27. rész - Ha nincs rendőrség, jön a tűzoltóság

Egy pillanat. Mindössze ennyi volt, míg képes voltam elhitetni magammal, hogy egy álomvilágban élek, hogy Harry nem Harry, és én sem én vagyok. Egy másik világban, ahol ő csak egy férfi, én pedig csak egy nő. Abban a világban Harry utánam jött volna, átölel és azt mondja, hogy sajnálja. Nem is, abban a világban soha nem használt volna fel arra, hogy szinte tálcán kínáljon egy öregembernek csak azért, hogy elérje, amit akar. Abban a világban ő nem lenne bandavezér és én nem lennék nyomozó. Abban a világban ő lehetne az, aki elfelejteti velem Jayt. Azonban nem abban a világban élünk, hanem ebben, és a színtiszta valóság arcul csapott abban a pillanatban, mikor meghallottam távolodó lépteit és az ajtócsapódást. Ott hagyott. Kihasznált, majd elment. Mert ő Harry. Én meg én vagyok.

Hirtelen könnyek kezdték el marni a torkomat, ahogy egyes-egyedül futottam végig a kihalt utcákon. Senki nem volt olyan bolond, hogy a tél leghidegebb napján az utcán tartózkodjon, a fagyos levegő bekúszott lenge öltözékem alá, megfagyasztva a csontjaimat, a lábam pedig egy idő után sajogni kezdett a nem éppen futásra tervezett magassarkúban. Fokozatosan lassítottam, majd álltam meg, megpróbálva felmérni, merre is lehetek. A kezeim már szinte nem is mozogtak, mégis sikerült valahogy kihalásznom a táskámból a telefonomat, hogy segítséget hívjak.

Mikor végigpörgettem a kontaktokat, csak akkor esett le, hogy nincs kit felhívnom. Mindenkit elmartam magam mellől, senki nem szeretne velem lenni, senki nem tart alkalmasnak arra, hogy megvigasztaljon. A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy erről csak én tehettem.

Az ujjam megremegett Jay neve mellett. Tudtam, hogy értem jönne, még akkor is, ha most a pokol legmélyebb bugyrába kíván. Vagy mégsem? Megsértettem annyira, hogy hagyjon megfagyni Chicago utcáin? De volt ennél rosszabb eshetőség is. Mi van, ha el sem érem, mert éppen nincs egyedül? Nem tehettem róla, de a kéretlen képek megjelentek belső szemeim előtt, ahogy Jay izmos teste éppen Lindsayt öleli át, erre pedig gyorsan továbbpörgettem a listát. 

Végül pedig rá kellett döbbennem a kegyetlen valóságra: egyetlenegy olyan ember sincs ebben a rohadt városban, akit anélkül fel tudnék hívni egy ilyen szar helyzetben, hogy ne tegyen fel ezernyi kérdést, ne vágjon a fejemhez ezernyi szemrehányást, ne akarjon kirúgni, vagy ne temetkezne sértett hallgatásba. Nem hívhattam fel az egységet, hisz hivatalosan nem is kéne itt lennem. Nem hívhattam fel Peytont, mert megölne, ha így látna. Nem hívhatom fel a szüleimet, mert nem tudnának túllépni magukon. Nem hívhatok fel senkit, és nincs nálam elég pénz, hogy taxit fogjak. 

Fáradtan az egyik zárt üzlet beugrójába álltam be, és csúsztattam le a hátam az üvegen. Nem kellett volna otthagynom Harryt. Jogos volt a felháborodásom, de megtarthattam volna a dühömet az utánra, hogy kitettek a lakásom előtt. Vagy egy bár előtt. Inkább egy bár előtt, most szükségem lenne valami erősre. 

- Jól van, hölgyem? – Kezeimmel eltakartam az arcomat, így nem láttam a felém közeledő alakot. 

Nem bírtam ki, rögtön nevetnem kellett, ahogy rápillantottam a mellettem guggoló alakra. Ijesztően tiszta, kék szemeivel engem vizsgált, kissé aggodalmasan próbálva felmérni az állapotomat. 

- Ilyen nincs! – Már magam sem tudtam, hogy sírok vagy nevetek, olyan elemi erővel leptek el az érzelmek. Ismét a férfira néztem, majd a tűzoltó egyenruhájára, majd a mögötte várakozó, hatalmas kocsira, amin a Squad 3 felirat virított. Szememet az égre emeltem és úgy tettem fel a költői kérdést – Szórakozol velem? Most tényleg? Ez a megoldás?

- Hölgyem, bevett valamit? – Ujjával a nyakamhoz nyúlt, hogy megkeresse a pulzusomat, de megütöttem a kezét. Egyik szemöldökét felhúzta, száját pedig gunyoros vigyorra húzta, amit nem tudtam nem viszonozni.

- Ne tapizzon, jól vagyok. Fázom, de jól vagyok. Csak kissé ironikus, hogy pont a tűzoltóság jön, mikor nem tudok mit kezdeni a rendőrséggel, ez minden.

- Nézze, én nem vagyok rendőr, ha nincs hova mennie, szívesen látjuk a laktanyában, amíg el nem éri a családtagjait, vagy valakit, aki Önért tudna jönni.

Nem is tűnt annyira szörnyű ötletnek. Igaz, egy tűzoltólaktanyában nem valószínű, hogy tartottak alkoholt, viszont nem is ismertek. Társaságban lehettem volna anélkül, hogy ezernyi kérdést kaptam volna a nyakamba és őszintén, ez volt az egyetlen, amivel el tudtam kerülni, hogy összeomoljak. Fogalmam sem volt arról, hogy meddig vagyok még képes tartani magamat, mennyit vagyok képes még elviselni, de azt éreztem, hogy vészesen közeledem az erőm végéig. Szóval az, hogy a következő pár órát teljesen ismeretlen tűzoltók között töltsem, nem is volt annyira rossz ötlet. 

- Oké – bólintottam végül, majd megragadtam megmentőm felém nyújtott kezét. Be kellet ismernem, lenyűgözően jóképű volt kissé őszes, de még mindig fekete hajával, kék szemével és csibészes mosolyával. Láttam valami csillogást a pillantásában, azonban most az egyszer figyelmen kívül hagytam. Így is volt pont elég bajom a férfiakkal. 

- Kelly vagyok – mutatkozott be végül lazán, miközben felsegített a kocsiba, ami nem volt egyszerű művelet a teljesen életképtelen cipőimben.

- Sloan.

A tűzoltókocsiban kellemesen meleg volt, ami megváltásként ért azután, hogy a mínusz húsz fokban kellett álldogálnom legalább húsz percet, a srácok pedig nagyon kedvesek voltak. Cruz, egy nagydarab, de ennivaló srác még a kabátját is felajánlotta, hogy felmelegedjek, Kelly pedig folyamatosan érdeklődő pillantásokat vetett rám az anyósülésről. Engem pedig szokatlan nyugalom szállt meg. Jó volt nem önmagamnak lenni. Pontosan erre volt szükségem egy olyan nap után, ahol Harry és Jay is a földbe döngölt. Harry kétszer is. Elgondolkodva bámultam ki az ablakon, szememben könnyek gyűltek ki tudja hányadszorra ma. Kár lett volna tagadnom, hogy Jaynek igaza volt, valóban voltak érzelmeim Harry iránt, melyeket csak elmélyítettem a vele töltött éjszaka során. Lenyűgözőnek tartottam, veszélyesnek, kiismerhetetlennek. És ez úgy vonzott, mint lepkét a fény. Próbáltam magamat emlékeztetni, hogy ő egy rossz ember, aki ártatlan lányok eladásával keresi a kenyerét, mégis, a lelkem mintha nem akarta volna elhinni ezt. Mi van, ha azért teszi csak, hogy tönkretegye az oroszokat és véget vessen ennek? Mi van, ha igazából Harry és én ugyanazért küzdünk? Idegesen felnevettem. Megint kezdem a naiv és romantikus álmodozást. Azért nem lesz belőle jó ember, mert én azt akarom. El kell fogadnom, hogy minden, amit tesz, leginkább azért van, hogy még több pénze legyen, na meg hatalma. És pont leszarja a lányokat.

Jay pedig… Van értelme harcolnom érte? Nem minden szerelem végződik happy enddel. Van, hogy nem elég a vonzalom, hogy el kell engednünk a másikat. Mi van, ha Jaynek Lindsay az, akire szüksége van? Kedvelik egymást, az biztos, Lindsay bármit megtenne érte, ezt is bebizonyította már. Akkor mi értelme van kettejük közé állnom? Én csak egy szellem vagyok a múltból, egy zavaró tényező. Talán ezért kellett visszajönnöm, hogy Jay végre le tudja zárni a múltat, választ kapjon a kérdéseire és végre boldog lehessen. Linsayvel. Mégis, bármennyire is próbáltam meggyőzni magamat, ez az eshetőség olyan volt, mintha egy kést egyre mélyebben döftek volna a szívembe, és még meg is forgatták volna benne. Szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem abból a szúró, mindent elsöprő fajtából.

- Megjöttünk – súgta a fülembe Cruz, mire összerezzentem, de hálásan pillantottam fel a nagy, barna szemekbe. Az előző gondolatmenetem amúgy sem vezetett sehova…

Óvatosan szálltam ki a meleget nyújtó kocsiból, hogy egy szeles, de barátságos garázsban találjam magam. Nem tudtam levenni a szemem Kellyről, aki lassan megszabadult a nehéz védőfelszereléstől, és most csak egy egyszerű farmerben és a chicagói tűzoltóság logójával ellátott szürke pólóban állt nem messze tőlem. Észrevette, hogy őt bámulom, de nem kaptam el a tekintetemet, hanem inkább rámosolyogtam. 

- Sloan? – Egy ismerős hang zökkentett ki minket, és kaptuk egyszerre a fejünket az ajtó felé. Már csak a szememet tudtam forgatni, mikor azon Antonio húga, Gabby lépett ki, tátott szája pedig elárulta, hogy elképzelni se tudja, hogy mit keresek itt. – Jól vagy? 

- Ismeritek egymást? – Kelly meglepettnek tűnt, mikor mellém lépett, szemét hol rám, hol Gabbyre szegezte.

- Persze – tárta szét a kezeit a lány, miközben átölelte a vállamat és gyengéden a belső szobák felé húzott. – Sloan Antonioval dolgozik együtt mint vendégnyomozó. 

- Oh. – Kelly kérdőn pillantott rám, gondolom fogalma sem volt, hogy miért nem árultam el neki már az elején, hogy rendőr vagyok, de én csak egy gyors „bocsit” suttogtam, majd hagytam, hogy Gabby kezelésbe vegyen.

Gabby kölcsönadott pár göncöt és egy cipőt is, amivel máris rengeteget segített. Bár nem hiszem, hogy valaha is elmegyek több Harry-féle partira, de ha mégis, akkor soha többet nem veszek fel ilyen kényelmetlen szerelést, hiszen ki tudja, hogy vajon hol lyukadok ki. Miután átöltöztem és vettem egy forró zuhanyt, végül letelepedtem Gabby mellé a pihenőben sorakozó ágyak egyikére. Nem tudom, hogy miért, de mielőtt megkérdezhette volna, hogy mi bajom van, elkezdtem neki mesélni. Nem szóltam semmit a kelet-európai lányokról, vagy arról, hogy miért is nyomozunk Harry után, de nem hallgattam el a kényes részleteket. Azt, hogy szerelmes vagyok Jaybe, de egyre messzebb taszítom magamtól, vagy hogy lefeküdtem a gyanúsítottammal, sem pedig azt, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy valamilyen elmebeteg módon kötődöm Harryhez. Gabby pedig végighallgatott, nem szúrt közbe semmit, tekintete pedig nem volt elítélő, én viszont megkönnyebbültem.

- Tudom, nem erre a tanácsra vársz tőlem, de az idő segít. Néha, ha nem tudom, mit tegyek, csak hagyom, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. Jaynek idő kell, hogy megnyugodjon, ahogy neked is ahhoz, hogy rendezd az érzéseidet. Viszont azt nagyon remélem, hogy ezt a Harry gyereket békén hagyod, elég zűrősnek tűnik, arról nem beszélve, hogy elvehetik miatta a jelvényed! Viszont most aludj pár órát, rád fér a pihenés, utána meg a vendégem vagy egy italra a Molly’sban.

Hálásan mosolyogtam rá, de a szemem ismét megakadt Kellyn. Egyedül üldögélt a pihenő másik oldalán, egy üveggel körülvett irodában, s egy nagy halom iratot tanulmányozott. Beharaptam a számat. Biztos voltam benne, hogy tetszem neki és igazából ő is nekem. Ha pedig el kell engednem Jayt és Harry, nos Harry, akkor mi bajom lehet? Kelly egy normális pasinak tűnt, aki nem bűnöző és nincs vele közös múltam se…

- Mi a helyzet vele? – szaladt ki a számon, mielőtt Gabby hallótávolságon kívülre ért volna. Követte a pillantásomat, majd érdeklődve lesett vissza rám.

