykálták. Ezt a nevetséges feltételezést. Szinte vigyorognom kellett… ha tudnák az igazat!
Csendben figyeltem, ahogy elhagyják a termet. Csak reménykedni tudtam abban, hogy Liam megkeres, mert nem voltam olyan állapotban, hogy magamtól elhagyjam a kúriát. Egyetlen ember maradt hátra, Jelena, aki, mielőtt az ajtóhoz ért volna, visszafordult.
- Ne ölesd meg magadat – kérte vaskos orosz akcentusával. Meglepve pislogtam rá, nem illett hozzá ez a fajta leereszkedés, azonban ha már faggatni akartam, volt fontosabb kérdésem is felé.
- Claire nektek dolgozik?
- Ha nem tudod, hogy kiben bízhatsz és kiben nem, akkor már réges-rég vesztes helyzetben vagy – válaszolta, majd magamra hagyott.
Elgondolkodva hallgattam magassarkújának egyenletesen távolodó kopogását. Igaza volt, ideje volt megbíznom az embereimben. Máshogy nem nyerhetem meg ezt a háborút, egyedül nem fog menni, ezt a jelenlegi állapotom is mutatja. Mégis, nem tudtam elűzni azt a rossz érzésemet, hogy Claire fogja jelenteni a végemet.

Sziasztok!

Kedd lévén ismét egy új résszel jelentkezem, ezúttal ismét Harry életébe nyerhetünk bepillantást, ami remélem elnyerte a tetszéseteket. Ha kedvetek van írjatok, ha nem is rögtön de válaszolni fogok, nagyon boldoggá tesz mindig :)

Ölellek titeket és remélem jól telik a hetetek :)

Raquel

19. rész - Kínossá vált helyzet

A sírás szorongatta a torkomat, mikor kiléptem a fagypont-közeli levegőre, becsapva magam mögött a nehéz mahagónifa-ajtót. Dühöm hullámokban járta át a testemet, szinte lebénítva végtagjaimat. Becsuktam a szemem, majd lerogytam Harry házának oldalához. Tisztában voltam vele, hogy mindössze egyetlenegy pillantást kéne vetnie az utcára ahhoz, hogy lásson ebben a kiszolgáltatott és szánalmas állapotomban, de nem érdekelt. Sem az ő, se senki más véleménye. 

Szinte összeszorítottam a szemhéjamat. Gondolataim még nem voltak egybefüggőek, testem még mindig küzdött a túlzott alkoholfogyasztás következményeivel. Érzéseim összekuszálódtak bennem, még azt sem tudtam volna megmondani, hogy pontosan kire is vagyok dühös. Harryre? Jayre? Magamra?

Mély lélegzetvételt vettem, ezzel is próbálva csillapítani indulataimat. Semmi értelme nem volt Harryre haragudnom. Ostobaság. Egy ismert maffiózó kidob az ágyából, miután szeretkezett velem… Micsoda klisé! Nevetnem kellett, ahogy ebbe belegondoltam. Mégis mi ütött belém? Összeszűrni a levet a gyanúsítottammal? Persze, kétségkívül nagyon vonzó férfi, azonban… Ha ez valakinek a fülébe kerül, minimum elveszik tőlem az ügyet, de az is simán elképzelhető, hogy a jelvényemnek is búcsút mondhatok.

De kit akarok becsapni? Pontosan tudom, hogy miért vetettem magam könnyűvérűen Harry karjai közé. Mindent elsöprő dühöm újult erővel csapott fel, mikor felsejlett előttem Lindsay lakja, ahogy Jay egyik ingjébe burkolózva kinyitja Jay lakásának ajtaját, mindössze néhány órával azután, hogy én és Jay… 

Megráztam a fejemet. Ennek semmi értelme, ez a gondolatmenet nem vezet sehová, azon kívül nem nyugszom meg tőle, csak egyre zaklatottabb leszek. Egyetlenegy megoldás van, hogy a szenvedéseim enyhüljenek. Minél előbb felgöngyölíteni ezt az ügyet, és visszatérni New Orleansba. Ha nem érezném személyes küldetésnek, hogy elkapjam Jelenát, Sergejt, Alekszijt, meg mindenkit, akik ezeket az ártatlan lányokat bántják, már most ebben a pillanatban felugranék az első gépre. Soha nem kellett volna visszatérnem Chicagóba. Ez nem a bűnök, hanem a szenvedések városa. 

Lassan feltápászkodtam, pedig hirtelen iszonyatosan fáradtnak éreztem magamat. Már semmit nem érzékeltem, se dühöt, se elkeseredettséget. Semmit… Üres voltam belülről, s ez jobban megrémített, mintha érzéseim vulkánként törtek volna ki belőlem. Kimerültem a főút mellé vonszoltam magamat, majd leintettem egy taxit. Szinte nem is gondolkodtam, kimondtam az első címet, ami eszembe jutott: a huszonegyes körzet rendőrőrsének elérhetőségét. A taxis csak egy figyelmes pillantást vetett rám, majd rátaposott a gázra. Nyilván, amilyen állapotban voltam, azt hitte, hogy megerőszakoltak, vagy valami ilyesmi, és ezért sietek a rendőrségre. Nem volt energiám arra, hogy megnyugtassam, s egyébként is, számít, hogy mit gondol?

