1. rész - Az ügy

A 21-es körzet bejárata előtt gyökeret vert a lábam. A parkolóban egymás mellett számtalan rendőrautó várakozott, hogy elkezdjék velük a műszakot, azonban a hozzájuk tartozó tisztek jelenleg azzal voltak elfoglalva, hogy engem vizslassanak gyanakvó tekintettel. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy gyanúsított, s lássuk be, épp annak is tűntem. Megigazítottam a napszemüvegemet, ami teljesen felesleges volt a chicagói tél kellős közepén, mégis valamelyest biztonságérzetet adott számomra. Még egy pillantást vetettem a bejáratra, ám nem nagyon akaródzott bemennem.

- Hölgyem, segíthetek valamiben? - az egyik rendőrnő elszánta magát a cselekvésre. Nagy, barna, őzike szemei voltak, el sem tudtam képzelni őt akció közben. Mégis  ő volt az egyetlen, aki meg mert szólítani.

Tudatában voltam megfélemlítő kinézetemnek. Nem volt szándékos. Na jó, a fekete bőrdzseki és bőrnadrág nem volt véletlen, de a többi... Nem néztem ki zsarunak, és pont ez tett engem az egyik legjobbá. Nem válaszoltam, csupán elindultam a bejárat felé. Tisztában voltam vele, hogy a csaj követ, sőt még egy szőke, komor tekintetű járőr is vele tartott, aki feltehetően a partnere volt. Nem zavartattam magam, belöktem az ajtót, ami az őrs belsejébe vezetett. Az előtér úgy nézett ki, mint egy átlagos rendőrség. Az ajtó mellett kényelmetlen fapad fogadta a várakozókat, mellette lépcső vezetett fel a felső szintre. Jobb oldalon a folyosó nyilván a zárkák felé vitt, szemben pedig a recepciós pult szúrt szemet. A mögötte álló ügyeletes őrmester szúrós szemmel figyelte a felügyeletére bízott körzetet. Néha egy-egy barátságtalan mondatott böffentett oda járőreinek, ami látszólag normális volt, hisz senki sem emelt hangot udvariatlansága ellen. Hátra pillantottam és láttam, hogy bébiszittereim sokat tudó pillantást vetnek felém, így elkönyveltem, az őrmesterrel nem lesz egyszerű dolgom. Határozottságot mímelve léptem az asztalához, ezzel szemben még csak egy pillanatra sem méltatott.

- Halstead nyomozót keresem - könyököltem az asztalára, hogy végre felhívjam a figyelmét.

- Először is - kezdett bele a válaszba, még mindig a papírjaira meredve - magának is, nagyon szép napot! Másodszor, ha velem beszél, vegye le azt a nevetséges szemüveget magáról!

Somolyogva tettem eleget, nem éppen kedves kérésének. Szigorú tekintetét végigjáratta rajtam, majd rosszallóan ciccentett egyet.

- Ha panaszt akar emelni Halstead nyomozó ellen, mondjuk, nem is tudom, szexuális zaklatásért, akkor a HR-re menjem, második emelet. Ha panaszt akar tenni ellene, bármi másért, akkor is a HR-t javasolnám. Ha magánbeszélgetésre invitálná, akkor ajánlom a személyes telefonszámát. Összefoglalva: nekem mindegy mit akar Halstead-től, de engem hagyjon ki belőle!

Egy átlagos látogató ettől a szövegtől valószínű fülét-farkát behúzta volna, és megtette volna, amire kérik: békén hagyták volna ezt a savanyú nőt, aki abban éli ki magát, hogy másokat sérteget. Csakhogy én nem voltam átlagos látogató, ezért nem is hátráltam meg. Továbbra is keresztbe tett kézzel és felvont szemöldökkel álltam előtte. Egy ideig megpróbálta ignorálni a jelenlétem, majd mikor látta, hogy ez nem különösebben hat meg, ismét rám nézett.

- Talán nem voltam elég világos?

- A fent említett egyik variációt sem tudom alkalmazni. Viszont beszélnem kell vele.

- Ha lehívom magának, akkor békén hagy?

- Cserkész becsszó.

- Mit mondjak, ki keresi?

- Sloan Russo nyomozó, New Orleans-i rendőrség. Tudni fogja, ki vagyok.

- Maga rendőr? - elképedését és hitetlenkedését nem is akarta elrejteni. Még egyszer végigmért, ellenben ez sem győzte meg arról, hogy igazat állítok.