- Mit szeretnél tudni?

- Csak a szokásos dolgokat – vontam vállat, remélve, hogy megérti, miről van szó.

- Szingli – mosolygott, majd magamra hagyott.

Gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet. Vagy lefekszem, és valóban alszom pár órát, vagy most odasétálok Kellyhez. Felhorkantottam. Már megint ugyanott tartok. Egy másik pasi karjaiba rohanok a problémáim elől. De csak most az egyszer szeretnék normális lány lenni. Egy lány, aki találkozott egy vonzó férfival. Miért lenne ez rossz?

Lassan keltem fel és léptem az ajtóhoz. Most még meggondolhatom magamat. Nem kell úgy viselkednem, mint egy ribancnak, kezelhetem ezt az egészet másképp is, mondjuk egy csipetnyi tartással. Azonban nem voltam erős. Soha nem voltam az, csak annak tetettem magam, hogy túléljek. Mindig a könnyebbik utat választottam és ez most sem volt másképp. Felemeltem a kezemet és bekopogtam az irodába. 

Sziasztok!

Ne haragudjatok az egy napos csúszásért kicsit szét vagyok esve, nincs más mentségem... 

Ettől függetlenül remélem tetszett a rész és nem utáltok nagyon a fejlemények miatt. Ez most talán nem volt olyan eseménydús, de majd jövőhéten bepótolom, ígérem. 

A véleményetekért, mint mindig, hálás lennék, főleg Harryről. Meglepődtetek, hogy így döntött? 

Ölellek titeket és remélem jól telik a szünetetek:

Raquel

26. rész - Sandoval

*HARRY SZEMSZÖGE*

A fájdalomcsillapító lassan kezdett elmúlni és így a kín is visszakúszni a testembe. Nem volt kedvem bulizni, a zene lüktető üteme heves fejfájást okozott, fokozva az ingerültségemet. Szememet lassan hordoztam végig a tömegen. A legtöbb ismeretlen arc volt, aki csak az ingyen pia és olcsó drog reményében merészkedett ide, de a chicagói alvilág számos képviselője is a tiszteletét tette. Félmosolyra húztam a számat, ahogy megláttam a Latin Királyok képviselőjét, nem messze tőle pedig Lemond Bishop utódjának, Figarónak az unokaöccsét. A terv működésbe lépett, az alvilág lassan egybeolvad, eltűnnek a kisebb viták és mindenki az oroszok ellen fordul. 

Jókedvem azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt, mikor megláttam Claire-t Zayn szorításában. Zayn nem kedvelte a lányt, potenciális veszélyforrásnak tartotta, akit ki kell iktatni. Vajon képes lenne megszegni a konkrét parancsomat, s bántani Claire-t? Elég régóta ismertem már ahhoz, hogy kapásból tudjam a kérdésre a választ.

Határozottan indultam meg, s mint már máskor is, a táncoló testek tömege olyan könnyedén nyílt szét előttem, mint Mózes előtt a Fekete-tenger. Szememet végig a pároson tartottam, elégedetten láttam, hogy Claire nem hagyja magát megfélemlíteni, erőszakosan félrelökte Zaynt, aki nem számított a támadásra, így elvesztette az egyensúlyát. Claire az egyetlen dolgot tehette, próbált befutni a tömegbe, hogy Zayn elveszítse szem elől, azonban egy határozott mozdulattal elé léptem, ő pedig nekiütközött a mellkasomnak. Ijedten kapta fel a fejét, majd zöld íriszei rögtön elsötétültek, ahogy felfedezte, hogy én vagyok az. El akart rohanni a másik irányba, még az sem zavarta, hogy ezzel Zayn karjaiba fut, de minél távolabb akart tőlem kerülni. És ez fájt. Pokolian. Megráztam a fejemet, majd a karja után kaptam, ezzel maradásra bírva őt. Nem most volt itt az ideje az érzelgősségnek, dolgunk volt, s tervemnek jelenleg nagyon is szerves részét képezte ez a fekete hajú, idegesítő csitri. 

- Valami probléma van? – vontam fel a szemöldökömet, Zayn pedig rögtön védekezően felemelte a kezét, jelezve: most nem akar ebből balhét. – Remek, akkor akár indulhatunk is.

- Ő is jön? – Zayn összezavarodva nézett először rám, majd Clairre. 

- Szedd össze a többieket – hagytam figyelmen kívül a kérdését. – Találkozunk a kocsinál.

- Niall nincs itt. – Zayn hangja csöndes volt, de így is éreztem, hogy az arcvonásaim megkeményednek. Régóta éreztem, hogy valami nincs rendben Niall körül, de eddig a másodpercig a feltétlen bizalmamat élvezte. Nem szívesen bántottam volna, de ez most csak tőle függ. Csak remélni mertem, hogy nem akar valami hülyeséget csinálni. – Louis azt mondta, hogy rosszul érezte magát.

- Akkor hozd Royce-t is – bólintottam, majd továbbmentem, a karjánál fogva rángatva magam mögött az értetlenkedő lányt.

Claire egy szót sem szólt, csupán rosszallóan ciccentett, akárhányszor egy kicsit fájdalmasabban megrántottam a kezét.  Arcára kiült a felháborodás, ajkait annyira összepréselte, hogy szinte csak egy egyenes vonalat láttam belőlük, mégsem ellenkezett, csak követett ki a házból egészen a terepjáróig. 

Nem értettem ezt a lányt, nem tudtam, mit miért csinál, de nem is ez volt a legnagyobb problémám vele. A gond az volt, hogy én is furcsán kezdtem el viselkedni, rossz döntéseket hoztam, sokszor még a tervet is veszélyeztettem csak azért, hogy ne kelljen belátnom, Zaynnek igaza van vele kapcsolatban. Utáltam ezt az érzést, a saját magam feletti kontroll elvesztésének őrjítő dühét. Erősebben szorítottam meg a vékony kart, miközben szinte kiszakítottam a helyéről a hátsó ajtót, amin jóformán belöktem a lányt. Claire még mindig nem szólt semmit, csak kecsesen elhelyezkedett a másik ülésen, hosszú lábait keresztbe téve egymáson, karjait szorosan összefonva a mellkasa előtt, a lehető legmesszebb húzódva tőlem. Dühe szinte felhevítette a levegőt, tombolása azonban hang nélküli volt. Tudtam, hogy megérdemlem, szemét módon bántam vele, most pedig akarata ellenére ráncigálom el egy olyan meetingre, amiről még csak sejtelme sincsen. Azonban egyvalamiben biztos voltam. Valahol nagyon mélyen bízott bennem, s tudta, hogy nem akarom bántani. 

- Sajnálom. – Hangom rekedt volt, s még én is tisztában voltam vele, hogy a számból teljesen természetellenesen hangzik ez a szó, de nekem volt szükségem arra, hogy kimondjam. Claire szemei összeszűkültek, meglepettségét nem tudta leplezni, ellenben legalább annyit sikerült elérnem, hogy felém fordult – A múltkorit. 

- Hova megyünk? – Nem reagált a szavaimra, azonban megenyhült annyira, hogy végre szóba álljon velem. Styles, nem kéne, hogy számítson neked.

- Csak találkozunk pár taggal – feleltem rezignáltam.

Nem tudtam uralkodni a gondolataimon. Végig, mióta ebben a kicsiny térben voltunk alig pár centiméterre egymástól, csak az az egy éjszaka járt a fejemben. Nem érdekelt, ki is ez a lány, nem érdekelt semmi, csak az, hogy ismét magamévá tehessen a lehető legállatiasabb módon. 

Furcsa volt. Számos lánnyal voltam már, de egyik sem váltott ki belőlem ennyire… Heves érzelmeket. Nem nagyon kellett megszenvednem a nők figyelméért, mindig találtam pár önként jelentkezőt, aki feljött a lakásomba, hogy pár óra múlva el is tűnjenek onnan. Nem mondom, hogy nem voltak, akik szerettek volna a barátnőmé avanzsálódni, de mindig tudtam, hogy mit is kell mondanom ahhoz, hogy hamar meggondolják magukat. Egyetlenegy nő volt, akivel több volt mint csupán testi érintkezés, azonban még vele sem akartam soha semmi szorosabbat. Barátok voltunk és szeretők, ez jó is volt így.

Most azonban ránéztem erre a konok, öntörvényű, szófogadatlan, nagyszájú, kissé arrogáns lányra, és megvadultam. Nem akartam, hogy bántsák, nem akartam, hogy elmenjen, sőt, nem akartam, hogy távol legyen tőlem. Tetszett a zabolátlansága, az, hogy ki tudta magát húzni a nehéz helyzetekből, hogy látszólag nem félt semmitől. Az őrületbe kergetett.

Hirtelen cselekedtem, anélkül, hogy átgondoltam volna mit is teszek. A következő, amire emlékszem, hogy már rajta vagyok, ajkam az ajkán, lábai a derekam körül, keze az arcomon. Hevesen vettem birtokba a száját, meglepetésemre azonban nem tiltakozott, sőt… Ha lehet, még hevesebben viszonozta támadásomat, miközben tökéletesen belesimult az érintésembe. Ki tudja, meddig megyünk el, ha ebben a pillanatban ki nem nyílik az anyósülés felőli ajtó, és be nem száll rajta Zayn. Egy másodperc alatt átlátta a helyzetet, fekete szeme a visszapillantóban kapcsolódott az enyémmel, és a felismerés szikrája suhant át rajta. Zavartan kaptam el a tekintetem, ami szintén nem volt jellemző rám, majd követtem figyelemmel, ahogy Louis, Liam és Royce bepréselődnek a járgányba, majd lassan elindulunk a chicagói éjszakába.

Koncentrálnom kellett, most mindennél fontosabb volt, hogy minden jól alakuljon. Borzongás futott végig a gerincemen, ha belegondoltam, hogy milyen közel is járok ahhoz, hogy befejezzem. Hogy évek elteltével végleg pontot tegyek a történet végére. Azonban ahhoz, hogy mindez be is következzen, muszáj volt a célra fókuszálnom, ahelyett, hogy mellettem kuporgó lány vonná el a figyelmem. Gyors, szinte észrevétlen oldalpillantást vetettem rá, azonban ő már nem foglalkozott velem. Úgy tűnt, gondolatban egészen máshol jár, így visszafordítottam a tekintetemet a sötétbe burkolózó Chicagóra. A lenyűgöző városra, mely minden éjszaka más arcát mutatta neked, soha nem tudhattad, hogy éppen melléd vagy ellened szegődik.

A Declan kívülről csak egy lepukkant klubnak tűnt, az ajtóról már pattogzott festék, oldalt a falat grafitivel festették le, a virágok már jó pár éve kiszáradtak és megfagytak. Ha az ember nem tudta, hogy mit is keres, soha nem talált volna rá a régi chicagói maffia főhadiszállására. Nem mintha nem lettek volna árulkodó jelek. A túlságosan is értékes és jó állapotban lévő járgányok a parkolóban, a két, körülbelül háromszáz kilós kidobóember feltűnően drága öltönye és órája, nem beszélve a szép nagy Berettákról az övükön lógva. Mindketten megdermedtek, mikor kiszálltunk a kocsiból, majd az alacsonyabbik alaposan végigmért minket. Nem tűnt az értelem bajnokának, mégis felismerés csillant meg buta szemeiben, mikor meglátott. Lapátkezével mégis megállított, mikor kikerülve őket be akartam lépni a pubba. 

- Csak te – morogta. – A csipet-csapat kint marad.

Fogamat csikorgattam, de most nem rendezhettem balhét. Elhúztam a számat, ahogy arra gondoltam, hogy két nap alatt másodszorra kell lemondanom az embereimről és besétálni egy húzós szituációba, azonban, mint Sergej esetében, itt sem volt túl sok választási lehetőségem. Lassan bólintottam, majd intettem a többieknek, hogy kint maradnak.

- A lány velem jön – kötöttem ki, miközben ismét megragadtam Claire-t ezúttal a kezénél fogva. A nagydarab gondolkozott egy darabig, nyilván nehezére esett a tevékenység, végül azonban, mikor eldöntötte magában, hogy egy alig negyvenöt kilós lány nem jelenthet nagy veszélyt a gazdáira, bólintott.

Kézen fogva léptünk be a meglepően kicsiny helységbe. Nem voltak vendégek, a rozoga, mocskos asztalok kihaltan álltak, a pultnál is csupán egy ember üldögélt, sapkája mélyen a szemébe húzva, napszemüvegben, mintha titkolni akarná a kilétét, ami ellenben egy ilyen helyen nem volt olyan meglepő. Egyetlenegy asztalnál zajlott az élet, a bejárattól legmesszebb esőn, mely szivarfüstbe burkolózott, de így is ki tudtam venni a körülötte ülő alakokat. Mind, egytől egyig veszélyesek és hírhedtek voltak. Bruno Currington, a leghíresebb és legkegyetlenebb bérgyilkos a városban, aki mellett még Zayn is csak kispályás kezdőnek tűnik. Tripp Warren, a pénzmosás nagymestere, Frankie Dunlap, aki bárkit képes volt előásni vagy éppen elásni ebben a városban, azonban, aki engem igazán érdekelt, az az asztalfőn helyet foglaló, ősz férfi volt. Luigi Sandoval, a chicagói maffiai vezetője cirka húsz éve. Érkezésemre csupán felpillantott kártyalapjaiból, majd intett a pultnál üldögélő férfinek, hogy kerítsen nekünk székeket. 

