18. rész - Vágy vagy alkohol

HARRY SZEMSZOGE

Már órák óta a plafont bámultam, szinte mozdulatlanul feküdve ágyamban. Lefekvés előtt annyi alkoholt jutattam a szervezetembe, amennyit csak tudtam, hogy lezsibbadjak annyira, hogy képtelenné váljak a gondolkodásra. Ezzel szemben jelenleg próbáltam kiüríteni a fejemet annyira, hogy legalább pár órát tudjak pihenni, ellenben amint becsuktam a szememet, a halott lányt láttam, ahogy ott fekszik a bolt padlóján, mint egy rongybaba.  Annyira el volt cseszve ez az egész… Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Ismét éreztem, hogy a düh eluralkodik a testemen, felgyorsítva szívverésemet és légzésem számát. Legszívesebben most azonnal kitekertem volna annak a kolumbiai senkiházinak a nyakát. Ökölbe szorítottam a kezemet, próbálva legalább minimális szinten csökkenteni a bennem eluralkodó feszültséget. Ilyenkor általában leginkább eltörtök valami hozzám közel elhelyezkedő tárgyat, ebben a pillanatban azonban nem volt kedvem csak azért felkelni, hogy tönkretegyem a berendezést. 

Tisztában voltam vele, hogy a bűntudatom az, ami nem hagy aludni. Bűntudat… A nyelvem hegyén ízleltem a szót, ami eddig oly’ ismeretlen csengéssel bírt. Soha nem voltam az az ember, aki a döntéseinek a következményein agyal, vagy aki nem tud aludni éjszakánként, mert azokra a bűnökre gondol, amiket elkövetett. Nem láttam értelmét, hisz a problémák akkor is megtalálnak, ha nem aggodalmaskodunk előre, jobbnak találtam azt a módszert, hogyha beüt a ménkő, akkor gyorsan meg kell oldani a válsághelyzetet, majd élni tovább az életedet. S a legfontosabb: soha nem gondolni a múltra. Ez a módszer azonban ezen az éjszakán teljes csődöt mondott.

Pulpo… A chicagói alvilág szinte démonizált söpredéke, aki még a börtön mélyéről is képes komoly fejfájást okozni az embernek. Először nem vettem komolyan a leveleit, bontatlanul dobáltam ki a Cook Country börtön bélyegzőjével ellátott borítékokat. Mindössze azután olvastam el az ajánlatát, hogy kinyírta Lance-t, persze ekkor már halovány esélye sem volt az együttműködésnek. Még hogy fogjak vele össze Sergej ellen. Jó vicc… főleg, hogy abban a másodpercben, ahogy sikerül kiiktatnunk az orosz fejest, ellenem fordult volna, majd valószínűleg az én fejemet és kirakta volna trófeának, ahogy a többi szerencsétlen áldozatáét. 

Ezzel szemben nem tudtam szabadulni a kételytől, hogy tényleg megéri mindez? A titkos megbeszélések, a folyamatos gyanakvás, hogy senkiben nem bízhatok meg? Hogy egyszerre kell tartanom a rendőrségtől, az oroszoktól és ezek szerint a kolumbiaiaktól? Megéri végignézni, hogy kivégzik az embereimet, sőt a szervezet ártatlan dolgozóit is? 

Egyre sötétebb gondolataimból hangos dörömbölés szakított ki. Azonnal felültem, szemöldökömet összehúzva füleltem újabb zajok után kutatva. Az soha nem volt bíztató jel, ha az éjszaka közepén jöttek hozzád. Bal kezemmel vakon nyúltam telefonom után. Liam gyorstárcsázón volt, pillanatok alatt át tudta volna hidalni ezt a pár háztömbnyi különbséget közöttünk, majd hatástalanítani a hívatlan vendéget. Megráztam a fejemet, ismét a paranoia beszél belőlem. Óvatosan emelkedtem fel, és megpróbáltam minél kevesebb zajt csapni, míg az ablakhoz osontam. A függönyt éppen hogy annyira húztam el, hogy rálássak az utcán álldogáló emberre…

Hangosan ciccentettem, majd válogatott káromkodások hagyták el a számat, ahogy elindultam lefele a bejárati ajtóhoz. Claire Jacobs zargatott, kicsiny öklével ütemesen verve a mahagóni fát. Amint közelebb értem, egyre kivehetőbben hallottam hangját, ahogy éppen monológot intéz a csukott bejárathoz. Ha nem húzott volna fel, valószínűleg még meg is mosolyogtam volna elmotyogott sértéseit és átkait, amint nyilván nem szerencsétlen nyílászárónak szánt.

- Azt hiszed, hogy csak te zargathatsz engem az éjszaka közepén?! Te beképzelt szemétláda, addig nem mozdulok innen, amíg ki nem nyitod ezt az átkozott szart, hallod? – mondta éppen, mikor megfordítottam a kulcsot a zárban. A kattanásra elhallgatott, elképzeltem magam előtt, ahogy szinte kővé dermedve várja a folytatást, de nem húztam tovább az idegeit, kitártam előtte az ajtót.

Első ránézésre is borzalmas állapotban volt. Nyilvánvalóan nagy mennyiségű alkoholt fogyasztott, és a viselkedéséből, illetve a kezében szorongatott tequilás üvegből arra következtettem, hogy még nem fejezte be agysejtjei tudatos leépítését. Sminkje fekete csíkokat hagyott az arcán, tehát sokat sírt, ha nem is a közelmúltban, de az éjszaka folyamán mindenképpen. Zöld szemével próbált rám fókuszálni, azonban már az alkoholmérgezés határát súrolhatta, ugyanis a környezete felmérése, már sokkal nehezebben ment neki, mint általában.

- Félmeztelen vagy – mutatott fedetlen felsőtestemre.

- Te meg részeg – folytattam a megállapítások sorozatát –, gyere be, mielőtt kárt teszel magadban, vagy a környezetedben.

Egyenesen a konyhába vezettem. Útközben párszor majdnem elesett a saját lábában, így jobbnak láttam megfogni, és a karjánál fogva vezettem az étkezőasztalhoz. Tekintetemet rajta tartottam, amíg nem sikerült – hozzáteszem harmadik nekifutásra – letennie a csinos kis hátsóját a krómozott székek egyikére. Megcsóváltam a fejemet, majd a hűtőhöz mentem, hogy előbányásszak neki egy üveg ásványvizet. Nem kérdeztem, hogy miért került ilyen állapotba, azt hiszem, hogy ma mindannyiunknak nyomós oka volt az ivásra…

- Miért vagy ennyire… normális? – szemöldökeit összehúzta, aminek következtében egy apró ránc jelent meg a homlokán. Alsó ajkát egy kicsit lebiggyesztette, ami kissé durcás arckifejezést kölcsönzött arcának, de még így is gyönyörű volt. Na, ne, Styles, ezeket a gondolatokat most azonnal verd ki a fejedből!

- Normális? – morogtam, miközben elkaptam róla a tekintetemet. Képzeletemben kéretlen képek jelentek meg arról, ahogy az ágyamra lököm, ahogy meztelen teste alattam vonaglik, ahogy telt ajkaival a nevemet kiáltja…

- Igen, igazából… most kedves vagy velem. – Zöld szemét érdeklődve emelte rám, s én nem tudtam neki mit válaszolni. Ha belelátott volna a fejembe… A róla szőtt gondolataimban egyáltalán nem voltam vele kedves, inkább vadállatiasnak jellemeztem volna magamat …

- Le kéne feküdnöd – feleltem végül, elengedve előző megjegyzését a fülem mellett. Kezemet kinyújtottam felé, hogy segítsek neki feltápászkodni, azonban neki más volt a terve. Hirtelen rántott egyet rajtam, amitől elvesztettem az egyensúlyomat, és megbillentem. Kezeimet reflexszerűen helyeztem az étkezőasztalra, illetve a szék háttámlájára, hogy ne essek pofára, azonban így meglehetősen közel kerültem Claire-hez. Túlságosan közel… Orromat megcsapta az enyhe citrus illat, ami a bőréből áradt, éjszínű haja csiklandozta az arcomat, ami elbódította az agyamat. Ha most az érzékeimre hallgattam volna, ebben a pillanatban leteperem és a magamévá teszem. Azonban csak a kézfejemet szorítottam ökölbe, de akkora erővel, hogy bütykeim belefehéredtek, körmömet pedig a húsomba vájtam, hogy a fájdalom segítsem megtartani józanságom maradékát.

A legdühítőbb azonban az volt az egészben, hogy a lány csak nevetett. Csilingelő hangja vidáman barangolta be a néptelen szobákat, egyáltalán nem érzékelte, hogy mennyire közel állok ahhoz, hogy elveszítsem a fejemet, és ő szó szerint fizikai veszélyben találja magát.  Kezét ingerlően a nyakam köré fonta, ezzel is csökkentve a kettőnk között lévő távolságot. Torkomból szinte állatias morgás tört elő. Tudatában voltam annak, hogy elérkeztem végső határomhoz, minél előbb meg kell szabadulnom Claire-től, ha nem akarom, hogy valami olyan történjen, amit később mind a ketten megbánunk. Vettem egy utolsó, mély lélegzetet, miközben homlokomat már belepték a verejtékcseppek, annyira próbáltam kordában tartani elő-előtörő indulataimat. Egyik kezemmel megtámasztottam a hátát, míg a másikkal térhajlatába nyúltam, így felemelve őt. Claire felemelte rám csillogó, bár az alkoholtól fátyolos tekintetét, és egyenesen az én íriszembe bámult. Mintha csak merengene valamin, nézett végig az arcomon, egy ponton a kezét is segítségül hívva a művelethez. Ajkaim szétnyíltak, ahogy puha ujjbegyeivel ingerelt, majd hirtelen szája lecsapott az enyémre. Vad volt és szenvedélyes, fogaival szinte tépte ajkamat, de én sem maradtam rest válasszal. Nyelvemet durván nyomtam a szájába, majd lassan átvettem tőle az irányítást. Kezemet kihúztam lábai alól, így ismét a földön állt, ezzel azonban zavaróan nagy magasságkülönbség állt be. Agyam még egy utolsó, reménytelen impulzust küldött, amivel tudatta: nem kéne ezt tennem. Nem kéne kihasználnom, hogy Claire az alkoholtól nyilván elvesztette az erkölcsi tartását és a konrollt saját maga felé. Azonban… a kurva életbe, bárki másnak is nehéz lett volna uralkodnia magán, ha egyszer a zsákmány ilyen készségesen felajánlkozik neki! Egyetlen egy mentsváram maradt, úgy ráhozni a frászt, hogy sikítva meneküljön előlem és hátra se nézzen…

Mérhetetlen erővel löktem neki a falnak. Hallottam, ahogy háta nekicsattan a falnak, kezemet direkt sebesült vállán tartottam, ezzel még egy kis extra fájdalmat okozva neki. Testemet nekinyomtam az övének, csupán annyi helyet engedélyezve neki, amennyi a levegővételhez feltétlen szükséges. Kicsiny teste szinte eltűnt alattam, miközben szabadon maradt kézfejemmel kényszerítettem egyetlen használható karját, hogy a feje felé emelje, ahol kényelmesen lefoghattam. Csapdába ejtettem, mozdulni sem tudott, szó szerint ki volt szolgáltatva nekem, azt tehettem volna vele, amit csak akarok.