Az épület még nagyon csendes volt, azonban ezen nem lepődtem meg. Iszonyatosan korán lehetett, az éjszakai műszak még az utcákat járta, a reggelesek pedig nyilván húzták a lóbőrt az ágyukban. Pillantásom automatikusan a recepciós pultra szegeződött. Ezen a reggelen nem volt kedvem hosszú szócsatákat vívni arról, hogy itt tartózkodhatom-e vagy sem, csak dolgozni akartam, miközben senki nem szól hozzám. Meglepetésemre azonban nem Platt őrmester álldogált velem szemben, hanem egy számomra teljesen ismeretlen tiszt. Kellemes mosolya volt, egyáltalán nem tűnt ellenségesnek, csupán érdeklődőnek, ahogy rám emelte a tekintetét.

- Jó reggelt! Segíthetek valamiben, hölgyem?

Nem volt kedvem válaszolni neki, így csak lassan megráztam a fejemet, és elindultam a lépcsősor felé. Tompán érzékeltem, ahogyan utánam kiabál valamit, de nem fordultam meg, csak határozottan a leolvasó készülékbe nyomtam a kezemet. Legnagyobb megkönnyebbülésemre, az, hogy Voight állományon kívül helyezett, nem akadályozta meg, hogy bemehessek az irodába. 

Arra számítottam, hogy a Hírszerzés részlegét teljesen üresen találom, így szinte megbénított a rémület, mikor megláttam az égő lámpát. Nem mertem az íróasztal mögötti személyre nézni, csupán egy gyors imát rebegtem el, hogy ne Jay legyen az. Jelen állapotomban nem bírnám elviselni a megaláztatást.  Lindsay nyilván elmesélte neki, hogy nála jártam, ahogyan azt is, hogy egy szó nélkül rohantam el. Vajon Lindsay mit szűrhetett le a viselkedésemből? Lefagyva álldogáltam a lépcső tetején arra várva, hogy végre valami történjen.

- Russo?! – Antonio hangja hatalmas megkönnyebbülésként ért. A tüdőmben rekedt levegőt végre lassan kifújtam, miközben szinte mosolyogva figyeltem, ahogy a férfi felpattan, és felém siet. Szeméből az aggodalom sugárzott, csak lassan fogtam fel, hogy a lövöldözés óta még csak nem is találkoztam vele. – Mégis mit keresel itt? Hogy van a karod?

- Jól vagyok – csak ennyit bírtam kinyögni. Lassan léptem el a még mindig értetlenkedő társam mellett, nem volt kedvem még többet hazudni neki, így másra tereltem a beszélgetést – Mit vitt el az FBI?

- Sloan… - úgy tűnt Antonio tépelődik magával – Nem kéne hazamenned? Drog hatása alatt állsz, fájdalmaid vannak, nem vagy alkalmas…

- Mit vitt el az FBI? – kérdésemet ugyanabban a hangnemben ismételtem meg, mégis volt benne valami, amitől Antonio elhallgatott. Egy percig néma csendben néztünk egymással farkasszemet, majd megtört. Megadó sóhaja hallatán elmosolyodtam.

- Az embercsempészetről gyakorlatilag mindent. Voightnak van egy belső embere, azt mondja Sergejre álltak rá. Nekünk maradt Pulpo, Styles és az oroszok vetélkedése. 

Antonio arca eltorzult, mikor kiejtette Pulpo nevét. Emlékeztem, mit mondott Jay: Dawson előző társa akkor halt meg, mikor a kolumbiai bandavezért akarták rács mögé juttatni. Szívesen mondtam volna valami megnyugtatót, valamit, amitől jobban érzi magát, ellenben semmi értelmes nem jutott eszembe a szokásos klisé szövegen kívül, így inkább csendben maradtam. Eszembe jutott New Orleans-i partnerem, Torres. El sem tudtam képzelni, mit is élnék át, ha valami történne vele, valószínűleg soha nem tudnám feldolgozni. 

Csendesen a gép felé fordultam, hogy előkeressem a másfél éves aktát. Antonio közben visszaereszkedett a székébe, én pedig elkerekedett szemmel olvasgattam a vaskos anyagot. Az ügy sokkal bonyolultabb volt, mint hittem volna. Ez az elmebeteg állat nemcsak, hogy emberek lefejezésével foglalkozott, de még miután elkapták, el is raboltatta Antonio kisfiát, hogy a gyerekért cserébe megváltsa saját szabadságát. Szinte megkövülten bámultam a képét. Hosszú, loboncos, göndör, fekete haj, ami ápolatlanul vette körbe kissé kerek arcát. A mélyen ülő, fekete szemek szinte szórakozottan meredtek a kamerába, mintha nem is egy rendőrségi fénykép készülne róla, hanem egy vidámparkban szórakozna a haverjaival. 