- Mr. Styles. – Hangja olyan volt, mint a táblán végighúzott köröm, barna szemei ravaszul és kapzsin csillantak meg. – Azt hittem, már meg sem tisztel minket a jelenlétével. Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de pocsékul fest. 

Nem kellett végignéznem magamon ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Nehézkesen mozogtam, a többszörösen is túladagolt fájdalomcsillapítók ellenére, nem is beszélve a testemet borító kötésekről és kék-zöld foltokról. 

- Elnézést kérek a késésért! – Próbáltam elővenni a legjobb modoromat, hiszen azzal egész Chicago tisztában volt, hogy Luigi Sandoval elsősorban úriember, és csak azután maffiózó. – Feltartottak. 

- Hát, mint látja, elkezdtünk Ön nélkül. Azonban ragaszkodom hozzá, hogy csatlakozzon a következő kőrhöz. Addig is, mutassa be nekünk az elbűvölő hölgyet, akit magával hozott!

- Öhm, ja, igen. Ő Claire Jacobs.

- Nagyon örvendek! – Luigi felpattant és kezet csókolt Claire-nek, aki zavarba jött a gesztustól –, Luigi Sandoval, szolgálatára.

- Részemről a megtiszteltetés. – Claire szinte suttogott, azonban én boldog voltam. Szám elégedett mosolyra húzódott, mikor láttam, hogy Luigi tekintete Claire dekoltázsa körül tekereg. Pont ez volt a célom, na meg, hogy kicsit vizsgáztassam Claire-t is. Érdekelt, hogy a mai találkozó minden egyes szavát vissza fogom-e hallani Jelenától. 

- Remélem, Ön is csatlakozik hozzánk! Jól jön a vérfrissítés ebbe a begyepesedett bandába!

- Sajnos nem értek a pókerhez. Majd csendben szurkolok Harrynek!

- Styles, maga mázlista fickó! Hát, akkor kezdjünk is neki!

Nem voltam egy türelmes fajta, és ezzel Luigi is tisztában volt. Körökön keresztül nem beszéltünk arról, amiért igazából idejöttem, semmiféle utalást sem ejtett, miközben végig engem tartott szemmel. Nem veszíthettem el a fejemet, tudtam, hogy vizsgáztat, amit jó jelnek vettem. Ha már a jellememre kíváncsi, az azt jelenti, hogy legalább megfontolta, hogy együttműködjön velem. Az pedig, hogy az idő előrehaladtával egyre többször kalandozott el a tekintete Claire irányába, csak hab volt a tortán. Gyerünk, vén kecske, próbáld megnyalni a sót!

- Mr. Styles, egy élmény volt Önnel kártyázni. Meglepően…, nos, ne sértődjön meg, de meglepően higgadt játékosnak bizonyult.

- Tudja, Mr. Sandoval, soha nem baj, ha az emberek nehezen ismernek ki. Szeretek ebből úgymond hasznot húzni.

- Hmmm, érdekes. Azonban miért kéne egy kiszámíthatatlan emberrel üzletet kötnünk? Ha pénzről van szó, akkor jobban szeretem, ha a dolgok kiszámíthatók.

- Mert maga is hasznot tud belőle húzni. – Éreztem, hogy eljutottunk a végjátékhoz. Az adrenalin elöntötte a testemet, ahogy arra gondoltam, milyen közel járok. Csak meg kell győznöm az öreget, ennyi, és végre minden sínre kerül. – Ezen kívül, azt hiszem, elég jó ajánlatot tettem le Ön elé az asztalra. Tele kiszámítható összegekkel, nem beszélve a területe kiszélesítéséről.

Luigi egy hosszú pillantást vetett rám, majd Claire-re. Tisztában voltam vele, hogy már eldöntötte, hogy mit akar tenni, de azt nem, hogy ez rám nézve jól vagy rosszul alakul-e. Levegőt is elfelejtettem venni, annyira csak arra koncentráltam, hogy végre megszólaljon, majd végül, évtizedeknek tűnő másodpercek után ragyogó mosolyt villantott rám, majd kezet nyújtott. A levegő nagy lendülettel szaladt ki belőlem, a megkönnyebbülés pedig átjárta a testemet. Vigyorom most nem volt erőltetett, határozottan ráztam meg az előttem lévő kezet, melyet Luigi még egyszer utoljára még erősen megszorított.

- Nem ajánlom, Styles, hogy átverjen.

- Inkább bizonyítok, mint ígérgetek, Sandoval – bólintottam, majd Claire-t kézen fogva szeltem át a helyiséget. 

A friss levegő megváltásként hatott, már régen nem volt ilyen jó kedvem. Társaim első pillanatban látták, hogy sikert arattunk, nem is kellett rákérdezniük a végkimenetelre. Claire azonban rosszkedvűnek tűnt, amint kiléptünk az épületből, kirántotta a kezét az enyémből, most pedig egyedül indult meg az utcán látszólag azzal a szándékkal, hogy egyedül megy haza. Tudtam, hogy mi bántja, ahogy azt is, hogy rövid időn belül másodjára aláztam meg. Egy másodpercre haboztam. Nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet, ha utána megyek. Lehet, sokkal egyszerűbb lenne, ha hagynám, hogy elmenjen. Azonban eszembe jutott, hogyan is éreztem, mikor Luigi ránézett. Bármennyire is az volt a célom, hogy rátereljem a figyelmét, mégis legszívesebben leordítottam volna a fejét is, amiért szemet vetett rá. Ez pedig még egy nyomós ok volt amellett, hogy hagyjam elsétálni. Szemem Zaynre villant, aki csak megcsóválta a fejét.

- Veszélyes vizeken evezel, haver – vont vállat, majd beszállt Liam mellé a terepjáróba. 

Egy pillanat alatt döntöttem. Vagy az autóhoz megyek, végleg magára hagyva Claire-t, vagy utána megyek, végleg magamhoz láncolva őt. Végül megtettem az első lépést…

Sziasztok!

Ismét eltelt egy hét, ráadásul holnapután karácsony, sokatoknak téli szünet is van, szóval végre pihenhettek egy picit. El kell mondanom, hogy ezzel a résszel az utolsó utáni pillanatban készültem el, szóval itt az ideje, hogy szóljak nektek. Elképzelhető, hogy lesznek egy-két napos csúszások a részek felkerülésében. Próbálom mindig kedden hozni, de ha nem sikerül, akkor ne lepődjetek meg, remélem január után minden visszaáll a rendes kerékvágásba. *csak mellékesen megjegyzem,ugyan FB-ról mindig tudhatjátok, hogy mikor rakom fel az új részt, de a legfrissebbek akkor lesztek, ha felíratkoztok :D *

Nos, remélem tetszett a rész és nem akartok meglincselni a végéért :D Érdekelne, hogy mit gondoltok Harry viselkedéséről, illetve érzéseiről, no meg az is, hogy szerintetek Sloan után ered-e? 

Ölellek titeket, a jövőhéten találkozunk!

Raquel

25, rész - Fenyegetés és fenyegetettség

Teljesen lefagytam, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Fogalmam sem volt, mit is vár tőlem Niall, de abban biztos voltam, hogy valami van a háttérben. Mi másért hozatott volna ide – most már teljesen biztos voltam benne, hogy nem csak beugrottunk értük −, és vágta volna mindezt a fejemhez, ha simán csak felhívhatta volna Harryt, és kitálalhatott volna neki. Sokkal tisztább és egyszerűbb lett volna. Mégis itt álltunk a hirtelen jéghideggé vált konyhában, farkasszemet nézve egymással. 

- Mit akarsz? – sziszegtem, mert semmit nem utáltam jobban, mint azt, ha megpróbálnak megzsarolni. Jelen esetben viszont nem volt más választásom, mint behódolni ennek a senkiházinak és megadni minden tőlem telhetőt, hogy tartsa a száját Harry előtt. Ha ugyanis ezt a vezérük megtudja, akkor nekem végem. Nem kétséges, hogy még napfelkelte előtt valamelyik árokban végzem, rendőri kiképzés, katonai tapasztalat ide vagy oda. S ha teljesen őszinte akartam volna lenni, akkor még azt is hozzá kellett tennem a történethez, hogy féltem Harry bosszújától. Nem olyan embernek ismertem meg, aki szó nélkül tűri, hogy a bolondját járassák vele.

- Találkozni akarok Voighttal – felelte a szöszi, mire én is és Louis is felkaptuk a fejünket. Nagy mennyiségű pénzre, egérútra vagy esetleg büntetlenségre készültem fel, álmomban sem gondoltam volna, hogy ehelyett nem akar mást, mint találkozni a főnökömmel. Azonban úgy tűnt, hogy Louis többet ért ebből, mint én tekintete elkomorult, homlokán mély ráncok jelentek meg, szinte a szemem előtt öregedett vagy tíz évet. Kék szemét Niallra emelte, próbálva szuggerálni barátját, hogy nézzen rá, de csúfos kudarcot vallott. Niall továbbra is engem bámult, szinte pislogás nélkül, várva válaszomat.

- Haver, ne csináld! – Louis hangja ugyanolyan meggyötört volt, mint kinézete, én pedig nem akartam addig válaszolni, amíg meg nem tudtam, hogy pontosan mi is folyik itt. Könnyedén rá tudtam venni Voightot, hogy találkozzon Horannel, azonban érdekeltek a miértek. – Ha beszélsz Harryvel…

- Harry is ugyanolyan, mint Sergej, Lemond, vagy Luigi. Mindannyian bandavezérek. Nem az egyén, hanem a banda és a saját boldogulásuk érdekli őket, és ezt meg is értem. De belefáradtam, Louis. Nem akarok mindig a hátam mögé figyelni, le akarok telepedni Daisyvel úgy, hogy nincs egy céltábla a hátamon, a többi banda, a rendőrök és minden szar miatt. Ki akarok szállni.

Nem tudom, miért, de hirtelen tiszteletet éreztem Niall iránt. Nem maga miatt akart találkozni Voighttal. Még csak nem is pénzt akart, egyszerűen nyugodt életet akart biztosítani annak a lánynak, akit szeret. Ezt teljesen meg tudtam érteni, azonban ugyanez már nem volt elmondható Louis-ról is. Két kezébe temette az arcát, majd hirtelen felindulásból olyat ütött a konyhapultra, hogy az ökle nyoma helyet hagyott a felületen.

- Te is elárulod. – Niall hangja halk volt és nyoma sem volt benne szemrehányásnak, mégis érdekes él játszott benne. 

- Ne merészeld! – Louis egy ugrással termett Horan előtt, laza mozdulattal felkenve őt a falra. Ha előzőleg fogadni kellett volna a két fiúra, én tuti, hogy Niallre teszem a pénzem, most mégis úgy tűnt, hogy a szőke nem tud kikecmeregni a szorításból, hiába próbálta már mindkét kezével lefejteni a nyakáról társa kezét. – Fogalmad sincsen, hogy miért teszem, amit teszek! Én soha, de soha nem árulnám el a testvéreimet!

Eleget hallottam. Óvatosan léptem Louis háta mögé, figyelmeztetően a vállára helyezve a kezemet. Szinte ijedten rezzent össze, de észbe kapott, és elengedte Niallt, aki hangosan krákogva omlott a földre. Nyomatékosan még mindig Louis mellkasán tartottam a kezemet, így érezhettem, hogyan hullámzik még mindig a felindultságtól. Igaza volt, még anno a kihallgató szobában is éreztem, hogy ő lenne az utolsó, aki elárulná Harryt, vagy a többieket. Sergej és az oroszok sorsa egy cseppet sem érdekelte, azonban ezt a csapatot tényleg a családjának tekintette. A tekintetéből pedig sugárzott, hogy azzal, hogy Niall sorsára akarja őket hagyni, az ő szemében megszűnt létezni.

Azonban Niallt is meg tudtam érteni. Bár én a törvény másik oldalán harcoltam, mégis beépüléseim során láttam, hogy mennyire veszélyes egy banda tagjának lenni. Az álvilágban élni rizikós volt, hisz ugyan voltak íratlan szabályok, azonban nem mindenki játszott ennek megfelelően és nemcsak te, hanem a szeretteid is veszélyben voltak. Addig, amíg az embernek senki mással nem kellett törődnie, mint magával, addig talán ez még nem is érdekelte. Ezért nem fogja soha megérteni Louis, vagy akár Harry, miért teszi Niall azt, amit. Ellenben én láttam, milyen rajongással nézett Daisyre, és tudtam, hogy bármit és bárkit képes hátrahagyni azért, hogy megvédje őt. Harry dolgai pedig mostanában kezdtek elég húzóssá válni, valószínű ezért is választotta Niall ezt az időt arra, hogy végleg maga mögött tudja ezt az egészet. És egyvalamiben igaza volt. Ha ezt valaki el tudja intézni, az Voight.