Vállat vontam. Láttam rajta, hogy bizalmatlansága nőttön-nő, mégis végre valahára felvette a telefont és tárcsázott. Éreztem, ahogy a szívem dübörög a mellkasomban, ahogy Jayt kérte, túlélési ösztöneim azt súgták, hogy azonnal húzzak el onnan, mielőtt még Halstead lejön, és netalántán lepuffantana vagy valami hasonló, amit mellesleg teljesen jogosnak tartanék. Lehunytam a szememet. Az ügy, amin dolgoztam fontos, több emberélet is múlik rajta. Nem hagyhatom cserben a hozzátartozókat, még akkor sem, ha éppen szó szerint az életemet kockáztatom azzal, hogy ide jöttem. Platt őrmester - mint azt névtáblája hirdette, letette a telefont, és egy szó nélkül ismét a papírjaiba temetkezett. Nem kérdeztem tőle semmit, nem biztos, hogy tudni akartam hogyan is reagált Jay arra, hogy itt vagyok.

Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam, valóban megkapta az üzenetet. Pár másodpercen belül kinyílt az emeletre vezető biztonsági rács, majd a lépcső tetején megjelent. Testtartása már most teljesen ellenséges volt, méterekre tőlem állt meg, kezeit keresztbe tette a mellkasa előtt és egy árva szót sem szólt. Nagyot nyeltem. Nem számítottam barátságos fogadtatásra, de ha ordibált volna, azt jobban tudtam volna kezelni, mint ezt a passzív agresszív magatartást.

- Szia, Jay! - nyögtem ki, reakciót ennek dacára nem kaptam szavaimra. - Beszélhetnénk esetleg négyszemközt?

Ismét síri csönd volt a válasz, amit én egy nemnek vettem.

- Oké, nos, tudom, hogy nem örülsz nekem. Megértem, de hivatalos ügyben vagyok itt, és szeretném a segítséged, illetve inkább az egységed segítségét kérni.

Felé tartottam az aktát, amit másodpercekkel ezelőtt vettem ki a táskámból. Egy pillanatig azt hittem, hogy nem veszi át, azonban lelkiismerete győzött és végül kinyitotta. A megkönnyebbülés hulláma söpört át rajtam. Tudtam, ha átnézi nem lesz ereje visszautasítani az ügyet. Jay remek zsaru volt, soha nem hagyott volna cserben ártatlanokat kizárólag valami személyes ügy miatt.

- Mi közünk ehhez? - kérdezett végül, miután átfutotta a fotókat - Ezek a fotók New Orleans-ban készültek, hogy jön képbe Chicago?

- A szállítmány ide tart - úgy döntöttem, a részleteket majd akkor közlöm, ha hivatalosan is beszállnak az ügybe.

- Miért a mi egységünk? - folytatta a kihallgatást. Lehajtottam a fejem. Azt hiszi, hátsó szándék vezérel, pedig... Az igazság az, hogy nem békülni jöttem... ha rajtam múlt volna, soha az életben nem találkoztam volna vele.- Hallottam Voightról és a módszereiről. A szabályos módot már kipróbáltuk, és semmire nem mentünk vele. Azt akarom, hogy ezek a rohadékok rács mögé kerüljenek.

Kék szemeit rám emelte, és kivételesen fogalmam sem volt, hogy most mi járhat a fejében. Mindössze néhány pillanatig tartott az egész, majd bólintott.

- Gyere, megmutatjuk Voightnak az aktát. Az ő döntése, hogy beszállunk vagy sem.

Elmosolyodtam, amire egy szemernyi viszonzást sem kaptam. Követtem őt felfelé, mikor azonban elhaladtunk az ügyeletes őrmester előtt, nem álltam meg, hogy szemtelenül ne intsek neki búcsút. Platt nem igazán díjazta a mozdulatot, Jayt mindazonáltal mintha szórakoztatta volna. Nem akartam elrontani ezt a kivételesen nem ellenséges érzést, így inkább csöndben maradtam.

Mikor beléptünk a Chicagói Hírszerzés irodájába, minden szem rám szegeződött. Nem tudtam, pontosan Jay mit mondott mielőtt lejött volna hozzám, tippjeim viszont voltak. Egyből kiszúrtam Hank Voight őrmestert, aki irodája ajtajának dőlt és engem fürkészett. Egyenesen felé vettem az irányt, a többieket figyelmen kívül hagyva.