Egy átlagos lány egy ilyen helyzetben nyilvánvalóan halálra rémült volna, s ezen a ponton már segítségért kiabálva próbált volna meg kiszabadulni szorításomból. Ezzel szemben Claire meg sem moccant, szinte természetellenes nyugodtsággal figyelve mozdulataim. Összeráncoltam a homlokomat: még a fájdalomra sem kaptam reakciót, pedig tapasztalatból tudtam, hogy a frissen meglőtt sebek szinte észveszejtő kínt képesek okozni az embernek, főleg ha még olyan nyomás alá kerülnek, mint amit most én okozok Claire-nek. Dühösen húztam össze a szememet, próbálva olvasni a vonásaiban, vagy a tekintetében, ezzel szemben semmit nem vettem észre: tökéletes pókerarcot vett fel.

- Most mi következik, Harry? – szegezte nekem a kérdést. Hangja ugyanolyan elképesztően nyugodt volt, mint viselkedése. Zöld szemét érdeklődve szegezte rám, nem tudtam bennük egy cseppnyi ijedséget sem felfedezni. Zsigereimben éreztem: ha nagyon szeretne, ki tudna törni szorításomból, mélyen belül pedig egy régen nem észlelt érzés kezdett el épülni: a tisztelet érzése. 

- A kibaszott életbe… – morogtam, majd megadtam magam… Ő, akarta, hát megkapja!

Egy másodpercre engedtem csak el, éppen annyira, hogy visszanyerje teste felett a mozgásszabadságot. Csípőjénél fogva emeltem ismét egy magasságba velem, mire ő készségesen fonta derekam köré a lábait. Egyik kezemet a feneke alá csúsztattam, míg a másikkal élvezettel túrtam bele a hajába. Az ő ujjai is az én tincseimmel játszottak, miközben beletörődve hagyta, hogy ajkaim az övéivel játszanak. Szinte vakon kormányoztam magunkat a lépcső felé, hogy feljuthassunk végre a hálószobámba. Vállal nyitottam ki az utamban álló ajtót, majd egy vad lökést követően Claire a túlméretezett franciaágyon találta magát. Csak egy pillanatot engedtem meg magamnak, hogy szemem beszívja a látványt, túl türelmetlen voltam a várakozáshoz. Egyetlen mozdulattal szabadítottam meg a farmerjától és a bugyijától, miközben ő fekete felsőjét és melltartóját dobta a földre. Hanyatt löktem, mielőtt kényelmesen elhelyezkedtem volna a lábai között. Fölé hajolva vettem birtokba ismét ajkait, éreztem selymes bőrét a sajátom, miközben teljesen tudatában voltam, hogy már csak az alsógatyám az egyetlen ruhadarab kettőnk között. Szájammal elkezdtem lefele haladni, harapásokkal és csókokkal befedve teste nagy részét, tettemre pedig hangos nyögésekkel válaszolt. Láttam, ahogy körmeivel a lepedőt karmolássza, éreztem magam alatt, ahogy csípőjét megemeli szinte könyörögve azért, hogy beléhatoljak. Ettől a gesztustól pedig végleg elvesztettem a fejemet. 

Bár szinte fizikai fájdalmat okozott, de eltávolodtam tőle annyira, hogy képes legyek lehámozni magamról az utolsó rajtam lévő ruhadarabot is. Szélsebesen kaptam ki az éjjeliszekrényem fiókjából egy gumit, majd miután a védekezést elintéztem, minden teketóriázás nélkül hatoltam belé. 

Lassan haladtam, bármennyire is idegőrlő volt, nem engedtem át magamat az ösztöneimnek, nem akartam neki ismételten fájdalmat okozni. Tenyeremmel pont a feje mellett támaszkodtam meg, megrezzentem, mikor használható kezével  átölelt, ujjaival elkezdte simogatni a hátam. Gyorsítottam a tempón, egészen addig, míg a simogatásból karmolászás nem lett, a száját elhagyó nyögések pedig sikolyokká nem váltak. 

Előbb ment el, mint én. Éreztem, ahogy összeszűkül körülöttem, majd szinte elolvad alattam. Önző módon én nem hagytam abba ostromlását, addig mozogtam benne, amíg számomra is el nem érkezett az orgazmus mindent elsöprő extázisa. Lassan húzódtam ki belőle, majd gördültem le mellé az ágyra. Egész testemet verejték lepte be, a testedzéstől jóleső fáradtság lett úrrá rajtam. Éreztem, ahogy vékony karjával lassan átkarolja a mellkasomat, azonban durván ellöktem magamtól. Most már mindenképp ki kell tennem a szűrét, nem engedhetem a közelembe… Ez a lány gyengévé tesz, ahogy a nemrég bemutatott jelenet is bizonyítja. 

Elcsigázva keltem fel, jobban szerettem volna még az ágy vendégszeretetét élvezni, azonban durva módszerek kellettek, hogy végre rávegyem Claire-t a távozásra. Zöld szememmel ridegen pillantottam rá, mielőtt megszólaltam volna:

- Most elmegyek zuhanyozni – kezdtem –, mindkettőnknek jobb lenne, ha nem lennél itt, mire visszajövök.

Annyira klisés szöveg volt, de mindig bevált. Most is. Szinte fájt néznem, ahogy szavaim értelme leesik neki, őszinte kínt okozva neki. Bármit is érezz a másik iránt – ebben az esetben nyilván csak testi vonzalomról beszélhetünk –, a nyílt elutasítás szinte késszúrásként nyíllal beléd. Claire azonban erős lány volt, gyorsan összeszedte magát, bólintott, majd kecsesen állt fel az ágyról és kezdte el összeszedni a ruháit. Bár tudtam, hogy el kéne mennem, én mozdulatlanul álltam az ajtóban, figyelve, ahogy magára kapkodva felöltözik. Anélkül hagyta el a szobát, hogy akár egy pillantást is vetett volna rám, az egyetlen zaj, amit hallottam, az a bejárati ajtó becsapódása volt mögötte. 

Sziasztok!

Húúú mit is mondhatnék! Izgulok nagyon mit szóltok ehhez a fordulathoz, milyen érzelmeket váltott ki belőletek, egyáltalán tetszett-e nektek? Remélem megírjátok, mert még soha nem írtam fiú szemszögből ilyen részt és hát... kissé ideges vagyok :)

Szóval írjatok, morzézzetek, füstjelezzetek, vagy ami jólesik!

Ölel titeket:

Raquel

Üzenet a bloggerektől - kampány!

Drága olvasóim!

Most egy off bejegyzéssel érkezem, remélem nem haragszotok érte. Szóval, néhányan talán tudjátok, hogy szerkesztő vagyok egy design blogon, a Skyscraperen és a lányokkal már beszéltük egy ideje, hogy mennyire elkeserítő az, hogy nem, esetleg alig kapunk visszajelzéseket egy-egy részhez. Ezért elindítottunk egy kampányt, amivel az lenne a célunk, hogy mindenki, aki elolvas akár egy részt is egy blogon, vegye a fáradtságot és írjon pár sort. Ha nem is tetszett a dolog, hiszen mindannyian találkoztunk már olyan bloggal, amin ez volt a helyzet, akkor is építő kritikát meg tudunk fogalmazni, persze csak kedvesen, hogy az író tudja, mibe kéne még fejlődni. Tehát, ha úgy érzed, több visszajelzésre van szükséged csatlakozz a kampányhoz és tedd ki a képet! 

Én hálás vagyok azoknak, akik időt szánnak arra, hogy írjanak és kérem eddig csöndben olvasó követőimet, hogy hallassák meg hangjukat!

Én elhatároztam, hogy írok minden általam olvasott blogra, remélem ti is csatlakoztok!