- Megszervezem a találkozót – válaszoltam végül Niallnak, aki még mindig a nyakát szorongatta. Kétségem sem volt afelől, hogy Louis szorításának nyoma marad. – Majd jelentkezem. 

- Két nap – Niall hangja rekedt volt, épp hogy sikerült magából kipréselni a szavakat. – Utána megmutatom Harrynek az aktát.

- Rendben – komorultam el, majd apró lökésekkel indítottam útjára Tomlinsont, akin még mindig látszott, hogy képes lenne megölni egykori legjobb barátját. Elképzelni sem tudtam, ha Louis így reagált a történtekre – aki mellesleg a legkevésbé erőszakos bandatag volt –, akkor vajon Harry, vagy Zayn mit fog tenni, ha ez a fülébe jut. Remélem, Hank addigra biztos helyre viszi őket. Ha Niall nem is, de Daisy megérdemli, hogy boldog legyen. 

Louis egész úton szótlan maradt, nyilván még mindig a történtek hatása alatt állt, ez viszont azt jelentette, hogy ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. A Niallal való sokkoló találkozás ideiglenesen elfelejtette velem azt, hogy most először fogok találkozni Harryvel, mióta mi… A gyomrom már csak a puszta gondoltára összerándult, ami viszont még kétségbe ejtőbb volt, hogy a fejemben a gondolatra kéretlen képek jelentek meg arról, hogyan magasodott felém Harry fedetlen mellkasa, mennyire gyönyörűnek találtam a tetoválásai alatt játszó izmait, mennyire vadítónak az ajkait magamon. Ennek hatására pedig éreztem, hogy a vérem felpezsdül, izgalom és vágy lesz úrrá rajtam, a lábaim közötti bizsergés pedig végleg tudatosította bennem: nagyon nagy bajban vagyok. 

Louis finoman parkolt le egy lepukkant, több emeletes sorház előtt, melynek belsejéből hangos rap szólt. Az összkép hasonló volt a Harry buliján tapasztaltakhoz: rengeteg ember, a legtöbben valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt, sokan még a tizennyolcat sem töltötték be. Az erkölcsrendészetnek lenne melója, ha kihívnám őket, azonban jelenleg nem ez volt a legnagyobb gondom. Az agyam kezdett elborulni már csak a puszta gondolatra is, hogy nemsokára látom Harryt, s ha Louis nem szólal meg a legjobbkor, akkor lehet nem is sikerült emlékeztetnem magamat arra, hogy igazából én dolgozni jöttem ide.

- Harry elég ramatyul van, de Luigi Sorrento eljön, ő az, aki…

- Aki a régimódi chicagói maffiát vezeti – bólintottam. Louis már említette, hogy Harry nagyon rá van kattanva arra, hogy Luigit és a többieket is az oroszok ellen fordítsa, szinte olyan volt ez, mint a végső próba a nagy show előtt. Ha ezt is sikerült elérnie, akkor minden kész van a tervéhez.

- Figyeld Harryt. Nem hiszem, hogy beengedne téged a megbeszélésre, de majd én beavatlak. 

- Louis – megragadtam a karját és magam felé fordítottam. – Tudom, hogy ami Niallnál történt…

- Jól vagyok! – Mintha égetné az érintésem, rázta le magáról a kezemet. – Vágom, mit kell tennem, oké? Csak ne anyáskodj felettem.

Haragos tekintetét lekapta rólam, majd, mint egy dúvad vágta át magát a tömegen és tűnt el a tánctól hullámzó testrészek végeláthatatlan tengerében. Úgy döntöttem, nem megyek utána, hiszen nem sok jóra számíthatok tőle ma. Az a legjobb, ha teret engedek neki, hagyom, hogy lehiggadjon, átgondolja a helyzetet. Abban biztos voltam, hogy nem fog kitálalni Harrynek. Nem tudta volna anélkül megtenni, hogy magát ne buktassa le, így inkább valami csendesebb zugot kezdtem el keresni a szememmel. Nagyon fáradt voltam, az egymás után váltakozó techno és hip-hop számok lüktető basszusától pedig még a fejem is megfájdult, hirtelen átfutva a tömegen pedig nem sikerült kiszúrnom sem Harryt, sem bárki mást a bandából. Szememet behunyva dőltem neki az egyik falnak, remélve, hogy Louis elintéz mindent, majd lecsillapodik annyira, hogy megkeressen és hazafuvarozzon. 

- Louis magadra hagyott? Csak nem zűrök vannak a paradicsomban? – A mély, rekedtes hang nem csengett ismerősen, így rögtön felkaptam a fejemet. Nem messze tőlem a sarokban Zayn állt egy üveg sörrel a kezében, fekete íriszét az arcomon járatva. Szinte meg mertem volna esküdni, hogy amikor az előbb körbenéztem még nem volt ott. 

- Csak… neki csak el kell intéznie valamit. – Nem tehettem róla, ideges lettem a közelében. Tekintete átható volt, csakúgy, mint Harrynél, olyan érzésem volt, hogy belém lát, de ő nem a titkaimat akarja kifürkészni, hanem a gyenge pontomat.  Nem csinált semmit, csak állt és nézett, mégis a félelem a bőröm alá kúszott, s nem tehettem róla, hirtelen azon kaptam magamat, hogy a szemem sarkából hatalmas kezeit lesem, hogy még talán időben tudjak reagálni, ha esetleg fegyvert rántana. 

- Hát hogyne – nevetett mélyről jövően, de a szemei még mindig ridegen csillogtak. Ellökte magát a faltól, majd közelebb lépett hozzám, amitől összerezzentem. Nem tetszett, hogy ilyen hatással van rám, azonban semmit nem tudtam tenni ellene. Sörét letette a pultra, majd kezeit zsebébe csúsztatva lépett elém, szinte belepréselve a falba. Esélyem sem lett volna menekülni, ez pedig pánikba ejtett. Hangosan sípolva szívtam be a levegőt, s ő is megérezte a félelmemet, mert pimasz mosoly jelent meg az arcán, feltárva hófehér, szabályos fogsorát. Még ebben a szorult helyzetben is láttam, hogy milyen vonzó lenne, ha nem próbálna – hozzáteszem igen sikeresen – megfélemlíteni mindenkit maga körül. – Van rád egy egyszerű, mégis találó szó. Probléma. Gyönyörű, okos lány, aki valahogy mindig olyan helyen van, ahol nem kéne. Nem szeretek az ilyenekkel vacakolni. Mindig ti vagytok azok, akik az ember nyakába öntik a szart. 

Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta, ahogy még közelebb hajolt, így szerintem már saját fülével is hallhatta őrülten kalapáló szívemet, mely szinte ki akart szakadni a mellkasomból. Ilyen közelségből éreztem a bőr és a cigaretta összekeveredő szagát. Hirtelen elöntött az adrenalin. Nem hagyhatom, hogy ez a közönséges bűnöző így megfélemlítsen. Szinte sikítottam a fájdalomtól, de sérült kezemet lassan kihúztam a kötésből, majd Zayn mellkasára helyezve minden erőmet beleadva löktem el magamtól. Zaynt meglepte hirtelen akcióm, megtántorodott, ami pont elegendő időt hagyott nekem ahhoz, hogy kiszabaduljak és futólépésben induljak a táncoló tömeg irányába, hogy a fekete hajú bérgyilkos elveszítse a nyomomat. Nem jutottam azonban messzire, hirtelen egy erős mellkasba ütköztem, ami elállta előlem az utat. Meglepve kaptam fel a szememet, s szemben találtam magam az egyetlen olyan emberrel, aki helyett ezerszer szívesebben választottam volna Zayn nyomasztó társaságát…

Sziasztok Drágáim!

Látom nagyon sokan szavaztatok arra, hogy Harry legyen a különkiadás főszereplője, ami nagyon jó, de ezúttal is szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy iratkozzon fel, hiszen én is nagyon meg szeretném már írni azt a részt :)

A részről: remélem tetszeni fog, még akkor is, ha még egy icipicit várni kell Harry és Sloan találkozására, de érdekelne, hogy mit szóltok Niall lépéséhez, na meg Zayn illetve Louis viselkedéséhez :D Szóval, kommentelésre fel!

Jövőhéten találkozunk, legyen szép hetetek!

Raquel

24. rész - Daisy

Elgondolkodva bámultam a képmásomat a párától homályossá vált fürdőszobai tükörben. Halovány mása voltam már csak önmagamnak. A szemem alatt hatalmas, sötétlila karikák emlékeztettek arra, hogy több mint harminchat órája nem aludtam, zöld szemem most inkább ijesztő vörösben játszott az előző kiadós bőgésem okán. Olyan lassan, mint egy csiga csavartam magam köré az előre odakészített hófehér törölközőt, majd kezdtem el kifésülni vizes hajamat.

Össze kellett szednem magamat. Nem hagyhattam, hogy az érzelmeim vezéreljenek. Soha nem lett volna szabad ismét közel engednem magamhoz Jayt, ez végzetes hiba volt, ha elveszítem a fejemet, soha nem fogom elkapni se Sergejt, se senkit. Muszáj volt akár erőszakkal is kiverni őt a fejemből.

Azonban mondani sokkal könnyebb volt, mint megtenni. Bármit csináltam, bármennyire próbáltam koncentrálni a leglehetetlenebb pillanatokban is beugrott Jay meggyötört, undorodó, lenéző arckifejezése. Próbáltam könnyíteni a lelkiismeretemen, emlékeztetni magamat, hogy nem én voltam az egyetlen, aki mással is kavart, de nem lett jobb. Semmivel, ugyanis a lelkem mélyén egyetértettem Jayjel. Én is undorodtam magamtól.

A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy még csak nem is mondhattam igazán, hogy megbántam azt az éjszakát. Harry a vigaszt jelentette nekem egy végzetesen elbaltázott nap után, s bár végig önmagát adta, az este végén pedig nem volt túlságosan kedves, mégis abban az órában, amit vele töltöttem, valahogy biztonságban éreztem magam. Nevetségesnek találtam ezt az egészet, még  fel is nevettem. Biztonságban éreztem magamat a város egyik legveszélyesebb embere mellett, ez is tökéletesen rám vallott. Férfiak terén az ízlésem egyszerűen pocsék volt. Egyik oldalon volt egy lelkileg sérült exkatona, akit olyan szinten megbántottam, hogy ki tudja, hogy meg tud-e nekem valaha bocsátani, a másik oldalon meg egy ismert gengszter, akiről mindenkinek átjön, hogy komoly mentális problémái voltak, aki csak egyszer is találkozott vele.

Közel egy órámba került, mire sikerült embert faragnom magamból, és szerencsémre Louis sem volt a pontosság mintapéldánya, így anélkül fejezhettem be az utolsó simításokat, hogy valaki a hátam mögött türelmetlenkedett volna. Erre az estére egy piros, hosszabb, de ettől még szexi ruhát választottam Peyton ruhatárából, aminek arany nyakrésze különleges és rendkívül mutatós volt. Hajamat laza kontyban fogtam fel, de elől hagytam, hogy kicsit lazább legyen, hisz végül is egy gengszter partijára voltam hivatalos, és nem a MET gálára. 

- Gyönyörű vagy. – Peyton lépett mögém, és segített felhúzni a zipzárt.

- Köszönöm. – Megpróbáltam mosolyogni, de csak egy ijesztő vicsorra futotta. Nagyon nehezemre esett egyáltalán talpon maradni és nem átengedni magamat a csábító vágynak, hogy bebújjak az ágyba és a takaró alatt összegömbölyödve töltsem az este hátralévő részét. Bár egy szót sem szóltam nővéremnek se Jayről, sem a felfüggesztésről, ő se volt bolond, pontosan tisztában volt azzal, hogy ki vagyok borulva. 

- Meg fogod oldani – nézett bele mélyen a szemembe, miközben hátulról védelmezően átölelt – Te mindent megoldasz!

Ebben személy szerint én nem voltam olyan biztos, mindenesettre mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a csengő, jelezve, hogy Louis, ha egy kis csúszással is, de megérkezett. Gyorsan magamra kaptam a kabátomat, és elindultam kifelé, mert még csak az hiányzott volna a napomhoz, hogy Tomlinson és a nővérem találkozzanak… Peyton hajlamos volt a legrosszabb módon megválogatni a szavait a legérzékenyebb szituációkban, szóval inkább nyomtam egy puszit az arcára, majd kettesével szedtem lefelé a lépcsőfokokat, hogy minél gyorsabban leérjek és túl legyek ezen az estén.

Louis ezen az estén hátra hagyta a hatalmas, fekete terepjárókat, és egy klasszikus, de annál drágábbnak tűnő Mustanggal parkolt le a ház előtt. Tátott szájjal másztam be Louis mellé az anyósülésre, de nem tudtam hangot adni a döbbenetemnek, mivel azon nyomban belém fagyott a szó, ahogy megláttam a gengszterfiú arcát, ami elkeseredést és félelmet sugallt. Végül az egész út ráment arra, hogy elmesélje az elmúlt másfél nap eseményeit… Az biztos, hogy ő sem unatkozott.