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, annyira belemerültem, hogy minél több infót tudjak meg Pulpóról. Nem érdekelt, hogy az FBI elvitte az embercsempészésről szóló aktáinkat. Tudtam, hogyha továbbra is Harry sarkában vagyok, akkor előbb-utóbb el fog vezetni azokhoz, akik ezzel az egésszel foglalkoznak. Amíg pedig ez megtörténik, szépen, csendben megakadályozom, hogy a chicagói alvilág egyedüli urává váljon; jó nagy meló, azonban ez legalább felőrli a felesleges energiáimat. Éppen egy, a kolumbiaiak felségterületéről felvázolt térképet tanulmányoztam, amikor kinyílt az irodába vezető fémrács ajtaja.

Még nagyon korán volt, az ablakon alig szűrődött be kintről, a rózsaszín különböző árnyalataiban felkelő Nap lágy sugara. A félhomályt csak a két asztalon világító lámpa fényköre törte meg, azonban még így is tökéletesen ki lehetett venni a belépő alakját. Nem tehettem róla, megpihentettem rajta a szememet. Első pillanatban ledermedt: nyilván nem számított rá, hogy itt talál ebben a korai időpontban nemhogy engem, hanem úgy általánosságban bárkit is. Kék szeme ijedten villant meg, egyértelműen zavarban volt. Gyorsan elkapta rólam a tekintetét, úgy tűnt, sokkal érdekesebbnek tartja a padló fixírozását, mint azt, hogy szembe nézzen velem. A kínos jelenetnek végül egy harmadik belépő vetett véget. 

- Remek, már itt vannak. – Voight egy másodpercre sem mutatta jelét a meglepettségnek, mikor meglátta hármasunkat. Határozottan szelte át a helyiséget, egyenesen az irodája felé tartva, azonban az ajtóban megtorpant. – Tudunk már valamit a besúgóról? – fordult felém.

- Nem igazán – ráztam meg a fejem. Ha őszinte akartam volna lenni, nem igazán foglalkoztam eddig a kérdéssel.

- Akkor álljon rá. Direkt módon nem foglalkozhatunk az üggyel, de azért nyomozni még nyomozhatunk. Keresse meg a téglát, Russo.

- Főnök! – Antonio is felállt a székéből és feletesse elé lépett pár papírral a kezében – Fülest kaptunk, hogy Nesbitt találkozott Stylesszal pár nappal ezelőtt egy raktárnál. Érdemes lenne utánanézni.

- Ezt bízzátok rám – bólintott Voight, majd Jay felé villant a pillantása. – Halstead, ugorj be Pulpóhoz, ideje lenne megtudni, hogy mit is akar Stylestól, arról nem beszélve, hogy mit tud a srác viselt dolgairól. Vidd magaddal Russót is, ha már nem bír otthon ülni.

- Nem hiszem…

- Talán, jobb lenne…

Egyszerre kezdtünk tiltakozásba, ugyanúgy, ahogy ugyanabban a pillanatban is hagytuk abba. Voight éles pillantással mért végig minket: mindenki tisztában volt vele, hogy nem szereti a kollegák közötti szorosabb viszonyt, még abban az esetben sem, ha én gyakorlatilag nem vagyok a beosztotta. Nem tehettem róla, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy elárulom neki, mi is folyik tulajdonképpen Jay és Erin között, azonban ezt a gyerekes ötletet hamar elvetettem. Tudtam, ha megtenném, Jay soha többet nem állna velem szóba, a lelkem mélyén pedig nem voltam erre készen. Bármennyire is szégyelltem még magam előtt is bevallani, de függtem Jaytől, akartam őt, szerettem őt… Az pedig, hogy helyettem Erint választotta, olyan volt, mintha ezer kést forgattak volna meg a szívemben. 

- Van valami kifogásuk a program ellen? – Voight reszelős hangja volt az, ami megállított abban, hogy zokogva rohanjak ki az ajtón. Összpontosítanom kellett, minden áron. Minél hamarabb felgöngyölítjük az ügyet, annál hamarabb mehetek haza, hogy soha többet ne lássam Chicagót.

- Tőlem indulhatunk – vontam vállat, majd Jay csodálkozó pillantásától kísérve hagytam el az irodát.

Sziasztok!

Nem nagyon tudom, hogy most mit is írhatnék, azon kívül, hogy bár nem ez lett a legizgalmasabb rész, ettől függetlenül remélem tetszett :) Ha igen, tudjátok: kommentelni ér!
Arra gondoltam, hogy kirakok egy szavazást, ami az 50 feliratkozós különkiadásra vonatkozna, ezzel is remélem buzdítva titeket, hogy iratkozzatok fel a blogra. Szóval ezt a kk-t már én írnám, és valamelyik főszereplő múltjával foglalkozna (egyiknek sem volt egyszerű élete), pontosabban annak a szereplőnek, akit megszavaztok. Mától lehet voksolni, egészen addig, amíg 50-en nem leszünk.

Ezen kívül unalmamban készítettem egy videót a Sloan&Jay párosról, remélem tetszik. ha igen, akkor Harryvel is készülni fog egy :)

Ölellek titeket:

Raquel