17. rész - Váratlan fordulatok

Abban a percen tudtam, hogy valami baj történt, amint befordultam a kisbolt utcájába. Az üzlet előtti részt ellepték az idegenek, akik egymás lökdösésével szerettek volna minél közelebb kerülni a kirakatüveghez. Közeledtemre rám meredtek, láttam a felismerés szikráját feltűnni a szemükben, mire, mint valami halraj, ami meglátja a ragadozót, nyíltak szét előttem, így bepillantást nyerhettem a belső térbe.
Az első, akit megláttam, Harry volt. Viselkedése azonban furcsának látszott, nem tűnt sem dühösnek, sem arrogánsnak úgy, mint szokott, inkább… rémült volt. Tekintetét egy pontra szegezte, mintha nem tudná feldolgozni, amit lát a padlón. Több férfi is állt körülötte, többjüket ismertem, néhányuk arcához nem tudtam nevet kötni. Köralakban álltak, mintha közrefognának valamit, amit viszont eltakart többnyire bőrbe burkolt alakjuk. Összehúzott szemöldökkel nyitottam be, az ajtó feletti kis csengettyű vidáman csilingelt, felhívva a bent tartózkodók figyelmét jelenlétemre. Harry volt az első, aki felém kapta a fejét.
- Te meg hogy kerülsz ide? – Hangja remegett, szemei összeszűkültek a gyanakvástól.
- Én hívtam ide. – Louis nem fordult felénk, csak odavetette a szavakat, azonban kezével intett, hogy menjek oda hozzá.
Lassan tárult fel előttem a földön fekvő alak látványa. A kecses lábak, melyek természetellenesen kicsavarodtak, a gyönyörű, szőke lobonc, mely most kócosan vette körül a mostanra már halottfehérré vált arcot. Kezeimet a szám elé kaptam, ahogy belenéztem Yvette élettelenné vált, üveges tekintetébe. A látvány sokkolt, szívem mintha több ütemet is kihagyott volna. Értetlenül meredtem Louis-ra, aki megrendülten guggolt a holttest mellett, úgy tűnt, ő sem tud megszólalni. Tekintetemet végigjárattam a halotton, keresve valami magyarázatott a huszonéves lány halálára, pillantásom pedig nemsokára meg is akadt azon a golyó ütötte lyukon, ami a bal mellénél csúfította el szinte tökéletes testét. Egyetlen lövés érte, egyenesen a szívébe. Ez kivégzés volt, a támadó esélyt sem adott neki az életre.
- Ezt nem hagyhatjuk már szó nélkül! – Egy ismeretlen, tinédzsernek tűnő, afroamerikai srác szólalt meg, nem meglepő módon szavait egyenesen Harryhez intézve. Indulatait nehezen tudta megfékezni, mégis volt egy olyan érzésem, hogy nem Yvette miatt dühös, inkább csak a hormonjai hajtják. – Lance halála, őt is meglőtték – mutatott rám, bár meg mertem volna rá esküdni, hogy még csak a nevemet sem tudja –, majd most ez. A kolumbiaiaknak meg kell lakolniuk.
- Nem – Harry Yvette arcát fürkészte, tekintetét elsötétítette a bűntudat. Bármennyire is furcsán hangzott, megsajnáltam. Úgy tűnt, felülkerekedett rajta az emberi mivolta, s a tudat, hogy ez a lány fülig szerelmes volt belé, és csakis azért dolgozott itt, látszólag most tudatosult benne. Nem nézett a suhancra, hangja mégis olyan határozottságot sugárzott, ami azt sugallta: már eldöntötte a kérdést, és nem szeretné, ha ezzel zargatnák most.
- De hát egyértelmű, nem? – A fekete srác úgy tűnt, nem érti a célzást – Ez ellened irányult, főnök. Gondolom, idejöttek, hogy kinyírjanak, de nem találtak itt, ezért gyorsan lepuffantották a csajt…
Louis idegesen csettintett egyet a nyelvével, majd szinte perzselő tekintettel pillantott fel a beszélőre. Érezni lehetett rajta, hogy legszívesebben nekiugrana, azonban ő nem Harry volt, így visszafogta indulatait.
- Ha le akarták volna lőni Harryt, akkor azt nem itt és nem fényes nappal tennék, te idióta – sziszegte úgy, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. – Ez erőfitogtatás volt, provokáció. Pontosan tudták, hogy Harry nem lesz itt, de fel akarták rá hívni a figyelmét, hogy képesek bárhol bárkit megölni.
- És mi ez ellen nem teszünk semmit? Hagyjuk, hagy randalírozzanak a mi környékünkön, berontsanak a főhadiszállásunkra és öldössék az embereinket. Nem hittem volna rólad, hogy gyáva vagy, de…
Nem tudta befejezni a mondatot. Harry arca eltorzult a dühtől, egy macska ügyességével ugrott a srác elé, majd irtózatos erővel csapta neki az üveglapnak, ami megrepedt az ütközéstől. Bár a srác lehetett vagy száz kiló, mégis, Harry úgy emelte meg, mintha tollpihe lenne, egyik kezét a torkára helyezve szorította el a légútját, majd élvezettel figyelte, ahogy áldozata arca előbb vöröses, majd kékes lesz az oxigénhiánytól.
- Harry – figyelmeztette Louis. A megszólított enyhén összerezzent, majd Louis felé fordította a fejét. Olyan arckifejezéssel, mintha fizikai fájdalmat okozna neki a cselekedet, engedte el a fiút, aki mint egy zsák krumpli omlott a lába elé. Próbálta kapkodni a levegőt, azonban túl mohó volt, így köhögni és prüszkölni kezdett hihetetlenül szánalmas látványt nyújtva.
- Nincs elég emberünk. – Harry hangja érdessé vált dühétől, szemét figyelmeztetőleg járatta végig összegyűlt emberein. – Nem tudunk egyszerre csatázni a kolumbiaiakkal és lerendezni a tranzakciót. Egy hét múlva… csupán egy hét múlva, azonban saját kezűleg fogom kitekerni annak a nyakát, aki ezt tette…
Egyetlenegy jelenlévőnek sem jutott eszébe megkérdőjelezni a szavait. Olyan mérhetetlen bosszúvágy áramlott felőle, amilyet még életemben nem éreztem, szinte sütött róla, hogy komolyan gondolja, amit mond. Olyan karizma vette őt körül, amitől rögtön megértettem, miért is ő vezeti ezt a csapatot: kivétel nélkül mindenki más összezsugorodott a jelenlétében, az embereket automatikusan vonzotta hatalmas, izmos alakja, rejtélyes személyisége, kiszámíthatatlan érzelmei. Olyan volt, mint egy ketyegő bomba, amin azonban nem volt számláló, így nem lehetett tudni, hogy mikor robban fel.
- Lamar, takarítsd ki innen ezt az idiótát! – Egyik másodpercről a másikra higgadt le, fejével intve a srác felé. – Zayn, vidd el innen a lányt.
Még egy utolsó pillantást vetett Yvette-re, majd tekintetét társára emelte, aki csak bólintott. Óvatosan emelte fel a picinyke testet, kegyeletteljesen, szinte lágyan fogta meg és vitte ki a boltból. Szemembe könnyek gyűltek, mikor belegondoltam, hogy valószínűleg az autópálya mellé viszi, odavetve szerencsétlent az éjszakai állatok eledelének. Azonban mi másra is számíthattam? Yvette-nek nem voltak rokonai, s ezek a maffiózók nyilván nem fogják felhívni a rendőrséget vagy szervezni egy tisztességes temetést.
Harry egyetlenegy szó nélkül hagyott ott minket, gondolataiba temetkezve zárkózott be az irodájába. Szememmel követtem végig a mozgását, nem tudom megmagyarázni, miért, de szerettem volna, ha rám pillant, csak egyetlenegy másodpercre… Zöld íriszéből volt a legkönnyebb olvasni, az árulta el leginkább valódi érzelmeit. Erős fixírozásom ellenére azonban végig a földet kémlelte, úgy tűnt, teljesen kizárta a környezetét, még Liamnek is intett, hogy maradjon kint, egyedül szeretne maradni. Nagyot sóhajtottam… mit meg nem adtam volna azért, ha csak egy pillanatra is bele tudnék látni a fejébe.
- Holnap lesz egy buli. – Összerezzentem Louis hirtelen hangjától, ami elszakított az ajtó bámulásától, ami mögött Harry rejtőzött. Értetlenül meredtem rá, el se tudtam képzelni, hogyan beszélhet valaki egy buliról, mikor ilyen szörnyűség történt. Ezzel szemben be kellett látnom: az élet megy tovább, nekem meg nyomoznom kell… Egy ilyen esemény után pedig Harry valószínűleg sokat fog inni, tehát nagyobb eséllyel fedi fel előttem a titkait, mint egyébként.
- Harrynél? – Próbáltam a problémára koncentrálni, azonban Yvette holteste kéretlenül tört elő újra és újra az emlékezetemből.
- Royce-nál. – Louis gyors oldalpillantást vetett a környezetére, majd mikor látta, hogy Liam minket figyel, egyszerre csak óvatosan kisimított egy tincset az arcom elől, majd lassan lehajolt és adott egy szűzies csókot az ajkaimra. Bármennyire is próbáltam ellazulni, kellemetlen volt érintése… Még élénken élt bennem, hogy mennyire kívántam Jay ajakait, milyen édes volt csókja. Ezekhez a mindent elsöprő érzésekhez egyszerűen Louis nem tudott felérni. – Felveszlek hét körül, jó?
Bólintottam, mire ő egy sokatmondó pillantást vetett rám, amiből tudtam: lesz mit mesélnie holnap. Még egyszer körbepillantottam a helyiségben, de szememet automatikusan vonzotta a hely, ahol nem is olyan régen még Yvette feküdt. Szegény lány… Csak közel akart lenni egy fiúhoz, akit szeretett, és ezért meg kellett halnia. Elgondolkozva emeltem pillantásomat ismét az ajtóra, ami mögött Harry eltűnt. Vajon tényleg annyira felkavarta ez az egész, mint amennyire feltételezem? Vagy csak az idegesítette, hogy a kolumbiaiak bejutottak a területére? Lehetséges lenne, hogy valóban egy érző ember valahol a lelke mélyén, vagy most is csak a hatalom és pénz érdekelte?
Sem kedvem, sem okom nem volt itt maradni, ezért lassú léptekkel kiléptem az utcára. Az aznapi jó időt szó szerint elfújta a szél, mely egy hatalmas, szürke felhőt görgetett Chicago felé. Hófehér hópelyhek kezdtek el szállingózni, azonban még azelőtt elolvadtak, hogy elérték volna a betont. Kezemmel átöleltem magamat, ezzel is védekezve a hideg ellen, kezdtem sajnálni, hogy nem vettem fel kabátot, egyszerű, hosszú ujjú felsőmet kevésnek éreztem az egyre hidegebbé váló levegőn.
Nem figyeltem merre indultam, így meglepetésként ért, amikor megérkeztem Jay lakásához. A szememet forgattam, ha arra gondoltam, hogy milyen ironikus is az, hogy még a tudatalattim is Jayhez vezet. Elgondolkodva emeltem a tekintetemet a harmadik emeletre, próbálva felfedezni magas alakját valamely ablakban, azonban csak a sötétítőket tudtam kivenni, melynek résein keresztül enyhe fény szűrődött ki. Már éppen indultam volna a metró felé, hogy gyorsan hazajussak, amikor lelki szemeim előtt megjelent egy kép alig néhány órával ezelőttről. Szinte ismét éreztem a bőrömön Jay ajkait, megborzongtam a gondolattól, mi is történhetett volna abban a szobában. Nagy levegőt vettem, s visszafordultam a ház felé és feltéptem a bejáratát. Nem lehetsz ennyire beszari, Sloan! korholtam magamat. Ha akarod a srácot, akkor szerezd meg.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, szinte futottam a régen, olyan jól ismert ajtó elé. Egy másodpercnyi habozást engedtem meg csak magamnak mielőtt bekopogtam volna, féltem, ha tovább agyalok, akkor csak megfutamodnék.  Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy Jay kinyissa az ajtót, szinte belehaltam a várakozásba, még akkor is, ha mindössze pár másodpercről is volt csak szó. Lábaim mintha kocsonyává változtak volna, szinte alig tartották meg testsúlyomat, légzésem pedig olyan felületessé vált, hogy légzőgyakorlatokat kellett bevetnem, mert féltem, az agyam nem kap elég oxigént a működéshez. Már éppen feladtam volna a várakozást, mikor meghallottam, hogy megcsikordult az ajtó túloldalán a lánc, majd a bejárat résnyire kinyílt, vékony fénycsóvát engedve a folyosóra. Reménykedve kaptam fel a fejemet, azonban az ajtóban egyáltalán nem az állt, akire számítottam…

Sziasztok!