- Még be kell ugranunk valahova – vetette oda, mielőtt leparkolt volna egy meglepően ápolt, kertvárosi kis ház előtt. Kérdőn pillantottam rá, de csak intett a fejével, hogy kövessem, így gyorsan kipattantam és érdeklődve néztem körül.

Elsőre ötletem sem volt, hogy merre is lehetünk. Ez a városrész sokkal felkapottabb volt, mint azok, ahol Louis és a többiek meghúzták magukat, errefelé a lakók figyeltek egymásra, arról nem beszélve, hogy messziről kiszúrták a rosszéletű alakokat, a gyakran járőröző rendőrség mellett pedig önkéntesek is ügyeltek a rendre. Egyszóval, nem a bandatagok számára fenntartott környék volt. 

- Louis, mit… - mielőtt befejezhettem volna a mondatot, kísérőm már be is kopogott a takaros kis ház ajtaján, ami pár másodperc múlva ki is nyílt.

Az ajtóban lévő fiatal nő lenyűgözően festett. Intenzív, zöld szeme csupán pillanatokig időzött meg Louis-n, majd inkább rajtam állapodott meg, minden porcikámat felmérve. Hosszú, vörös haját lófarokba fogta, ízlésesen megválogatott ruhái előtt kötényt viselt jelezve, hogy most rángattuk ki a konyhából. 

- Szia, Daisy! – Louis meglepően tisztelettudó hangon szólalt meg, ami kíváncsivá tett. Szó szerint el sem tudtam képzelni, hogy mit, vagy inkább kit keresünk egy ilyen helyen.

- Korán jöttetek – mosolygott a lány, majd félreállt, hogy helyet adjon nekünk a belépésre –, Daisy vagyok – nyújtott nekem kezet, miután nyilvánvalóvá vált, hogy Louis nem tervez minket bemutatni. – Te meg biztosan Claire. Harry és Louis rengeteget beszélt már rólad. Louis, Niall megint a számítógépén ügyködik valamin, a szobában megtalálod! Claire, ha nem bánod, segítenél nekem? Még át kéne öltöznöm, de sehol nem tartok, Harry meg nem fogja túlélni, ha nem viszek neki a süteményből. Már hónapok óta nyúz vele.

Kérdőn néztem Daisyre, aki a kezemnél fogva húzott a konyha felé, hirtelen olyan érzésem volt, mintha a Született feleségek egyik epizódjába kerültem volna, arról nem beszélve, hogy el se tudtam képzelni Harryt sütit tömve magába. 

- Te vagy Niall barátnője – esett le. Akkor pedig ez azt jelenti, hogy ez itt Niall otthona. Ennél jobban nem is lepődhettem volna meg. Jártam már Harry és Louis házában, és úgy gondoltam, hogy Niall, Zayn és Liam is hasonlóban laknak. Egy elhanyagolt, lelakott házban valamelyik rossz hírű környéken, senkitől se zavartatva. Álmaimban se gondoltam volna, hogy valamelyikük teljesen normális körülmények között, szinte hétköznapi módon tengeti a mindennapjait.

- Te pedig Louis-é – nevetett, miközben lehajolt, hogy belessen a sütőbe. – Igazából annyira örülök, hogy találkozott veled! Azt hittem, hogy a szakítását Eleanorral soha nem fogja kiheverni. Mindannyian azt hittük, hogy El számára a nagy Ő. Na de ami történt, megtörtént, remélem, te majd boldoggá teszed!

Bár semmi szemrehányót, vagy elvárást nem mondott, mégis elszégyelltem magamat. Eddig egy olyan emberrel sem találkoztam ebben a bandában, aki lelkiismeret-furdalást keltett volna bennem amiatt, hogy hazudok neki a kilétemről. Azonban Daisyn látszott, hogy nemcsak Niallel, hanem az összes sráccal törődik, s valóban reménykedik benne, hogy a fiúk boldogok lesznek. 

- Nem zavar téged, hogy Niall… - csúszott ki a számon a nem éppen illendő kérdés, de valóban érdekelt a válasz. El se tudtam képzelni, hogy egy olyan normális, kedves és gyönyörű lány, mint Daisy, hogyan ismerkedhetett meg egy Niall féle maffiózóval, még akkor sem, ha mindig is Niallt tartottam a legrendesebbnek az összes srác közül.

- Hogy Niall bandatag? – fejezte be helyettem a mondatot, a legnagyobb lelki nyugalommal –, nos, nem fogok hazudni, sokszor elmerengek azon, hogy milyen lenne, ha Niallnak normális munkája lenne. Hogy akkor talán már gyerekeink is lennének, de… Mikor megismertem, sokkal rizikósabb életet élt, nagyobb veszélyben volt, mégis beleszerettem. Mióta pedig megismerte Harryt, sokat javult a helyzet. Harry tudja, hogy Niall nem olyan, mint ők, és nem kényszeríti olyan helyzetekbe, amit nem bír el a lelkiismerete. Ezért pedig hálás vagyok neki.

Döbbenten néztem az előttem álló lányra, akin látszott, hogy halál komolyan gondolja azt, amit mond. Soha nem gondoltam volna, hogy Harry valaha is jót tett volna bárkivel is, inkább olyannak tűnt, aki romba dönti mások életét, de egyre inkább úgy tűnt, hogy újra kéne értelmeznem a róla kialakított képemet. Szívesen faggattam volna még tovább Daisyt, ekkor azonban belépett a konyhába Louis és Niall. Utóbbi rögtön Daisy mellé lépett, átölelve a derekát és egy apró puszit adva az arcára. Mosolyogva figyeltem őket, annyira sütött róluk a kiegyensúlyozottság és a szerelem, hogy csak egy kis irigykedéssel tudtam őket nézni. Ha elképzeltem, hogy Jay ugyanígy átölel, hogy az ő szeméből is az a rajongás árad, ami Nialléből, akkor a sírás kezdte el kaparni a torkomat.

- Lassan indulnunk kéne – jegyezte meg Louis, mire Daisy gyorsan lekapta magáról a kötényt, és komoran bólintott.

- Figyeljetek a sütire. Biztos vagy benne, hogy Harrynek nincs másra szüksége?

- Szerintem, ha megeszi a sütidet, már meg is feledkezik a sérüléseiről – mosolygott kedvesen Louis, amivel kis pirulásra késztette Daisyt.

- Bolond vagy, Tomlinson – nevetett, majd ott hagyott a fiúkkal a konyhában.

Egyszerre kínos csend állt be, amit nem tudtam mire vélni. Egyértelműen megváltozott a légkör, s a hatodik érzékem hirtelen jelezni kezdett, hogy valami nincs rendben. Gyorsan Louis-ra kaptam a pillantásomat, aki azonban kerülte a tekintetem, inkább a konyhakövet vizslatta elmélyülten, így nem volt más választásom, mint a szőke maffiózóra nézni. Niall állta a tekintetemet, azonban kék írisze semmi jót nem sejtetett, sőt, egyre idegesebb lettem tőle.

- Ki az a Sloan Russo? – A kérdést olyan vádlón tette fel, hogy tudtam, nagyon közel jár a megoldáshoz. Nagyot nyeltem, majd megpróbáltam összeszedni minden gondolatomat. Most még csak Niallal beszélek, de hogyha nem leszek elég meggyőző, akkor minden, amit Niall esetleg kiderített, Harry fülébe juthat.

- Egy barátom – válaszoltam végül tagoltan. – De ezt már mondtam.

- Tudod, az a furcsa, hogy rólad semmilyen információt nem találok – ráncolta össze a szemöldökét –, olyan, mintha pár héttel ezelőttig nem is léteztél volna. Viszont mindenhol, ahol kerestelek, megjelenik egy másik név. Sloan Russo, Sloan Russo. Ezért utánanéztem, ki is ő. 

Éreztem, ahogy az ereimben szó szerint megfagy a vér. Egy pillanatra még a szívverésem is elállt, úgy figyeltem Niallt, ahogy felém tart egy igen vaskos mappát. 

- Azt hiszem, ideje lenne előállnod egy igen meggyőző érvvel, hogy ezt miért ne adjam át Harrynek, Sloan – adta meg a kegyelemdöfést a szőke srác, én meg hirtelen tisztában voltam vele: véget ért a játék, amit űztem. 

Sziasztok!

Nos, mint látjátok egyre forrósodik a hangulat, Sloan egyre nagyobb kalamajkába kerül. Érdeklődve olvasnám, hogy szerintetek lebukik-e Harry előtt, vagy ha nem, akkor hogyan keveredik ki ebből a helyzetből :) De mint látjátok ebben a részben egy kicsit megismerkedtünk Niallel is, szóval róla, illetve Daisy karakteréről is varom a véleményeket :)) 

Nos, remélem jövő héten is találkozunk majd, addig is:

Ölellek titeket:

Raquel

23. rész - Bizonytalanság

HARRY SZEMSZÖG

Nem igazán emlékszem a Sergej kúriájától Chicagóig vezető útra, valószínűleg néhányszor elvesztettem az eszméletemet. A sérüléseim elég rondán néztek ki, a kezemen és oldalamon lévőkből még mindig szivárgott a vér, a bordáim annyira fájtak, hogy még levegőt venni is alig voltam képes, és akkor még nem is beszéltem a lábamban és karomban érzett folyamatos kínról.  Megpróbáltam felülni, de csak egy fájdalmas szisszenésre futotta tőlem, s dicséretem csak egy szemrehányó pillantás volt Liamtől a visszapillantó tükrön keresztül. Nagyon jól tudta, hogy nem vihet kórházba, hiszen az orvosok pillanatok alatt kiadtak volna a rendőrségnek, azonban mindketten tisztában voltunk azzal, hogy sürgősen látnia kéne egy orvosnak.

- Vigyél Louis-hoz – nyögtem végül. Muszáj volt ezt utcai módra lerendezni, még akkor is, ha irtóztam az ilyen megoldásoktól. Liam nem kérdezett semmit, csak bólintott és vett egy éles jobb kanyart, hogy Dél-Chicago felé vegye az irányt.

Csikorgó fékekkel álltunk meg a lepukkant, több emeletes épület előtt, ahol Louis tengette mindennapjait. Nem volt egy felkapott környék, mindenhol lelakott házak és ápolatlan kertek tárultak a szemünk elé, de volt egy nagyon nagy előnye. Egy ilyen helyen a szomszédok nem kíváncsiskodtak. Mindannyian hasonló részen laktunk, bár lett volna pénzünk akár egy Hyland-parki kúriára is. 

Liam segítségével jutottam el az ajtóig, majd hezitálás nélkül rontottunk be a lakásba, bár utólag kiderült, talán kopognunk kellett volna. Louis nem volt egyedül – igaz, ez kevésbé lepett meg −, ami viszont igazán bosszantott, azaz volt, akivel találtam. Pár héttel ezelőtt tárgyalni mentünk Louis-val és Zaynnel Észak-Chicagóba, hogy meggyőzzük az egyik legnagyobb helyi erőt, a régi, jól szervezett chicagói maffiát arról, hogy kényelmes szimbiózis helyett forduljanak ők is az oroszok ellen. Persze a megbeszélés egy sztriptízbárban zajlott, ami ugyan Zaynt és engem végtelenül hidegen hagyott, azonban Louisnak azonnal beindította a fantáziáját. Az egyik lány iránt pedig túlságosan is érdeklődő volt.

Most, ahogy ránéztem a lány meztelen testére, a feszes bőrére, csapzott barna hajával körbevett kipirult arcára, nem tudtam kárhoztatni a barátomat. Valóban eszeveszett dögös egy példány volt. Ettől függetlenül, ha nem lett volna éppen ezerszer nagyobb problémám, tuti hogy nekiálltam volna ordibálni Louis-val. Az északiakkal így is gyenge lábakon állt a szövetségünk, nem kellett, hogy még a prostijaik lopkodásával is megvádoljanak minket. Hozzáteszem, abszolút jogosan. 

- Mi a franc történt? – tört ki Louis-ból, amint végignézett rajtam. Nem mondhatni, hogy túl sokszor láthatott volna ilyen állapotban, általában ugyanis én voltam az, aki a verekedésekben dominált. 

- Sergej – nyögtem ki az egyszavas válaszomat, de ez bővel elég volt Louisnak, hogy felfogja a szituációt. Tétován nézett rám, aztán Liamre, látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogy mit kéne most tennie – Hozz egy orvost! – adtam ki a parancsot, amivel csak még inkább megzavartam – De, Louis! Ezt most fű alatt intézzük!

Nem kellett több magyarázat, már nyújtotta is a kezét Liam felé, aki egy szó nélkül adta oda neki az egyik fegyverét, majd robogottak ki együtt az ajtón. Már előre sajnáltam azt a szerencsétlen dokit, aki az útjukba akad. 