- Sloan Russo a…

- Tudom, ki maga. A híre megelőzte Önt nyomozó - közölte reszelős hangján, ezután meglepetésemre kezet nyújtott. Mosolyogva fogadtam el a gesztust, később követtem őt az irodába, Jay-jel a nyomomban.

Hank Voight őrmester már-már legendásnak számított és nem csak Chicago utcáin. A legtöbben korruptnak és őrültnek könyvelték el és ebben is volt igazság. Valóban voltak gengszterek, akiktől pénzt fogadott el és a felesége elvesztése óta valóban úgy viselkedett, mint akinek elment az esze. Csakhogy a teljes képhez az is hozzá tartozott, hogy ha valaki ténylegesen veszélyeztette a városa nyugalmát, azon melegében rács mögé jutatta, vagy kivonta a forgalomból. Nem játszott tisztán, sem pedig szabályosan, konkrétan ezért sokkal több bűnözőt sikerült elkapnia, mint azoknak, akik mindig az előírásokat követték. Nekem pedig pont egy ilyen emberre volt szükségem.

Csupáncsak egynéhány szekundumra volt szüksége, ahhoz, hogy átnézze az aktát, majd ledobta és egyenesen rám nézett.

- Beszéljünk az ügyről, amit hozott ! – mutatott a képekre, melyek ismét szíven ütöttek, hisz a legfelső egy mindössze tizenhét éves lány holttestét ábrázolta.

- Van egy banda, akik Kelet-Európából hoznak lányokat az Egyesült Államokba. Rendkívül alaposak, nem hagynak maguk után nyomot, nem maradnak ugyanott. A szállítmány érkezhet New Yorkba, Washingtonba, New Orleans-ba, de akár Miamiba is. Mivel, mint tudjuk a városok rendőrségei között nem túl nagy az együtt dolgozási kedv, az eseteket külön nyomozták, az előző hónapig nem is kötöttük őket egybe.

- Most honnan tudjuk, hogy ugyanazon bandáról van szó? - kérdezte Jay.

- Szerencsénk volt - vontam vállat. Beszélhettem volna félre, de semmi értelme nem lett volna, ha szépítem a dolgot.- Egy fülest kaptunk egy nagy rakomány drogról, így razziát tartottunk a kikötőben. Ők is ott voltak, a legtöbbjük meghalt, viszont három elkövetőt sikerült élve elkapnunk. Az egyikük köpött, cserébe bekerült a tanúvédelmi programba. A lényeg az, hogy egyszerre körülbelül harminc lány kerül be az országba hajón, rendkívül kegyetlen körülmények között. Konténerekben tartják őket, megkötözve, a minimális inni- és ennivalót biztosítva. Ha túlélik az utat - ami körülbelül a kétharmaduknak sikerül - ,akkor továbbszállítják őket az ország nagyvárosaiba.

- Gondolom, itt jövünk mi a képbe - jegyezte meg Voight.

- Mire a razzia lezajlott, már csak a halott lányokat találtuk meg. A spicli szerint a többieket egy kamionban szállítják tovább Chicagóba, akit tudnak eladnak prostituáltnak vagy sztriptíz táncosnak, aki marad azt megölik.

- Jézusom ! - Jay a kezébe temette az arcát. Pontosan tudtam, mit érzett. Ez a hideg kegyetlenség, ahogy ezekkel a lányokkal bánnak, gyomorforgató, akárhányszor csak erre gondolok. Első hallásra pedig… talán a sokkoló a legenyhébb kifejezés.

- Annyit sikerült kideríteni, hogy a chicagói közvetítő egy bizonyos Harry Styles. Nem ő a főnök, igazából csupán egy kiskutya, de rajta keresztül talán el tudjuk kapni az üzemeltetőket. Viszont nekünk semmink nincs róla.

- Harry Styles - Voight az állát kapargatta - Nem ismerős, te tudsz róla valamit, Halstead?

- Nem, de körülkérdezhetek. O és Antonio talán ismerik a nevét.

- Hát akkor, Russo nyomozó - fordult felém -, Azt hiszem, itt az ideje, hogy megismerkedjen a chicagói rendőrség Hírszerző csapatával. 

Sziasztok!

Megjöttem tehát az első résszel, remélem tetszett, bár ez még nem volt valami akció dús, inkább olyan bevezetés féle. Azonban nagyon szívesen venném, ha leírnátok a véleményeteket, gondolataitokat :) A következő részt egy hét múlva hozom, addig is: Legyetek rosszak!

Ölel titeket:

Raquel