Sajnálom, az egy napos csúszást és azt is, hogy ez másodszor fordul elő, restellem magam. Nem szeretek magyarázkodni, remélem nem haragszotok rám, vagy legalábbis a rész elég kárpótlást nyújt. Megint elég kényes résznél hagytam abba, ezért meg még egy bocsánatkérés dukál! 

Kérlek ha elolvastátok hagyjatok nyomot magatok után, kellene egy kis inspiráció ;)

Ölel titeket:

Raquel

30 feliratkozós különkiadás (frissülni fog)

Sziasztok!

Szóval, nem tudom rajtam kívül észrevette-e valaki, de összegyűlt a harminc feliratkozó, amiért iszonyatosan hálás vagyok - komolyan, ti vagytok a legjobbak! - ezért gondoltam megleplek titeket valami különlegessel. Így megkértem három, általam nagyra becsült, bloggerinát, hogy ezen alkalomból írjanak egy-egy részt a blogra. Így született meg Louis, Jay és Lindsay szemszöge, M. Gin, Lyanna Baggins és Sparkling Angel tollából. Lányok! Nagyon szépen köszönöm, hogy részt vetetek ebben, időt és energiát nem kímélve! Tudom, elmondtam már ezt egy párszor, de ez nagyon sokat jelent nekem! 

Nos, remélem nektek is annyira tetszeni fog ez a különkiadás, mint nekem! Kérlek, írjatok véleményt, a lányok és én is nagyon izgulunk, hogyan is sikerült ez a kis meglepetés!

Ölel titeket:

Raquel

Louis szemszöge:

Hanyag mozdulattal pöccintettem a földre a cigarettacsikket. Kedvtelenül figyeltem, ahogyan a füstje apró csíkokban keveredik a levegőbe. Már éppen azon gondolkodtam, elszívok még egy szálat, ugyanis rohadtul nem volt kedvem itt lenni, de Zayn, tudva, mire készülök, hangosan megköszörülte a torkát.

- Menjünk! – bökött a fejével az előttünk elterülő hatalmas épületre. Régen gyárként funkcionált, ám a közelben zajló bandaháborúk miatt a tulaj bölcsebbnek látta lehúzni a rolót.

Bólintottam, és követtem őt. Bakancsom talpa minden egyes lépésemnél erőszakosan csapódott a betonra. Menet közben idegesen nyúltam hátra a derekamhoz, hogy megbizonyosodjak róla, elrejtett fegyverem még biztosan ott lapul a pólóm alatt. Bár ez tulajdonképpen Zayn reszortja volt – kettőnk közül ő az, aki jobban bánik a stukkerekkel -, az elővigyázatosság sosem árt. Akkor pláne nem, ha az ember Pulpo talpnyalóival találkozik.

Elértük a vasrácsos kaput. Mielőtt belöktem volna, összenéztünk Zaynnel. Ő bólintott, jelezve, hogy ha kell, elő tudja rántani a fegyverét. Bíztam benne, hogy erre nem lesz majd szükség, s magamra erőltetve a magabiztosság legláthatóbb álarcát, beléptünk a romhalmazra hasonlító épületbe.

A raktár belülről kongott az ürességtől. Az egyetlen helyiség hatalmas beltérrel rendelkezett, és viszonylag tágas volt. Többek között ezért visszhangzott minden léptünk, mellyel egyre közelebb értünk a gyár túloldalán ácsorgó, négyfős csoporthoz. Ketten közülük kétszer akkorák voltak, mint Zayn, ami kissé kellemetlenül érintett, de látva társam eltökéltségét, nyugalma rám is kezdett átterjedni. A harmadik ember egyáltalán nem tűnt veszélyesnek: ha nem ilyen körülmények között futok össze vele, azt mondanám, egy gazdag, kolumbiai földbirtokos. De tudtam, hogy a látszat olykor jobban becsaphat, mint egy pénzéhes ringyó egy átmulatott éjszaka után.

A górét könnyű volt kiszúrni közöttük. Nem csak a csuklóján lévő, mutatós Rolex óra árulkodott erről, de az is, hogy a többiek félkörben fogták őt közre attól félve, hogy zselével agyonöntött hajának egyetlen szála is meggörbül.

- Mr. Tomlinson, Mr. Malik – biccentett felénk a fejes, amikor tőlük tíz méterre megálltunk.

- Mr. Ramirez – bólintottam én is. Niall alaposan az ürge után nézett, amikor Harry megkérte rá, és sikerült kiderítenie róla néhány információt, többet között a nevét. Alejandro Ramirez Pulpo egyik legjobb embere. Mondhatni, a bizalmasa, akinek a tanácsait szinte mindig megfogadja. Nagyon valószínű, hogy az emberek lefejezésének ötlete is az ő gondolatszüleménye – és ebből már azt is le tudtuk szűrni, hogy ennek a fazonnak biztosan nem volt gyerekszobája.

- Ugyan már! Fegyver, egy békekötési tárgyalásra? – nevetett fel, amikor kiszúrta Zayn markában a Rugert.

- Csupán elővigyázatosak vagyunk – feleltem rezzenéstelen arccal, de közben intettem a társamnak, hogy tegye el a stukkert a kabátzsebébe.

- Mertem is remélni, hogy nem amatőrökkel van dolgom. – Közelebb sétált felénk, emberei pedig mágnesként követték őt. – És most nyögjétek ki, miért akar Styles fegyverszünetet kötni a Polippal – Pulpo beceneve hallatán akaratlanul is elmosolyodtam.

- Azért, mert Sergej a kelleténél több gondot okoz most nekünk. – Beszéd közben végig Ramirez szemeibe néztem. Éreztetni akartam vele, hogy a városban nem ők az egyetlenek, akiktől a lakók rettegnek – nehogy a végén elbízza magát.

- Sergej… igen… - gondolkozott el a kolumbiai. – A köcsög oroszok a mi dolgunkat sem könnyítik meg. Azt hiszik, besétálhatnak a városunkba, és gond nélkül átvehetik az irányítást a többi banda fölött – vélekedett a külföldi maffiózókról. – De majd Pulpo elintézi őket… - mormogta végül.

- Elintézi? Egyedül? Azt kétlem – csóváltam meg a fejemet. – A főnöködnek csak akkor van esélye, ha az ő kezében van a hatalom, és a hatalom forrása a mi helyzetünkben a békekötésben rejlik – mondtam neki, s úgy tűnt, értékeli az elképzelést.

- Azt mondod, ha netán le akarnánk számolni az oroszokkal, Styles félreállna az utunkból? – kérdezte tőlem, s napbarnított arcára sunyi vigyor ült ki.

- Természetesen – vágtam rá rögtön, ám csak Zayn és én tudtuk, hogy ez hazugság. – Sőt, ha addig nem rúgjátok fel az alkut, talán még embereket is kaptok tőle – kontráztam rá. Reméltem, hogy nem agyal sokat a dolgon, mert akkor van esélyünk arra, hogy élve megússzuk ezt az egészet.

– Csábító ajánlat, de mi a garancia, hogy nem gondolja-e meg magát Mr. Styles? – próbált sarokba szorítani, ám mi már előre kigondoltunk mindent.

- Ugyan, Ramirez, neked nem elég az ő szava? – kérdeztem tőle, mire hangosan elnevette magát. Mögötte a három másik is elmosolyodott, mintha tréfát akarnék űzni belőlük.

- Sajnálom, de más szava nekem nem ér semmit, főleg nem egy olyané, mint Styles. Jobb szeretem, ha a tettek beszélnek. – Mondandója végén a tekintete komollyá vált, innen tudtam, hogy lassan kezdi elveszíteni a türelmét, ezért jobbnak láttam előrukkolni a biztos ponttal.

- Ez esetben, mit szólna egy táskányi pénzhez? Igaz, beszélni nem tudnak, de gyanítom, a hasznukra válhat még. – A hatás nem maradt el: Ramirez szemei felcsillantak a lóvé hallatán. Mosolyogva lépett közelebb hozzám.

- Legyen.

Bambán elmosolyodtam, és intettem nekik, hogy kövessenek. Zayn mellettem haladt, de készenlétben állt abban az esetben, ha sort kellett volna keríteni egy kis lövöldözésre.

Elsőként léptem ki a vaskapun, de szitkozódva meg is álltam, amikor megláttam egy csapat oroszt, élükön Alekszijjel.

Jay szemszöge:

Magamban szitkozódva állítottam le az autót a járdaszegély mellett. Úgy gondoltam, ennél jobb parkolóhelyet keresve sem találnék: ráláttam a lepukkant gyártelep bejáratára, így egyszerre figyelhettem meg, mit művel Tomlinson, de azonnal cselekedni is tudtam, ha kell: jelentsen ez villámgyors gázra taposást, vagy egy sorozat kieresztését valamelyik rohadék maffiózó fejébe. 