Éreztem, ahogy a maradék erő is elszáll belőlem, kicsit megbillentem, s valószínű el is esem, ha két pici, de annál erősebb kéz meg nem támogat. Értetlenkedve néztem le, keresve nem várt segítségemet, s végül szembe is találtam magam két, barátságos, kék szemmel. 

- Szerintem le kéne feküdnöd. – Hangja meglepően mély volt, de valahogy megnyugtatóan hatott, így hagytam neki, hogy a kanapéra fektessen, majd gondosan betakargasson. Furcsán éreztem magamat, gyerekkorom óta nem gondoskodott rólam egy nő se, s mindvégig azt gondoltam, hogy zavarna is az ilyen intim figyelmesség, most mégis inkább jóleső volt. Nem voltak itt a többiek, hogy adnom kelljen a nagymenő bandavezért, ezért elengedtem magamat. Szememet becsukva próbáltam elkergetni a fejemből az egyre kínzóbbá váló fájdalmat, ami csak nem akart múlni. Mosolyra húztam a számat, ahogy belegondoltam, milyen ironikus is ez. Itt vagyok Louis lakásán egy kurvával, tele csúnyábbnál csúnyább sebekkel, mégis hónapok óta ez az első nyugodt percem, amikor csak magam miatt kell aggódnom.

- Hogy hívnak? – Én is meglepődtem, milyen kedvesen kérdezem, hangomban nem volt ott a dühnek az az összetéveszthetetlen árnyalata, ami általában minden szavamnak nyomatékot ad. 

- Jasmine – felelte félénk mosollyal, miközben egy vizes ronggyal kezdte el rólam törölgetni a vért. Apró kezei körbefogták az enyémet, miközben olyan óvatos mozdulatokkal húzta végig rajtam az anyagot, mintha attól félne, fájdalmat okoz azzal, amit tesz.

- Sokszor csinálsz ilyet, Jasmine? – Nem tudom megmondani, miért, de szórakoztatott ez a lány. Volt egy nagyon erős kisugárzása, mint… Még gondolatban is félbeharaptam a mondatot. Ha élt olyan ember a Földön, akire most nem akartam gondolni, az Claire Jacobs volt. Most túlságosan is kimerült voltam ahhoz, hogy azon a két lábon járó problémahalmazon gondolkodjak. 

- Nem, igazából… Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem – nevetett fel, de volt egy olyan érzésem, hogy csak kínjában. – Általában csak túladagolást szoktam látni…

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna neki, ismét kitárult a lakás ajtaja, és egy nem mindennapi csoport lépett be rajta. Legelöl egy sötétlila szerelésbe öltözött férfi lépett be, kezét megadóan felemelve maga mögött, arca azonban meglepően nyugodt volt, nem látszott rajta semmifajta félelem, sőt, inkább dühösnek látszott. A nyomában rögtön megérkezett Louis is, jobb kezét egyenesen maga elé tartva, s bár nem láttam, teljesen tisztában voltam vele, hogy valószínűleg éppen Liam Berettáját nyomja szerencsétlen doktor bordái közé, aki nyilván már ezerszer elátkozta magát azért, amiért a reggel felkelt. Liam és Zayn meglehetős lelki nyugalommal zárták a menetet. Zayn azonnal mellém lépett, s végignézett rajtam. Tudtam, ha lőtt sebem lenne, ő szinte orvosokat megszégyenítő szaktudással lenne képes ellátni, azonban jelenleg tehetetlen volt, s ez szemmel láthatóan frusztrálta.

- Tehát, gondolom, ő lenne a beteg – jegyezte meg a doki nem kevés szarkazmussal a hangjában - Dr. Will Halstead vagyok, ha esetleg be szeretne perelni műhibáért, vagy ilyenek. Gondolom, a biztosítása teljes körű, Mr. Gengszter.

- Kevesebb pofázás jól jönne – jegyezte meg Louis, kicsit jobban belenyomva a pisztolyt Halstead bordái közé.

- Jól van, nyugi.– Nem tűnt úgy, hogy nagyon megijedt volna, de végre felvette a kesztyűjét, és mellém lépett. Gyorsan és nagy figyelemmel dolgozott, de a homlokán megjelenő egyre mélyebb ráncokból arra következtettem, hogy nagyobb bajban vagyok, mint először gondoltam volna. – Nos, ha a szakvéleményemre kíváncsi, azt mondanám, hogy azonnal kórházba kéne mennie – nézett rám végül –, így ránézésre minimum három bordája eltörött, nagy eséllyel a bokája és a jobb alsó karcsontja is, ami viszont jobban aggaszt, az a véraláfutás a bal oldalán, ami jelezhet akár belső vérzést is. Kéne egy vérvizsgálat, CT, röntgen. Itt most nem sokat tehetek.

- Oldja meg – köpte Louis, mire kapott a dokitól egy olyan lekezelő pillantást, amin nem tudtam nem elmosolyodni. 

- Hogyne, rögtön elvégzek egy nem kizárt, teljesen felesleges műtétet, egy maffiózó házában, aki fegyvert szegez rám. Teljesen életszerű.

- Azt teszi… - kezdte Louis, de a szavába vágtam.

- Rögzítse a töréseket! - Zöld szememet az övébe fúrtam, de Louis-éknak is sikerült kifogniuk a legmakacsabb orvost egész Chicagóban. Végül azonban az én akaratom érvényesült, a doki leeresztett, majd simán vállat vont, jelezve, nem fog könnyeket hullatni értem, ha meghalok.

- Rendben. De tudnia kell, ha megrepedt a lépe, csupán órái vannak hátra – figyelmeztetett még egyszer utoljára, mielőtt nekiállt volna foglalkozni a többi sérülésemmel – Gondolom, nem fogja az sem meghatni, hogyha közlöm, hogy ez nem a törés megfelelő kezelése, és előfordulhat, hogy a csont rosszul forr össze… Nem, nem hatottam meg – felelt a saját kérdésére – Hát, maga tudja…

Körülbelül egy óra kellett neki, mire mindennel végzett, s el kell ismerni, hogy a végeredmény több volt mint siralmas. A testem nagy részét fehér géz borította be, majdnem úgy festettem, mint egy atomtámadás egyetlen túlélője. Louis és Zayn egy szó nélkül kísérték ki a dokit, hogy aztán mélyen elbeszélgessenek vele arról, hogy mi is fog történni, ha netalántán úgy gondolná, hogy érdemes lenne beavatni a rendőrséget abba, hogy mi is volt a ma délutáni elfoglaltsága. Én szótlanul feküdtem tovább a hepehupás kanapén, reménykedve abban, hogy az orvosból olyan nehezen kicsikart fájdalomcsillapító végre hasson. 

Hirtelen minden annyira értelmetlennek tűnt. Hiába járattam az agyamat, egyetlenegy ésszerű érvet nem tudtam felhozni amellett, hogy miért is akarom én ezt az egészet olyan nagyon. Boldogabb leszek, ha sikerül végigvinni a tervet? Jobb életem lesz? A körülöttem lévőknek javul valamennyit a sorsa? Nem lett volna sokkal egyszerűbb bele sem vágni ebbe? Hagyni, hogy minden rend szerint lemenjen, és nem folyni bele ebbe a baromságba?

Egyre sötétebb gondolataimból végül a telefonom csörgése riasztott ki. Nem voltam különösebben meglepve, amikor a kijelzőn megpillantottam Rodderick nevét, mégis haboztam pár másodpercet, mielőtt fogadtam volna a hívást. Eljutottam arra a pontra, hogy szinte semmit nem tartottam már jó ötlet. Végül mégis belementem abba, hogy fél óra múlva találkozzam vele a Garfield Parkban, bár el kellett ismernem, ennyi mozgás jobban kimerített, mint amennyire be mertem magamnak és legfőképpen a többieknek vallani.

- Borzalmasan festesz – üdvözölt Rodderick, amikor nagy nehezen beballagtam a tó partjáig Liam segítsége nélkül –, Sergej bekeményített?

- Így is mondhatjuk – morogtam, miközben az enyhén fodrozódó víztükrön pihentettem a szememet.

- De nem keresztezi a terveinket, igaz? – Hangja élesebb volt, mint egy jégvágó, de jelenleg ilyenekkel nem tudott meghatni. Én vittem a bőrömet a vásárra, s nem ő.

- Gondolkodtam – tértem ki a válasz elől, amire ha teljesen őszinte akartam volna lenni, be kellett volna vallanom, hogy nem tudom a választ – Mi értelme van ennek, Rodderick?

Nem volt egy magas ember, és túlságosan ijesztőnek sem jellemeztem volna Rodderick Lawrence-t, most mégis úgy éreztem, mintha összemennék, mintha csak egy csintalan gyermek lennék, aki felidegesítette a felnőttet. Nem szólt egy szót sem, mégis a pillantásával mindent elmondott. Nem visszakozhattam. Nem léphettem vissza. Túl sokáig jutottunk már el, nem fogja hagyni, hogy csak úgy elsétáljak. Nem bírtam vele farkasszemet nézni, inkább elkaptam a pillantásomat a mindig nyugtalan mesterséges tó felé. Megtörtem. 

- Én szemmel tartom Sergejt – jelentette ki végül, mintha az előbbi meg sem történt volna. – Ez már a végjáték, Harry. Te csak azzal foglalkozz, hogy minden simán menjen.

- Van egy problémám – vallottam be. Nem akartam ebbe a kínos témába belevonni őt is, de be kellett látnom, hogy a dolgok kezdenek kicsúszni a kezem közül, arról nem beszélve, hogy már régen nem voltam objektív a kérdésben – Egy lány. A neve Claire Jacobs. Valami baj van vele, tudom, hogy benne van nyakig ebben az egészben, csak nem vagyok képes rájönni, hogy mégis kinek az oldalán. 

- Gondot jelenthet? 

- Azt hiszem, képes rá – bólintottam –, belemászott a fejembe.

- Elintézem. Te csak ne gondolkodj, hanem tedd a dolgod – nyomatékosította bennem, majd egyedül hagyott a parton, összezárva a gondolataimmal. 

Sziasztok!

Nos, ismét eltelt egy hét, így új résszel jelentkezem ezúttal Harry szemszögéből. Mint látjátok, egyre gyakoribb, hogy az ő fejébe nyerhetünk betekintést, mert úgy gondolom így izgibb, ha nem nyugodtan szóljatok és marad csak Sloanos :).

Remélem tetszett a rész, s hagytok magatok után nyomot :)

Ölel titeket:

Raquel 

22. rész - Halványodó reménysugár

Futnom kellett, ha utol akartam érni Jayt, de még így is csak a parkolóban sikerült elkapnom. Indulata még mindig nem csillapodott, öklével rácsapott az autó hátuljára, amivel dühe ugyan nem szállt el, de most már hangosan káromkodva pátyolgatta fájó kezét.

- Megnézhetem? – léptem mellé, azonban meglepetésemre ellökött magától. Összeszűkült szemmel bámultam rá, ilyen még soha nem fordult elő. Bármennyire is dühös volt rám, akármennyire is haragudott, soha nem emelt kezet rám, vagy taszított el magától. Az ő tekintetében is ugyanazt a megdöbbenést láttam, ebből arra következtettem, hogy kezdi elveszteni maga felett az uralmat. Két kezét a kocsinak támasztotta, fejét lehajtotta, s láttam rajta, hogy minden erejével azon van, hogy sikerüljön lehiggadnia.

- Annyira elcseszett ez a helyzet. – Hangja rekedt volt, megviselt és fáradt. – Legszívesebben kinyírtam volna, csak azért, ahogy beszélt rólad, ahogy rád nézett. Nem tudok a munkámra koncentrálni, szabotálom a terveket, mert azon rágódom, hogy megsérülhetsz, megütöttem Tomlinsont csak azért, mert eszembe jutott, hogy hozzád ért, én…

- Jay! – Váratlanul ért a kirohanása, de valahol mégis melengette a szívemet. Ez azt jelentette, hogy még mindig fontos vagyok neki, hogy még érez valamit irántam.  Közelebb léptem hozzá, de nem mertem megérinteni, féltem hogyan reagálna. Furcsa bizsergés járta át a testemet most, hogy csupán centiméterek választottak el minket, mégis olyan volt, mintha lélekben több ezer kilométer lenne kettőnk között. Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, azonban kerülte a pillantásomat, mikor végre felnézett, szeméből a végtelen kétségbeesés látszott.