Ha őszinte akartam lenni, akkor be kellett vallanom, hogy rohadtul kezdett elegem lenni ebből az ügyből. Túlságosan féltettem Sloant. Láttam, hogyan csúszik bele egyre inkább a dologba, hiába tagadta talán még maga előtt is, én nem voltam vak, ráadásul nagyon is jól ismertem őt. Ez az ügy pedig kezdte felemészteni. Marhára nem volt kedvem magam eredni Tomlinson után, de ahhoz sem fűlött a fogam, hogy Sloant egyedül engedjem a rohadék után, márpedig, ha értesült volna, mi készül, bizonyosan fejvesztve rohan a vesztébe. Jól tudtam, milyen makacs és forrófejű, ez a kettő pedig szerencsétlen párosítás. Ráadásul, ha valamit kitalált, ha valamelyik ügyhöz ragaszkodni kezdett, akkor olyannak bizonyult, akár egy bulldog: nem eresztette, tűzön-vízen át hurcolta, míg meg nem oldotta így vagy úgy. Pontosan ezt szerettem benne annyira. Na, és éppen ezért ráztam volna meg szívesen néha, hogy ugyan nyissa már ki végre az átkozott, gyönyörű szemét. 

- Picsába! – motyogtam, amikor felbukkant végre Tomlinson és Malik.

Megvártam, hogy elnyelje őket az épület, azután kiszálltam a kocsiból, és utánuk siettem, pisztolyomat két marokra fogva. A golyóálló mellény megnyugtató súlyával simult rám – én ugyan utáltam, de Lindsey ragaszkodott hozzá, és azok után, hogy Sloant meglőtték, magam is úgy gondoltam, hogy egy kis extra óvatosság nem árthat meg, úgyhogy elviseltem, még egy kis erőt is merítettem belőle.

Amíg az épület falához lapulva várakoztam, ismét felbuzgott bennem a Tomlinson iránti utálat. Még mindig nem bírtam kiverni a fejemből azt a bulit, amin Sloan vele volt. Önkéntelenül is elképzeltem, hogy a vékony, szégyentelenül tapizó kezével végigsimít a lány formás idomain, selymes és puha bőrén, és szinte éreztem, hogy a fülemből sziszegve indul meg a gőz a levegőbe. Újra be akartam pancsolni Tomlinson pimaszul vigyorgó képébe, a bordái közé akartam rúgni, mint a kihallgatóhelyiségben, amikor engem ért a boldog feladat, hogy megdolgozzam. Akármit is mondott vagy hitt róla Sloan, én ezt az embert nem tartottam többre egy sunyi csatornapatkánynál. 

És mégis ott álltam a fenyegető épület tövében, hogy megvédjem őt, ha kell, na és lepuffantsak pár rohadékot, ha a helyzet úgy hozza. Csikorgattam a fogam, de mit tehettem volna. Inkább én, mint Sloan. 

Idegtépő volt a várakozás, folyton a digitális órám számlapjára meredtem, de vánszorogtak a percek. Nemsokára az oroszok egy csapatát pillantottam meg, amint begördültek egy furgonnal. Éppen időben kúsztam az épület sarkán túl, ahonnan kilesve láthattam a rosszarcú bandát. Szinte éreztem a vérszomjat a levegőben, és hirtelen baromi hálás lettem a golyóálló mellényért. 

A pisztolyomat Ramirezre szegeztem – őrült elégtétel lett volna leszedni Pulpo kulcsfiguráját, de tudtam, hogy nem lőhetem le, még nem, és nem is volt rá szükség. Alekszij egyik vállas, kopasz embere azonnal tüzet nyitott a pisztolyával, egyenesen Ramirezre célozva. Ám úgy tűnt, Pulpo emberei bármire képesek Ramirezért, az egyik nagydarab ugyanis elé vetette magát, felfogva a golyót. A vére szerteszét fröccsent, ő pedig a földre zuhant, ám a lövés nem lehetett halálos, mert a fogát csikorgatva és anyanyelvén káromkodva szorította a vérpatakra a kezét. Malik és Tomlinson bevetődtek az épületbe, miközben Ramirez és megmaradt emberei futva közeledtek egy fekete terepjáróhoz. A golyók záporoztak Alekszijék fegyvereiből, de úgy láttam, több sérülés nem történt, legalábbis semmi jelentős. 

A pisztolyommal Alekszij egyik emberének koponyájára céloztam, és meghúztam a ravaszt. Nem töltött el örömmel, amikor fröcskölő agyvelő és vér zuhatagában fürödve ért aszfaltot. Egyszerűen csak higgadtan tudomásul vettem, hogy egy mocsokkal kevesebb szennyezi a világot ezentúl. Ramirez földön fekvő megmentőjét is megszabadítottam a szenvedéstől. Aztán leszedtem még kettőt az orosz bandából. 

Alekszij és bandája addig lőtték a terepjárót, míg Ramirezék gumicsikorgás közepette ki nem hajtottak a telepről, azután az oroszok sietősen pattantak saját furgonjukba, és elhajtottak, elhullott embereikre rá sem nézve. Úgy tűnt, nem nagyon érdekli őket, hogy nyilvánvalóan nem Pulpo emberei nyírták ki három tagjukat. 

Meglapultam, aztán végignéztem, ahogy Malik őrjöngve Alekszijék kocsija után ered – bizonyára beszélni akart a fejükkel. Tomlinson lassan slattyogott ki a gyárból, én pedig mögötte termettem. 

- Gratulálok, seggfej, ez volt aztán a jól kivitelezett akció – mondtam neki gúnyosan. 

- Te meg mi a faszt keresel itt? – támadt nekem Tomlinson, én pedig éreztem, hogy ökölbe feszül a kezem. 

Ó, te kis gyökér, provokálj csak, hadd verjem szét alapos indokkal a fejedet! – gondoltam magamban. De egyelőre nem mázoltam el a szépfiús vonásait. 

- A nyomodban járunk, most engem küldtek, és milyen jól tették. Akármit is akartál elérni ezzel, alaposan elbasztad – morogtam már-már állatiasan.

Tomlinson arcán a kétségbeesés árnyalatát láttam átsuhanni, aztán ahogyan jött, el is tűnt a riadalom, és átadta helyét annak a sunyi, pimasz vigyornak, amit annyira rühelltem. 

- Semmi közöd a dolgaimhoz, lúzer! – mondta, én pedig behúztam neki egyet. 

Elöntött a boldog forróság, ahogy az öklöm az arcába csapódott, eltalálva a túlságosan is fitos orrát. Hát, most már nem lesz az, gondoltam sötéten vigyorogva, aztán faképnél hagytam az épület tövében összeroskadt Tomlinsont, amint a vérző orrát dajkálja. 

Lindsey szemszöge:

Kivételesen az egyik felkapott pubba mentünk ünnepelni. Ott volt mindenki a csapatból: Jay, Hank, Antonio, Adam… A végére ketten maradtunk Jayjel, mi bírtuk legjobban a whiskey-maratont, Antonióék eléggé hamar kidőltek. Igaz fárasztó heteken, sőt hónapokon vagyunk túl, de sikerrel jártunk: legyőztük Pulpo egyik albandáját, a rács mögött várják ítéletüket, ami jó esetben is vagy 10 év. Kár, hogy Pulpo megint kicsúszott a kezünkből…

Pillantásom az üres whiskeys poharamra meredt, így felálltam és elindultam a pult felé. A hely eléggé rusztikus volt: nagy ívelt szélű fa pult, idézve a 30-cas éveket, hatalmas üvegek, nyikorgó bárszékek. Na, és persze kissé borsos árak, de jelenleg ez izgatott minket a legkevésbé. A csapos, amint meglátott már tudta, mit akarok, nyúlt is a mézes Jack Danielsért. Ennyire kiszámítható csaj lennék?

Valaki finoman meglökött oldalról, Jay volt az. Tekintete már enyhén üveges volt, gyaníthatóan hasonló volt az enyém is, de hát 10 whiskey után mit is várjon el az ember magától. Merengve figyeltem, ahogy kikért még egy kört, és ahogy felhajtotta az italát. El kellett ismernem, remek pasi. Sármos, és olyan erőt és biztonságot sugárzó, mint kevés ember. A legtöbb nő számára főnyeremény lehet egy ilyen férfi, kár, hogy a kollégája vagyok, mert még én is szívesen túrnék bele hajába. De, ha van valami amit már rég megfogadtam, az az, hogy kollégával sosem kezdünk. Azt, hiszem ezt a tanulságot akkor szűrtem le, amikor gimi utolsó évében összejöttem Dannel, aki szakításunk után még azt is kifecsegte, hogy mennyire volt számomra fájdalmas bizonyos első dolgok.

Inkább én is lehúztam a keserédes emlékre italomat és fizettem a pultosnak. Későre járt már, hajnali 3 óra lehetett, és éreztem, ahogy a szervezetem alvásért kiállt az elmúlt hetek pihenés megvonása után. Nem tudom, Jay akar-e még maradni, én mondjuk, nem vagyok az a kifejezetten magányosan ivó típus.

-          Figyelj, Jay, én lépek. Eléggé fáradt vagyok már.

-          Rendben, hazakísérlek. – mire az összes bennem lévő sejt valamiért mocorogni kezdett. Ez nekem új volt.

-          Hát, jó. – mosolyodtam el, majd magamra kaptam farmerkabátomat. – Mehetünk.

A ház, ahol laktam, mindössze pár utcányira volt a bártól, Chicago zajos, ámde jómódú részén. Csendesen haladtunk egymás mellett az utcákon végig, Jay egy pár lépéssel mögöttem jött, mintha csak egy újabb akció lenne és így fedeznénk egymást. Kicsit szórakoztatott a dolog, mert általában én is a testőr szerepét játszom. Én szoktam vigyázni másokra, nem rám szoktak vigyázni. Ez nekem teljesen új.

A ház elé érve megálltam előkeresni kulcsomat, táskám mélyében. Jay odajött, hogy megfogj a táskám, ezáltal segítve nekem a kutakodásban, ami végül egy jó másfél perces keresgélés után nagy nehezen meglett. Hirtelen emeltem fel a fejemet, beleütközve Jay állába. Basszus! Ránéztem, hogy fáj-e neki, és kezemmel odanyúltam, hogy megérintsem ütközésünk helyét. Éreztem whiskey-gőzös leheletét, ami némi arcszesszel párosult. Sose álltunk még ilyen közel egymáshoz.

Jay hirtelen közelebb rántott magához, kezével az államat odahúzta az övéhez, majd szája az enyémre tapadt. Ellenállni se volt időm, s mégis, meglepve érzékeltem, ahogy ajkaim viszonozzák támadását. Egyre jobban belemelegedtünk, hevesen magához szorított, fogaimmal harapdáltam az ajkát. Éreztem, hogy nincs megállás, s semmilyen erkölcsi gát nem állt ellen bennem, nem gondoltam semmire, csak, hogy már az ágyamba tudhassam.

Mikor végre pár percnyi heves csókcsata után végre levegőhöz engedett jutni, rögtön folytatni akartam, és ahogy rápillantottam, ő is.

-          Feljössz? – kérdeztem vigyorogva.

Ő pedig csókot adva a számra, elkezdett húzni a ház felé….

16. rész - Jay

Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig térdelhettem ott. Indulataim szépen lassan csillapodtak, bár lelki fájdalmam most nagyobb volt, mint valaha. Szépen lassan kiürítettem a fejemből minden bántó gondolatot, próbáltam a környezetemre fókuszálni. Meglepően meleg volt, szinte tavaszias, bár a Nap sugarai még nem igazán melegítették a bőrömet, mégis jólesett simogatásuk. Lassan álltam fel, szinte, mint valami lassított felvétel, végtagjaim még nem akartak száz százalékosan engedelmeskedni akaratomnak. A fű sáros volt, hisz a hirtelen felmelegedés megolvasztotta a havat és a jeget, amik eddig a felszínt befedték, így a víz most apró tavakat képezett a zöld pázsiton belül. Fekete farmerom a térdemnél teljesen átázott, két sárgásbarna folt éktelenkedett a szöveten, de ez jelenleg a legkevésbé sem foglalkoztatott. Lassan fordítottam körbe a fejemet, valamifajta ülőalkalmatosság után kutatva. Nem volt az a pénz, amiért visszamentem volna a házba, azonban haza sem volt kedvem sétálni. Ha őszinte akartam volna lenni, az ég egy adta világon semmihez nem éreztem magamban erőt. Szemem végül megállapodott a régi hintánkon, ami még mindig ott állt a kerítés tövében, mintegy hirdetve a már rég elfeledett, gondtalan gyermekkoromat. Éreztem, ahogy talpam alatt besüpped a talaj, szinte cuppanós hangot adva, mikor felemelem. Testsúlyomat lassan engedtem rá a mostanra rozogává vált faszerkezetre, ellenben csodával határos módon nem rogyott össze alattam, bár óvatosságból szinte mozdulatlanná dermedtem.
Nem sokáig burkolózhattam azonban szótlan némaságba, nem sokkal később egy árnyék tűnt fel előttem, mely egyre nagyobbá vált, jelezve gazdája közeledését. Az első reakcióm az volt, hogy elküldöm: nem volt senki a házban, akivel különösebben beszélni szerettem volna. Ezzel szemben mikor felpillantottam, nem Peyton állt előttem, ahogy az előzőleg gondoltam… Jay volt az, fekete bőrdzsekibe burkolózva, égszínkék szemét egyenesen az arcomra szegezve. Nem szólt egy szót sem, inkább megtette felém az utolsó lépéseket, majd helyet foglalt a mellettem eddig üresen ringatózó hintán. Apám zseniális építészeti képességeit mutatta, hogy valami csoda folytán még mindig nem esett össze alattunk.
- Ki hívott? – Hangom rekedt volt, szinte a felismerhetetlenség határát súrolta. Világosan kiérződött belőle a meggyötörtségem.
- Peyton. – Jay kezét combjára csúsztatta, szemével a környéket vizslatta – Úgy gondoltam, szívesen beszélgetnél valakivel.
- Hm. – Ötletem sem volt, mivel indíthatnám el a csevegést. Peytonnak igaza volt, tényleg szerettem volna kiönteni valakinek a lelkemet. Jay pedig… szívem megtelt melegséggel, ahogy rápillantottam, el se tudtam hinni, hogy valóban képes volt átszelni a várost csak azért, hogy az ő vállán sírhassam ki a bánatomat. Kezemet felemeltem, majd a combján heverő kézfejére tettem. Nem húzódott el érintésem elől, így lassan ujjainkat összefontam, így üldögéltünk egy ideig.
- Nem a te hibád volt – szólalt meg nagy sokára. Fejemet szinte automatikusan kaptam a másik irányba, éreztem, hogy könnyeim a mai napom már túl sokadszorra indulnak meg önkényes útjukra az arcomon. – Verd ki ezt a baromságot a fejedből.
- Látom, Peyton mindenbe beavatott. – Nem tudtam, mi mást válaszolhatnék még. Tudtam, hogy igazából valóban nem én tehetek a történtekről, mégis… az én döntéseim vezettek idáig.
- Az öcséd konvoját eltalálta egy bomba. – Egész testemben beleremegtem, mikor meghallottam szavait. Lelki szemeim előtt megjelent Alex barátságos arca, majd lassan lepergett előttem, ahogy darabokra robbantja egy terrorista. Láttam már holttestet bombatámadás után, így elég élénken el tudom képzelni, hogyan is nézhetett ki mindezek után. Az én drága, jólelkű, mindenkivel kedves kisöcsém. – Erről mégis hogyan tehetnél te?
- Nem kellett volna Afganisztánban lennie – nyögtem –, lehetett volna Irakban is… vagy itthon... Lehetett volna kiképzőtiszt, ha a West Pointra jár, de én…
- De te évfolyamelsőként végeztél ott és kiváló katona vált belőled – vágott a szavamba –, a saját szememmel láttam, hogy hány katona életét mentetted meg, mert a jó döntést hoztad meg az éles szituációkban. Én személy szerint büszke vagyok arra, hogy alattad szolgálhattam!
A sírástól feldagadt szememet ráemeltem, ellenben nem láttam mást a tekintetében, csupáncsak őszinteséget. Komolyan mondta, amit mondott. Megeresztettem felé egy hálás mosolyt, bár leginkább csak egy vicsorra futotta.
- Kiengedtük Tomlinsont. – Úgy tűnt, Jay jobbnak látja, hogy biztonságosabb vizekre evez. – Lindsay rajta van a bírón, aki szabadlábra helyezte, de egyelőre semmi nyoma annak, hogy bármi köze is lenne, akár Styles-hoz, akár a védőügyvédhez.
- Ezek szerint zsákutca? – húztam össze a szememet.
- Meglátjuk, még nem adta fel. Mindenesettre majd kiderül, te mit érsz el Tomlinsonnal.
- Olyan rossz előérzetem van – sóhajtottam –, nem tudom megmagyarázni, miért, de úgy érzem, valami rossz fog történni.
Balra fordítottam a fejemet, így tökéletes rálátásom nyílt Jayre. Elmerengve nézett maga elé, miközben szorongatta egészséges kezemet, hüvelykujjával egyenletes köröket rajzolgatva a kézfejemen. Megnyugodtam a jelenlétében, belső kínom, ha nem is szűnt meg, de enyhült valamelyest. Örültem, hogy itt van, bár fogalmam sem volt, hogy igazából miért is jött ide. Én, ha az ő helyében lennék, nem tudnék csak így itt ülni valaki mellett és vigasztalni azok után, amit tett velem. Mégis itt volt, s bármilyen szemét is voltam vele, most mellettem állt, s próbálta azt éreztetni, hogy jó ember vagyok… ezzel szemben az volt az igazság, hogy ő volt az.
- Emlékszel arra a nyárra, amikor hazajöttünk? – Jay hirtelen pattant fel, azonban kezemet nem engedte el, így kénytelen voltam követni mozdulatait.
- Persze – feleltem, de teljesen összezavart a viselkedése. A hátsó kertbe húzott, egyenest a hatalmas gesztenyefához, amit Anya abban az évben ültetett, amikor a család ideköltözött.
- Ez volt az a fa, amin mindig felmásztam az ablakodhoz. – Nosztalgikus mosoly terült szét az arcán, miközben levette dzsekijét, és jobb lábát a fa törzsére támasztva felhúzta magát a legalsó ágra. – Gyere, menjünk fel.
- Tudod, jelenleg nem nagyon vagyok olyan állapotban, hogy fára másszak – mutattam felkötött karomra, mire leguggolt a masszív ágon és jobb kezét lenyújtva jelezte, hogy majd ő segít. – Megöllek, ha leesem!
Jay fintora játékos volt, sőt, kihívó, ami miatt képtelen voltam nemet mondani. A mostani valója annyira hasonlított ahhoz, akit anno megismertem, hogy szinte már el tudtam hitetni magammal, hogy az elmúlt két év meg sem történt, s igazából most is csak egy átbulizott éjszaka után settenkedünk be a szobámba, mint a rossz kamaszok. Bal kezemmel masszívan ragadtam meg a karját, lábammal kitámasztottam magam és nem kevés erőlködés után, de sikerült feljutnom az alsó ágra. Jay intett, hogy másszak tovább, így megfogtam a következő ágat, majd fél kézzel húzni kezdtem magamat, azonban éreztem, hogy a derekamat két erős kéz ragadja meg és tol felfelé, így nagyobb nehézségek nélkül sikerült az egyik lábamat átvetni a gallyon, és lovaglóülésben elhelyezkedni rajta.
- Miért is nem használjuk a bejárati ajtót? – tettem fel a költői kérdést, mire Jay csak nevetett. Ellenben ez olyan szívből jövő, őszinte kacaj volt, ami engem is jókedvre derített, s nem tehettem róla, de mosolyt csalt az arcomra.
- Ez így sokkal mókásabb – válaszolta, majd felállt, hogy a felmérje következő „lépcsőfokunkat”.
- Maximum neked – morogtam, majd átkarolva a derekát én is felügyetlenkedtem magamat.
Hirtelen irtózatosan közel kerültünk egymáshoz. Bár a levelek jelenleg nem akadályoztak minket, a nagyobb faágakból kiálló kisebb részek nem hagytak nekünk túl sok mozgásteret, így szinte egymáshoz préselődtünk. Észre sem vettem, de kezemet Jay mellkasára helyeztem, hogy megtartsam az egyensúlyomat, azonban csak most tudatosult bennem, hogy így érzékelhetem teste melegét, sőt még egyenletesen dobogó szívverését is. Jay kék írisze most az enyémbe fúródott, azonban eltűnt belőlük a játékos csillogás, helyét átvette valami más… Szememet szinte hipnotikusan vonzotta szája, ajkaim enyhén szétnyíltak a vágyakozástól, szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem csókol meg. Ez azonban hamar megváltozott, keze pillanatok alatt a derekamon volt, erősen magához húzott, majd lecsapott rám. Hihetetlen volt, szinte éreztem, hogy vibrál körülöttünk a levegő, szememet becsuktam, kezemet mellkasáról a hajába vezettem, ellenben hirtelen mozdulatom miatt elvesztettem az egyensúlyomat és megbillentem. Jay rögtön elkapott, keze átölte a derekamat, tökéletes biztonságban tartva engem.
- Mit szólnál, ha bent folytatnánk, mielőtt még kitöröd a nyakadat? – suttogta bele a fülembe. A rengeteg érzelemtől, ami átjárta a testemet nem bírtam megszólalni így csak bólintottam.
Ahhoz képest, hogy nekem csak fél kezem volt, és hogy Jay mozgását akadályozta, hogy minduntalan nekem kell segítenie, szinte rekordidő alatt bemásztunk az ablakon, amit Jay szakavatott kézzel feszített ki. Csupán egy másodpercem volt megállapítani, hogy a berendezés semmit sem változott az elmúlt két évben, mert Jay mindössze ennyit hagyott nekem, mielőtt ismét magához rántott. Hátam nagy erővel csapódott neki a mellkasának, de látszólag őt ez egyáltalán nem zavarta, ajkaival hevesen csapott le nyakamra, csókokkal és kis harapásokkal végighaladva a fülemtől egészen a vállamig. Lassan fordultam meg, hogy belenézhessek gyönyörű szemébe, amelyek most a vágytól csillogtak. Bal kezemmel végigsimítottam az arcán, érzékelve puha bőrét és kissé érdesebb borostáját. Lágyan csókoltam meg, mintegy türelemre intve, ami ellen ő csak egy mélyről jövő nyögéssel tiltakozott. Keze már fekete, hosszú ujjú felsőm alatt matatott, majd egy határozott mozdulattal rántotta le rólam… illetve csak rántotta volna le rólam, ha az anyag nem akad bele a felkötött karomba. Hangosan kacagtam, ahogy próbált kiszabadítani a rám tekeredett ruhadarabból, de rögtön bennem akadt a hang, amint ismét megpillantottam arcát. Egyszerűen elvesztem a tekintetében, hihetetlen módon szinte csodálattal pillantott rám, mintha én lennék a legszebb dolog, amit életében megkaphatott. Ajkaim szétnyíltak, pulzusom hirtelen az egekbe szökött, szinte kapkodtam a levegőt. Jay mintha megérezte volna villámcsapásszerűen fellobbanó vágyaimat, pillanatok alatt megszabadult a felsőjétől, mely gyűrötten landolt a padlón.
Egyszerűen tökéletes volt. Izmos, magas, jóképű. Csupán ámulattal voltam képes felmérni kidolgozott felsőtestét. Bőre makulátlan volt, leszámítva azt a néhány repesz által ütött heget, mely jó néhány helyen átszelte mellkasát. Ezek azonban nem csúfították el, éppen ellenkezőleg: számomra megszépítették őt. Ujjaimmal lassan érintettem meg a számomra már régi ismerősként köszöntött sebhelyeket, majd gyengéden apró csókokat hintettem rájuk. Tudtam a történetüket, tisztában voltam vele, hogy ezek Jay bátorságának és önfeláldozásának testi emlékeztetői. Hosszú ujjaival azonban az állam alá nyúlt, ezzel késztetve arra, hogy ismét arcát vegyem górcső alá. Gyengéden ragadott kézen és vezetett az ágyhoz, majd intett, hogy feküdjek végig rajta. Aggodalom lett úrrá rajtam, amikor eszembe jutott, hogy nemsokára meztelenül fog látni. Bár tisztában voltam vele, hogy már számtalanszor látott hasonló szituációban, mégis az oly’ régen volt már… Azóta megváltozhattam, meghízhattam, mi van, ha… Mély levegőt vettem, s becsuktam a szememet, ezzel is próbálva úrrá lenni hirtelen rám törő pánikomon. Jay közben lassan kizipzárazta a csizmámat, majd miután mindkettő hangosan koppant a földön, szétfeszítette a lábaimat és kényelmesen elhelyezkedett közöttük. Hallottam a két farmer összeérő szövetének halk dörzsölődését, ellenben sokkal jobban lekötött a felettem magasodó Adonisz izmainak különleges játéka a bőre alatt, ajkainak lágy kényeztetése a bőrömön, testének melege, kezének érintése a hasamon. Éreztem, ahogy kigombolja a nadrágomat, kissé megemeltem csípőmet, hogy segítsek megszabadulni a feleslegessé vált anyagdarabtól. Ujját lassan húzta végig a hasam alatt lévő érzékeny bőrfelületen, mire egy vágyakozó nyögés hagyta el a számat. Már annyira akartam őt…
Telefonom csörgése, úgy hasított bele a szenvedélyünktől túlhevült szoba csendjébe, mint villámcsapás a felhőtlen, kék égboltba. Mindketten megdermedtünk, majd a vétkes készülék felé fordítottuk fejünket. A mobil nem ismerve kegyelmet tovább hangoskodott a földön, ahova nadrágommal együtt került. Tisztában voltunk vele, hogy fel kell vennem, azonban egyikünknek sem volt ínyére, hogy megmozduljon. Végül én voltam az, aki kibontakozott szoros ölelésünkből, felkapva a készüléket, egy pillanat alatt nyomtam meg a fogadás gombot.
- Claire? – Louis hangja kissé kétségbeesetten csengett – Ide kéne jönnöd a bolthoz. Lehetőleg minél előbb.
- Minden rendben, Louis? – húztam össze a szemöldökömet, bár megszólításomból tudtam, hogy nincs egyedül, így nyilván nem fog őszintén válaszolni a kérdésemre.
- Csak gyere ide – felelte, és rám nyomta a telefont.
Még egy elkeseredett pillantást megengedtem magamnak az ágy felé, bár már mindketten tudtuk, hogy el kell mennem. Kedvtelenül kapkodtam össze a ruháimat, majd a kelleténél nagyobb hévvel vágtam be magam mögött a fürdőszobaajtót.