- Tudni akarod, hogy miért hívtam át tegnap Lindsay – felegyenesedett, és a szemembe nézve folytatta tovább. – Mert ki akartalak verni a fejemből! Mert reménykedtem benne, hogyha…

Nem tudta befejezni a mondatot. Nem akartam semmi mást hallani, csak ezt az egyet: nem tud kiverni a fejéből. Egész életemben azt állítottam, hogy nem vagyok egy érzelgős típus, nem lételemem a romantika, most mégis legszívesebben sírtam volna, vagy esetleg boldogan kurjongattam volna, világgá kürtölve, hogy Jay is ugyanúgy érez. Ehelyett inkább megragadtam a pólójánál fogva, és magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. Beleadtam minden érzelmemet: a boldogságomat, a vágyamat, mindent, amit nem tudtam neki szavakkal megfogalmazni. Ő volt az egyetlen ember ezen a Földön, akit szerettem, s mostanra tudatosult is bennem az, hogy mindig is szeretni fogom. Teljesen mindegy, hogy mi történik…

- Hát nem egészen erre számítottam – nevetett halkan, mikor végre engedtem levegőhöz jutni. Szemét becsukva a homlokomnak támaszkodott de karjaival még mindig átölelt. Ebben a pillanatban azt kívántam, bár itt maradhatnánk örökre, a börtön rideg parkolójában, boldogan. 

- Vissza kéne mennünk az irodába – jegyeztem meg végül vonakodva. Nem akartam megtörni ezt a kellemes légkört, azonban már csak két órám volt addig, hogy Louis felvegyen, és nem ártott volna, ha addig átöltözöm.

Az út vissza az irodába sokkal kellemesebben telt, mint az idevezető. Jay egyik keze szinte végig a combomon volt, ami kellemes bizsergést váltott ki belőlem. Most először sajnáltam, hogy este dolgozni kellett mennem, sőt egy kicsit aggódtam is emiatt. Jay az előbb vallotta be, hogy féltékeny volt Louis-ra, így nem akartam őt emlékeztetni rá, hogy gyakorlatilag randizni megyek vele, még akkor is, ha ez csak egy fedősztori volt. Nem akartam Jayben kételyeket ébreszteni, nem bírtam volna elviselni, ha még egyszer elveszítem.

Kifelé bámultam az ablakon, s miközben a fák elsuhanó csupasz ágait figyeltem, azon gondolkodtam, hogy mennyi minden történt az elmúlt egy napban. Pár órával ezelőtt még alig bírtam elviselni a tudatot, hogy Chicagóban vagyok, gyakorlatilag a lelkemet eladtam volna azért, hogy elmehessek innen, most meg… 

Lopva Jayre néztem, aki viszont résen volt, mert elmosolyodott. Nem vette le a szemét az útról, mégis tudtam, hogy minden figyelme rám koncentrálódik. 

- Mi az? – kérdezett rá végül, mikor mát leplezetlenül őt bámultam.

- Csak azon agyaltam, hogy hogyan tovább – vallottam be, mert nagyon kíváncsi voltam a véleményére. Tudtam, hogy hülyeség, mégis féltem attól, hogy Jay igazából Lindsayt szereti, és az előbbi csak a pillanat hevében történt, de számára nincs jelentősége. 

Jay nem válaszolt, csupán befordult az őrs utcájába, hogy a hátsó bejáraton áthaladva leparkoljon a mélygarázsban. Az autóban hirtelen minden elsötétült, csak a gyér világítás halovány sugarai szűrődtek be. A csend annyira mély volt közöttünk, hogy azt hittem, nem is kapok már választ a kérdésemre, hogy igazam volt, és az ő érzései nem olyan mélyek, mint az enyémek, azonban mikor leállította a motort, egész testével szembe fordult velem, és úgy nézett. Próbáltam elkerülni a szemkontaktust, nem akartam hallani az elutasítását, de kezével az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejemet.

- Nem tudom, hogy mi fog történni – kezdett bele olyan lágy hangon, amit talán még soha nem hallottam tőle –, és ha valamit megtanultam a fronton, az az, hogy ne is próbáljam kitalálni. Azonban azt tudom, hogy bármi is jön, meg fogjuk oldani. Te meg én, csak mi ketten. 

A meghatottságtól és a megkönnyebbüléstől hirtelen megszólalni sem tudtam, mire pedig összeszedtem volna magamat, már nem maradt időm válaszolni, mert az ablakban megjelent Ruzek feje. Jay nagyot sóhajtott, látszott rajta, hogy nem örül annak, hogy megzavartak minket, ennek ellenére lehúzta az ablakot, hogy meghallgathassunk a mondanivalóját.

- Sloan, Voight már mindenhol keres, s vele van a parancsnok is. Szerintem valami para van.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy feltéptem az ajtót, és szinte futólépésben indultam fel a parancsnokság felé. Már az első pillantásra láttam, hogy valóban baj van. Fischer parancsnok és Voight állt a lépcső legalján, és arckifejezésükből, valamint gesztusaikból arra következtettem, hogy nem az időjárásról beszélgetnek. Óvatosan összenéztem Jayjel, aki csak megrázta a fejét, jelezve, ötlete sincs, hogy miről lehet szó. Én viszont sejtettem…

- Sloan, velem tudnál jönni egy kicsit? – Megadóan bólintottam, majd követtem Voightot az emeleti irodába, s becsuktam magam mögött az ajtót. Nem tudtam, miről van szó, de abban biztos voltam, hogy nagyon nagy bajban vagyok, ha már Voight is a keresztnevemen szólít.

Voight csendesen figyelt engem néhány másodpercig, majd intett, hogy üljek le. Ő maga az íróasztala mögötti polchoz ment, s kiöntött egy pohár whiskyt, amit utána a kezembe nyomott.

- Szol…  - kezdtem bele a tiltakozásba, de letorkollott.

- Húzd le – parancsolt rám olyan komorsággal, hogy automatikusan eleget tettem kérésének. Az erős ital égette a torkomat, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. – Az előbb értesítették Fischer parancsnokot, hogy a Belső ügyosztály nyomozást indított ellened.

- Micsoda? – Olyan hirtelen pattantam fel, hogy az előttem álló íróasztal jó pár centit odébb csúszott. 

- Úgy tűnik, egy ismeretlen forrás feljelentést tett ellened – bólintott Voight. – Valaki fotókat készített rólad, ahogy ma hajnalban elhagyod Styles házát. Mit kerestél ott, Sloan?

Hirtelen omlottam össze. A döbbenet, a csalódottság és az elkeseredettség egyszerre vett erőt rajtam és döntött le a lábamról. Becsuktam a szemeimet, s mint egy kislány, arra vártam, hogy kiderüljön, ez az egész csak egy rémálom, igazából nem történik meg velem mindez.

- Sloan, most őszintének kell velem lenned. Nincs itt a Belügy, sem Fischer, de csak akkor tudok neked segíteni, ha most őszinte vagy hozzám. Mit csináltál tegnap Styles-nál?

- Én… - nem bírtam kimondani. Képtelem voltam bevallani a szégyenemet. Azonban ami még ennél is jobban aggasztott, azaz volt, hogy ez mind Jay fülébe jut. Tudtam, hogy fel fognak függeszteni, s azt is, hogy egy ilyen úgysem marad titokban. 

- Sloan, nincs sok időnk!

- Meg kell értened, ittam, és kétségbe voltam esve, és…

- Lefeküdtél vele? – Voightnak elege lett a mellébeszélésből, de örültem neki, hogy végül ő volt az, aki kimondta. – Veszélybe sodortad az ügyet, miért? Pár percnyi élvezetért? Kompromittáltad magadat, az egész csapatot?

- Igen. – Szememet a könnyek marták, legszívesebben elsüllyedtem volna a Föld alá. Semmit nem tudtam mondani, ami védelmemre szolgált volna, és nem is akartam, azt hiszem, a lelkem mélyén egyszerűen tisztában voltam vele, bármilyen lecseszést is kapok most Voighttól, azt száz százalékosan megérdemlem.

- Rendben. – Voight leült pontosan velem szemben, az asztal sarkára. Értetlenül meredtem rá, egy alapos fejmosásra számítottam, nem pedig arra, hogy ennyire bizalmaskodó lesz velem. – Nagyon figyelj arra, amit most mondok. Hivatalosan nem történt közted és Styles között semmi. Be vagy építve Styles bandájába, aznap találkoztál Stylesszal és megkért, hogy  este keresd fel a lakásán. Ha valaki rákérdez a részletekre, válaszold azt, hogy ez bizalmas információ és én nem adtam rá engedélyt, hogy válaszolj a kérdésekre, megértetted? Ne mondj nekik semmit. A többit majd én elintézem.

- Nem értem… - vallottam be, mert tényleg ez volt a helyzet. Mégis mit tud tenni Voight a belső ügyosztály ellen?

- Sloan, a legfontosabb az, hogy ne mondj semmit! Viszont Fischer ragaszkodik ahhoz, hogy vegyem el a jelvényedet, amíg nem tisztázódsz a vádak alól.

- Tehát nem dolgozhatok…

- Nos, mint tudjuk, bejelentett állásod van egy kisboltban, és hát a felfüggesztésed alatt is meg kell élned valamiből, nem igaz?

Hálásan mosolyogtam Voightra, bár legszívesebben sikítottam volna, mikor átadtam neki a jelvényemet. A szívemet satuba fogta a megszégyenítő érzés, hogy felfüggesztettek, a kétségbeesés hullámai járták végig a testemet, ahogy átadtam a jelvényemet és a fegyveremet Voightnak. Csak arra voltam képes gondolni, hogy még az is elképzelhető, hogy soha többet nem fogom őket visszakapni. Mégis mit kezdenék az életemmel, ha többet nem lehetnék rendőr? Sem katona? Talán elmehetnék egy elhagyatott építkezésre biztonsági őrnek…

Ahogy kiléptem Voight irodájából, szemben találtam magamat Jayjel, ami teljesen elfelejtette velem az állásomért való aggódást. Közvetlen mellette Lindsay állt, ami már maga garanciát nyújtott volna nekem, hogy hallott a történtekről, azonban a tekintete így is elárult mindent. Nyoma sem volt annak a Jaynek, aki a kocsiban azt mondta, hogy majd mi ketten mindent megoldunk, helyét átvette egy hitetlenkedő és csalódott változat, aki ebben a pillanatban alig volt képes rám nézni, ehelyett arcára kiült az undor. Lindsay csak végigsimította a karját, amiért legszívesebben megtéptem volna, majd magunkra hagyott. Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de semmi értelmes nem jutott eszembe, így a csend csak egyre mélyült közöttünk.

- Igaz? – Jay volt az, aki végül megszólalt, egy szóba belesüllyesztve minden érzését. A kérdés úgy csattant mintha nem is szavakat, hanem ostort használt volna, hirtelen úgy éreztem magamat, mint egy halálraítélt az ítélethozatal előtt. Tudtam, hogy nem hazudhatok, azonban azt is, hogy az igazsággal végleg elveszthetem Jayt…

- Igaz – feleltem végül. 

Jay csak bólintott, arcán nem látszott már sem meglepetés, sem utálkozás, sem semmi más érzelem. Egy pillantást sem vetett rám tovább, csak elindult kifelé az irodából, azt az érzést hagyva maga után, hogy már soha többet nem látom viszont. Persze, ez csak képletes volt, azonban nagyon jól tudtam, hogy bár továbbra is együtt fogunk dolgozni, most valami végleg megtört közöttünk,amit ki tudja, hogy helyre tudunk-e hozni?

- Mi van azzal, hogy mi ketten bármit megoldunk? – kiáltottam még utána, mert már nem bírtam tovább nézni, ahogy távolodik. Egy másodpercre megállt, oldalra fordítva a fejét, mintha mondani szeretett volna valamit, azonban végül egy szó nélkül vágta be maga mögött a biztonsági rácsot…

Sziasztok!

Uh, remélem most nem utáltok nagyon és az eseményektől függetlenül tetszett a rész. Tudjátok, hogy nagyon várom a véleményeteket, szóval kérlek kommenteljetek!

Fú ne haragudjatok, de nagyon fáradt vagyok szóval nem is gyarapítom tovább a szót, jövőhéten találkozunk!

Ölel titeket:

Raquel 

21. rész - A Cook megyei börtön

Egy szót sem szóltunk egymáshoz azóta, hogy bevágtuk magunkat a kocsiba. A feszültség majdhogynem kézzel tapintható volt, szinte kiszorította az oxigént a kocsi kicsiny légteréből. Kapkodva szedtem a levegőt, bár magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért. Az érzelmeim szinte kettéhasították a testem, nem tudtam, hogy mit kéne tennem, vagy mondanom, esetleg gondolnom erről az egészről. Haragudtam Jayre. Tisztában voltam azzal, hogy nincs rá jogom, mégis féltékeny voltam és csalódott, mintha megcsaltak volna. A vicces az volt az egészben, hogy jelenleg Jay inkább velem csalta Lindsayt, és nem fordítva, mégis én voltam mérges. 

Becsuktam a szememet, és próbáltam lenyugtatni magamat. Nem kérhetem számon Jayt, főleg, mert mindössze pár órája kászálódtam ki egy másik pasi ágyából. Elfintorodtam, ahogy ez eszembe jutott. Este buliba kellett mennem Louis-val, ahol teljesen nyilvánvalóan Harry is ott lesz, és még megtippelni sem tudtam, hogyan is fog velem viselkedni. Megráztam a fejemet, hátha így el tudom felejteni a félelmemet. Egyszerre egy problémával foglalkozzunk.