Sziasztok!

Remélem mindenkinek jól telt az elmúlt egy hét :) Hogy feldobjam a napotokat (mert remélem feldobom...), meg is hoztam az új részt, ezúttal egy kis Joan jelenettel :) Azért reménykedem abban, hogy nem utáltok most nagyon a végkifejlet miatt, ahogy azért sem, hogy csak egy hét múlva derül ki, mit is akart Louis. 

Bearanyoznátok a napom, a hetem, a hónapom, ha hagynátok egy-két kommentet a rész alatt :)

Ölel titeket:

Raquel

15. rész - Családi látogatás

Az éles fény hirtelen csapott le rám, durván kiszakítva engem eddigi kellemes öntudatlanságból. Éles hangon kezdtem el nyöszörögni, remélve, hogy kéretlen ébresztőm megszán és hagy nekem még pár perc nyugodt szunyókálást. Őszintén, ez az éjszakám is főleg a plafon reménytelen bámulásából állt, egészen addig, amíg extra adag morfiumot nem küldtem az esti tabletta mellé. Már abban a pillanatban, amikor bevettem őket, tudtam, hogy hatalmas baromságot követek el, mégsem bírtam volna ki ép ésszel még egy átvirrasztott éjszakát, ahogy agyam egyre ugyanazokat a kérdéseket teszi fel nekem. 

Kelletlenül nyitottam ki a szememet szúrós pillantást vetve nővéremre, aki karba tett kézzel állt az ablak mellett, melynek sötétítőit pár szekundommal ezelőtt oly nagy hévvel rántotta félre. Arca még mindig haragos volt, amiből tudtam, egyetlen éjszaka alatt nem heverte ki azt a sokkot, amit tegnap okoztam neki azzal, hogy se szó, se beszéd bementem dolgozni.  Őt nem lehetett olyan észérvekkel meggyőzni, hogy a nyomozás nem áll meg csak azért, mert én megsebesültem. 

- Gyerünk, kelj fel, időre megyünk – förmedt rám, majd egy utolsó duzzogó pillantást vetve rám elindult a kijárat felé.

- Hova? – Olyan hirtelen ültem fel, hogy sebesült vállam éles fájdalommal jelezte nemtetszését. Nyomozói ösztöneim kiélesedtek, analizáló tekintettel bámultam Peytonra, akinek szorongó arckifejezése mindent elárult. Próbált – tényleg nagyon igyekezett – továbbra is dühöt színlelni, azonban erős lelkiismeret-furdalásának jeleit nem tudta nyomtalanul eltüntetni. Ez pedig csakis egyetlenegy dolgot jelenthetett. – Kizárt. Peyton, erre nem veszel rá!

- Már megígértem Anyunak. – Kezét csalódottan eresztette le, ha nem lettem volna rá iszonyat dühös, lehet, még meg is sajnálom, olyan elveszettnek tűnt ebben a pillanatban. – Hónapok óta még csak fel sem hívtad őket. Hiányzol nekik, Sloan.

Az enyémtől annyira eltérő szemével szinte esdeklően meredt rám. Egy másodperc törtrészéig olyan volt, mintha Alex nézne rám nagy, barna íriszével, mellyel szinte bármit el tudott nálam érni. Lelkem egy eldugott részében éreztem a mélyen elásott bűntudatot, mely mindig előtör, akárhányszor csak a szüleimre gondolok. Mióta elvesztettük a fivéremet, nem voltunk egy család… már nem. Elvileg a tragédiának össze kellett volna minket kovácsolnia, azonban úgy tűnt, mi egy teljesen diszfunkcionális família voltunk így ez sem történt a megszokott módon. Én szinte órákkal a halálhír után átköltöztem a kontinens másik végére, Peytont pedig pár hónappal azután felvették a Dartmouth jogi karára, így Bostonba kellett mennie. Anyám meg itt maradt a szó szerint kibírhatatlan apámmal, aki, ahogy telnek az évek, csak egyre konokabb és önzőbb lesz. 

Türelmetlenül beletúrtam a hajamba, ezzel is nyerve néhány ezredmásodpercet a válaszadásra. 