Nem tehettem róla, de szemrehányó pillantást vetettem Jayre, amikor satuféket nyomott a börtön előtt, amitől majdnem kirepültem a szélvédőn. Abban a pillanatban, mikor ránéztem, tudtam, hogy végem van. Még most is, amikor homlokát összeráncolta, állkapcsát összeszorította és kezét ökölbe szorította, képtelen voltam levenni róla a szememet. Hiába ámítom magamat: soha nem voltam túl Jayen, csupán eltemettem magamban az érzelmeimet, miközben fülemet-farkamat behúzva menekültem át Louisianába. Összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, ha nem vagyok ennyire idióta, akkor mostanra Jay felesége lehetnék, Lindsay szóba se kerülne. Akár gyerekünk is lehetne, bár nem igazán vágyom az anyaságra, de ha elképzelek egy kisfiút Jay szemével…. 

- Sloan… - Jay tétován szólalt meg, látatlanul is tudtam, hogy kék íriszével engem szuggerál, s próbálja megtalálni a megfelelő szavakat, amik csak nem akarnak jönni. – Én…

- Nem kell szabadkoznod – szakítottam félbe, félve attól, amit mondani akar. – Semmi közöm nincsen hozzá.

- Ez így nem teljesen igaz – morogta, de nem vártam meg a folytatást, kipattantam az autóból.

A hideg szél csapott arcon, mely itt ezerszer erősebben fújt, mint a városban. A hatalmas betontömbök és szöges kerítések ijesztőek voltak, szinte megrendítően ridegek. Mindig is utáltam a börtönöket, barbár intézményeknek tartottam őket, bár nem volt kérdés, sokan tényleg megérdemelték, hogy ide kerüljenek. Messziről láttam az intézet külső kertjét, ahova azokat a rabokat engedték ki, akik a jó magaviseletük miatt kiérdemelték, hogy legalább egy kicsi rálátásuk legyen a való világra, de még ez a kicsiny rész is legalább három zónányi biztonsági részre volt a parkolótól. 

- Menjünk! – Jay afelé az öltönyös alak felé intett a fejével, aki a börtön főbejárata előtt álldogált, nagy valószínűséggel ránk várakozva. 

- Gyere ide, szépség! – kurjantotta oda nekem egy narancssárga kezeslábasba öltöztetett elítélt a kertből, de rá se hederítettem. Tudatában voltam annak, hogy ezek a férfiak hónapok, évek, sőt talán évtizedek óta nem láttak nőt, nemhogy beszéljenek velük, így nem szívtam mellre a dolgot, azonban észrevettem, hogy Jay rosszallóan összehúzta a szemöldökét. 

- Halstead nyomozó – nyújtott kezet az öltönyös csávónak Jay, mikor elé értünk. - Ő pedig az öhm… a társam, Russo nyomozó.

- Nagyon örvendek – próbáltam a középkorú férfire figyelni, de nem tudtam napirendre térni Jay zavara felett. Több mint öt éve ismertem őt, de még soha nem láttam ennyire feszengeni – Collins vagyok, az intézet biztonsági főnöke.

Legalább egy fél óránkba telt mire végre bevezettek minket abba a helyiségbe, amiben megtarthattuk a kihallgatást. Döbbenten bámultam a biztonsági emberre, amikor beléptem. A „kihallgatóterem”, ugyanis inkább egy állatkerti ketrecre hasonlított. A terem közepén ugyanis egy üveggel körülvett ketrec állt, melyben csak egy szék és a láncok rögzítéséhez szükséges csatok voltak. 

- Higgye el, ezzel csak magukat védjük – válaszolt Collins az arckifejezésemre –, Pulpo kiemelten veszélyes bűnöző, aki többek között egy rendőr haláláért felelős. Őszintén mondom, az ilyen alakok miatt sajnálom, hogy Illinois beszüntette a halálbüntetést.

Nem folytathatta, ugyanis ekkor kinyílt a ketrecbe vezető ajtó, s három őr kíséretében megjelent az a fickó, amire már olyan régóta kíváncsi voltam. Miután annyi szörnyűséget hallottam róla, úgy képzeltem, hogy legalább százkilencven centi magas, izomagyú barom, akinek minimum kétszer annyi tetoválása van, mint az agyonvarratott Harrynek. Ezzel szemben az ajtón belépő maffiózó még nálam is alacsonyabb volt, és nem nyomhatott hatvan kilónál többet. Fekete, göndör haja rendezetlenül meredt szerteszét, kerek arcán csúfondáros vigyor ült. Egyetlenegy olyan testrésze volt, ami miatt el tudtam képzelni, hogy valóban ő tette mindazt a borzalmat, amit hallottam róla: a szeme. Olyan volt, mint egy éjfekete, feneketlen kút, mindenfajta érzelemtől mentes, üres pillantás. Már ebből is meg tudtam állapítani, hogy ez az ember egy vérbeli pszichopata. 

- Halstead nyomozó – kezdte meglepően éles hangon -, nem akarom megsérteni, de Antoniónak jobban örültem volna. 

- Inkább legyél hálás, hogy nem ő jött, mert őt nem akadályozta volna meg ez az üveg abban, hogy puszta kézzel fojtson meg, te szemétláda – köpte Jay, de Pulpót csak szórakoztatta mondanivalója.

- Na, de nyomozó. Őrizzük meg a nyugalmunkat – nevetett –, hiszen hölgyek is vannak a társaságunkban. Sloan Russo nyomozó, ha nem tévedek. 

Összehúztam a szememet. Ez az állat tudta a nevemet és ez aggasztott. Jayre pillantottam, de az ő arcán is csak ugyanazt a döbbenetet láttam, amit én is éreztem. Ez rossz hír volt, nagyon rossz.

- Maga egy nagyon érdekes személyiség, nyomozó. Vagy hívjam inkább hadnagynak? Osztályelső a West Pointon, rögtön egységvezető Irakban, ahol kitüntetések sorozata borítja minden egyes lábnyomát. Majd eltávra hazajön és soha többet nem tér vissza a seregbe. Inkább rendőrnek áll, ráadásul New Orleansban, jó munkát végez, amit nem ismernek el. Azt pletykálják, nem akart lefeküdni a felettesével. Maga frigid, nyomozó? Vagy a szíve csakis a mi Voight őrmesterünkért dobog?

- Fogd be a szádat, te kis… - Jay az üveget kezdte el püfölni tehetetlen dühében, de tudtam, ezzel nem megyünk semmire. Gyengéden megérintettem a karját, ami meg is tette a hatását: hátrébb lépett, ezzel átadva nekem a terepet, de égető tekintetét nem vette le Pulpóról.

- Oh, szóval Halstead nyomozó a szerencsés? – Pulpó tovább ütötte a vasat, de engem nem tudott meghatni.

- Szóval elvégezted a házi feladatot – tártam szét a kezemet. – Akkor nyilván azzal is tisztában vagy, hogy miért jöttünk meglátogatni.

- Szívesen válaszolnám, hogy lehengerlő személységem hiányzott a Chicagói Rendőrség eme kiemelkedő egységének – vigyorgott rám -, de van egy sanda gyanúm, hogy Halstead nyomozó nem kedvel. Érti ezt?

- Rejtély. Azonban nálam nyerhetsz pár jó pontot, ha elmondod, hogy mit tervez Harry Styles.

- Harry Styles? – Pulpo ravasz szemében kapzsiság csillant. – Tudja, nyomozó, még sosem hallottam ezt a nevet. Azt kell mondanom, hogyha még tudnék is valamit az említett úriemberről – ami persze nem lehetséges -, akkor is többet kérnék az információimért cserébe, mint egy New Orleans-i nyomozó szimpátiája. Nem hiszem, hogy mostanában ellátogathatnék Louisianába, szóval….

- Azt hiszed, hogy egyezkedni fogunk veled, Pulpo? – Jay a hátsó falnak támaszkodva figyelte a beszélgetést. Arcát árnyék borította, így nem láttam az arckifejezését, azonban hanglejtéséből is tudtam, hogy csak nagy nehezen tartja vissza magát. – Vagy beszélsz, vagy véletlenül egy kis hiba csúszik a rendszerbe és hirtelen pár orosz bérgyilkossal találod magadat egy szobában. Van itt egy pár, biztos szívesen elbeszélgetnének veled. Hidd el, sem én, sem Antonio nem könnyezné meg a halálodat.

- Fenyegetőzünk, nyomozó? – A kolumbiai bandavezér arca kissé elsötétült, s ebből tudtam, hisz Jaynek, még akkor is, ha magabiztosságának látszatát próbálja megőrizni.

- Csak figyelmeztetlek.

- Styles – vontam magamra ismét a figyelmét.

- Egy kis senkiházi. – Úgy tűnt Pulpo megveti Harryt, és ez kíváncsivá tett – Szó szerint senki volt, mielőtt Jelena a városba hozta volna. Pár helyi suhanccal kirabolt egy ékszerboltot az East Westen. Gondolom, nem kell mondanom, hogy ki volt az ász arrafelé. 

- Bishop – morogta Jay. Nagyot horkantottam. Lemond Bishop volt Chicago legnagyobb drogellátója legalább tíz évig, majd körülbelül egy éve lelőtték.

- Pontosan. Persze Bishop nem örült annak, hogy egy angol idióta a területén randalírozik, ezért ráküldte Zayn Malikot, hogy rendezze le a srácot. Őszintén megmondom, nem tudom, mi történt azon az estén. Szerintem Malikon és Styles-on kívül senki nem tudja, de a helyzet az, hogy Malik Bishop ellen fordult, és golyót repített a fejébe. Nos, Stylesnak azóta van szava Chicagóban, nagykutya lett. Az oroszok kutyája. 

- Oké, köszi a történelemórát, de minket a jelen érdekelne – vágott a szavába Jay, pedig engem nagyon is érdekelt volna Pulpo története. Egy óra alatt többet tudtam meg Harryről, mint az eddigi egész nyomozás során. 

- Nos, tudja, hogy van az, amikor a tanítvány túlnövi a mestert? Styles, comó se dice? Rafinált? Hűséges volt Dimitrihez, de nincs oka ugyanezt tenni Sergejjel is. Útban van neki, így ki akarja iktatni. Az a hír járja, hogy az oroszok által szervezett aukció lesz a csapda. Styles ott akar lecsapni Sergejre úgy, hogy az embereit a tömegbe rejti. Ha Sergej és Alekszij meghal, az oroszok védtelenek lesznek… Jelena meg odavan Styles-ért, így ő nem jelenthet neki gondot. Ha engem kérdnek, egyszerű terv, de még az is lehet, hogy bejön. Ha meg nem? Hát maximum két, számomra jelentéktelen csoport halomra gyilkolja egymást…

- Ennyi? – emeltem meg a szemöldökömet – Styles lázad az oroszok ellen? Ez a nagy titok?

- Nagyhatalmi tervekre számított? Világuralomra netán, nyomozó? Elárulok magának egy titkot: ha Styles-nak sikerül kiiktatnia Sergejt, az egész alvilág a kezében lesz. Befolyásosabb lesz, mint Al Capone volt valaha is.

Jaynek ennyi elég is volt, egy szó nélkül robogott ki az ajtón. Önkéntelenül is összeráncoltam a szemöldökömet. Nem volt ismeretlen előttem ez a fajta viselkedés Jaytől, mégis kissé váratlanul ért. Mióta visszatértem, minden területen mérhetetlen önuralmat tanúsított, nyugodt volt, sokszor túlságosan is. Most mégis elvesztette a fejét egy olyan szituációban, amikor inkább összeszedettségre lett volna szükség. Egy utolsó pillantást vetettem a rettegett Pulpóra, majd én is távozni készültem.

- Nyomozó – szólt utánam, mielőtt még elhagytam volna a helyiséget –, nekem nem tenne túl jót, ha Stylesnak sikerülne a kis terve. Szóval, ásson mélyebbre, derítse ki, mit csinált Styles négy évvel ezelőtt.

- Négy éve? – néztem rá zavartan. Miért volt érdekes, hogy mit csinált Styles pont négy évvel ezelőtt?

- Igen, nyomozó, négy éve – bólintott, majd nyújtotta a csuklóját a mellette várakozó őrnek, hogy visszavihessék a cellájába.

Sziasztok!

Na, ez a rész is eljött. Őszintén, már régóta terveztem egy látogatást Pulpónál, aki ugyan egy átvett szereplő a Chicago P.D.-ből, mégis hatalmas kihívást jelentett számomra, remélem sikerült valamennyire átadni a személyiségét. Harryről is megtudhattatok pár infót, Jay pedig lassan kezd kiborulni, szóval egy rész alatt elég sok labdát dobtam fel, érdekelne, hogy mit gondoltok ti erről, szóval kommentelésre fel! És csak hogy csigázzalak titeket a következő rész fordulópont lesz két főszereplő kapcsolatában szóval érdemes lesz jövőhéten is bekukkantani a blogba!

Na jó nem gonoszkodom tovább, remélem élveztétek a részt és olvashatok pár véleményt is *,*

Ölel titeket:

Raquel