- Nem kellett volna nekik szólnod, hogy itthon vagyok – morogtam, miközben lassan kikászálódtam az ágyból. Nem állt szándékomban felkeresni őket, de most már, hogy tisztában voltak azzal, hogy a városban vagyok, nagyon nem lett volna szép dolog nem elmenni.

- Meglőttek. – Peyton hangja ismét rekedtessé vált, mint mindig, ha ez a szomorú esemény került szóba. – Még szép, hogy felhívom a szülőanyádat, hogy hahó, a lányod kórházban fekszik, mert valami senkiházi gengszterfattyú tésztaszűrőt akart belőle csinálni.

Nem tehettem róla, hangosan felnevettem, ezzel valamennyire enyhült a kettőnk között kialakult feszültség. Még egy haragos pillantással hozzávágtam egy párnát – ami bal kezes dobás lévén természetesen célt tévesztett és Peyton lábánál landolt. 

Két órával később már lefékeztünk a szokás szerint ragyogóan fehér, külvárosi családi kúria előtt. Az amerikai zászló büszkén lobogott a verandán, ugyanúgy, ahogy gyermekkorom minden egyes napján. Meglepően tiszta időnk volt ahhoz képest, hogy még csak január közepe van, így a Nap halvány, erőtlen fényei világították meg a gondosan ápolt előkertet, amibe anyánk megannyi munkája rejlett. Kislánykoromban mindig úgy gondoltam, hogy azért jár ki a kertbe, mert már nem tudja elviselni apa folyamatos zsörtölődését, felnőttként ezt inkább gyerekesnek tartottam. Soha nem fogom megérteni, hogy bírta leélni az életét emellett a zsarnoki fráter mellett, aki megfosztotta mindenféle kiteljesedéstől, csupán ágymelegítőnek és főzőgépnek használta, aki semmi másra nem jó, mint gyereknevelésre.

- Próbáld visszafogni magadat – fordult még utoljára felém nővérem, majd kiszálltunk az Audiból.

Nem mondhatni, hogy túlságosan lelkes voltam, ahogy végigsétáltam a bejáratig. Peyton már kopogott, mire mellé értem, ezért csupán másodperceket kellett várnom, amíg anya kinyitotta a hófehér ajtót. 

Semmit nem változott az elmúlt két évben. Haja pontosan ugyanolyan hosszúságúra volt vágva és ugyanolyan hullámokban hullott a vállára, mint utolsó találkozásunkkor. Egyszerűen gyönyörű volt, még úgy is, hogy ébenfekete haját mostanra egyre több ősz szál lepte be, arcán pedig a sok aggodalmaskodástól egyre több ránc jelent meg.

- Sloan! – Iszonyatosan elszégyelltem magamat, amikor könnyeket véltem felfedezni a szemében. Én voltam az egyetlen gyermeke, aki az ő zöld tekintetét örökölte, Peytonnak és Alexnak barna szeme volt, csakúgy, mint Apának.

- Szia, Anya! – Mint egy kisgyerek, bújtam oda hozzá, belélegezve a jól ismert parfüm-és szappanillatot. Anya nem volt tökéletes, de akkor is az anyukám volt, és csak most döbbentem rá, mennyire hiányzott. 

- Ki az? – Apa cigarettától rekedt hangja szólt ki a nappaliból, ami véget is vetett a bensőséges pillanatnak. Nem tehettem róla, de arcomon grimasz jelent meg, s hirtelen nem is igazán akaródzott bemennem.

- Nem szeretnék vitát – pillantott rám figyelmeztetően anya, mielőtt beterelt volna az előszobába –, Sloan és Peyton az, hisz mondtam neked, hogy ma átugranak ebédre!

- Sloan? – Apa hangja hitetlenkedő tónust ütött meg. – Az a lány nincs a városban, nem is fog már felénk nézni, hidd el nekem! Örülhetünk, ha a temetésünkre idetolja a képét, az a hálátlan fruska!

A szememet forgatva hagytam el a hangulatos, faberakásos előteret, hogy beléphessek a nappaliba, ahol minden létező teret apakatonai kitüntetései foglaltak el. Szinte nosztalgikusan pillantottam végig a képeken, visszasírva azokat az időket, amikor még csodálattal néztem ezekre a vackokra. Minden vágyam az volt, hogy egyszer én is egy ilyen kollekcióval rendelkezzem, órákig képes voltam itt ülni a padlón egy párnán kuporogva, és hallgatni apa anekdotáit a vietnámi- és az Öbölháborúról. Mostanra azonban már én is megízlelhettem a harc ízét, és nem tudtam másra gondolni, mikor ezekre az ereklyékre pillantottam, mint arra, hogy vajon hány élet kioltására van szükség ahhoz, hogy ezeket az érmeket a mellkasodra aggassák. 

- Szia, Apa! – Nem meglepő módon szokásos bőr karosszékében üldögélt, kezében a jól megszokott sörével. Viszont minden más megváltozott. Már nem az a szikár, izmos veterán volt, akiért mindenki rajongott a környéken. Ez a fickó sörhasat növesztett, erősen kopaszodott, szeme alatt táskák keletkeztek. Ha nem szólalt volna meg, abban is kételkedtem volna, hogy ő valóban az édesapám.

- Te? – A korai időpont dacára, mintha kissé részeg lett volna, álmos, lusta tekintettel pillantott fel rám szempillái alól. Szeméből a színtiszta gyűlölet sugárzott felém, egyetlenegy gesztust nem adott arra, hogy legalább egy icipicit érdekli az, hogy itt vagyok. Hangosan csak egy hitetlenkedő horkantást hallattam, míg belülről teljes erőmből üvöltöttem. Soha nem értettem meg igazán, hogy mit ártottam neki valójában, miért utál egyes egyedül engem a gyermekei közül. Igaz, nem mindig volt ez így, csak azóta, hogy bejelentettem: felvettek a West Point Akadémiára. Titokban intéztem a felvételit, még egy személyes beszélgetésem is volt a kormányzóval, aki végül a szükséges ajánlásokat megadta. Azt hittem, apa örülni fog, mi több, büszke lesz rám… Hiszen hányszor hallottam azt tőle, hogy mire vihette volna, ha tisztképzőbe járhat, hogy az az egyetlen álma, hogy a gyermekéből minimum ezredest faragjon. Azonban túl későn derült ki, hogy ezt az utat Alexnek szánta és nem nekem. Éltem a gyanúperrel, hogy a mai napig azt gondolja, hogy elvettem a lehetőséget a fivérem elől, aki végül „csak” a Colorado Springsben végzett. Kezemet összefontam a mellkasom előtt, majd az ablakhoz sétáltam, visszatartva a könnyeimet. Nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy sírni lásson.

- Hello, Apa – lépett be utánam Peyton is. Gyors puszit nyomott az arcára, majd letelepedett a kanapéra. Próbálta nem észlelni a kifejezetten rideg légkört, ami belépésem óta eluralkodott a helyiségben. – Láttad, milyen szép időnk van ma?

- Csatlakoztál a haditengerészethez? – Apa nem is törődött Peytonnal, egyedül én kötettem le minden figyelmét. – Anyád azt mesélte, hogy New Orleans-ba költöztél. 

- Sloan rendőrként helyezkedett el. – Peyton értetlenül meredt Apára, én viszont egy cseppet sem csodálkoztam. Teljesen Anyára vallott, hogy nem merte elmesélni neki, hogy elfogadtam a sereg ajánlatát, miszerint a szolgálatomból hátralévő időmet tartalékos beosztásban töltöm le, így nem kellett visszamennem a frontra. Apa szemében ez gyávasággal, sőt mi több a hazaárulással egyenértékű. 

- Rendőrként? – Nem kellett hátrapillantanom ahhoz, hogy tudjam, felállt a karosszékből, és remeg az indulattól. – Rendőrként? Mégis… Te az Amerikai Egyesült Államok védelmének szentelted az életed! Te választottad ezt a hivatást, senki nem kényszerített rá! Nem tűrőm, hogy a saját lányom… a vérem szegje meg az esküjét! 

- Nem szegtem meg semmit – sóhajtottam – Tartalékos vagyok…

- Tartalékos? Itthon lógatod a lábad, amíg a bajtársaidat kint ölik ezerszámra, mégis milyen….

- Elég legyen! – Anya hangjára mindketten megrezzentünk. Még soha életemben nem hallottam őt ilyen határozottnak. – Mindketten azonnal befejezitek! Egy normális, békés családi ebédet szeretnék eltölteni a gyerekeimmel és a férjemmel, s megtiltom, hogy valamelyikőtök még egyszer felhozza a hadsereget! Megértettétek?

- Alexnek kellett volna a West Pointra mennie. – Apa mintha nem is hallotta volna meg anya előző mondatait. Azonban ez volt az a pont, amikor elvesztettem minden önuralmamat, könnyeim elkezdtek lefolyni az arcomon, és végre kimondtam azokat a szavakat, melyek évek óta kínoztak.

- Azt hiszed, én nem ezt kívánom? Hogy nem erre gondoltam az elmúlt két év minden egyes percében? Nekem kellett volna a légierőhöz csatlakoznom, nekem kellett volna Afganisztánba mennem, és akkor most ő itt ülhetne veletek… Helyettem halt meg…

Nem bírtam tovább bent maradni, vállamat rázta a zokogás, könnyeim záporán át nem is igazán láttam, hogy merre megyek, csupán emlékezetem alapján jutottam ki a kertbe, hogy aztán a nedves fűbe esve teljesen átadjam magamat bűntudatom fájdalmának.

Sziasztok!

Nos, ismét eltelt egy hét... Csak nekem tűnik úgy, mintha szaladna az idő? Na, mindegy is, nem ide tartozik :D

Mint olvashattátok, ma nem egy szokványos résszel jelentkeztem, hanem kicsit bepillantást nyerhettünk Sloan családjába, megismerkedhettünk a szüleivel. Remélem tetszett nektek, s nem okoztam csalódást azzal, hogy most nem a nyomozásról olvashattatok :)

Nagyon, nagyon örülnék pár visszajelzésnek, szóval ha olvastad a részt, arra kérlek, hogy hagyj magad után nyomot!!! :)

Ölellek titeket, remélem jól telnek a napjaitok!

Raquel