28. rész - Egy este margójára

A harmincemeletes ház tetején állva nyugalom lett úrrá rajtam. Könyökömmel a peremet körülvevő alacsony padkára támaszkodtam, onnan néztem a várost. Chicagót, a Szelek Városát, ami innen nem is tűnt olyan veszélyesnek. Alattam a mélyben autók haladtak el, fényszóróik halvány folyosót nyitottak előttük a sötétségben, melyet ebben a negyedben, csak a házak ablakaiból kiszűrődő világosság tört meg. Szemeimet a tökéletesen kivilágított belváros felhőkarcolóira vetettem, melyek még ilyen távolból is megfélemlítően magasodtak felém, csodálatos kontrasztot alkotva a mögöttük elhelyezkedő külváros alig derengő fényével. 

Lelki szemeim előtt láttam az ott lakó háziasszonyokat, akik fejvesztve rohangálnak a konyhában, hogy készen legyen a vacsora, mire a férjük hazaér. Vállukat hétköznapi problémák nyomják: mi legyen a vacsora, el kéne menni a tisztítóba, vagy hogy hogyan vigyék el egyszerre a lányukat zongora órára és a fiúkat a kosárlabda edzésre. Soha nem vágytam ilyen életre, nem akartam unalmas külvárosi anyuka lenni, most mégis azon kaptam magamat, hogy irigykedem rájuk. Mennyivel egyszerűbb lenne a lisztet törölgetni a kezemről, és izgatottan várni a férjemet? Ha nem kéne gengszterek, elrabolt lányok, fegyelmi eljárások, belső ügyosztályok miatt aggódnom. Unalmas életem lenne, de még az is lehet, hogy boldog lennék.

- Már azt hittem kisurrantál – a hátam mögül érkező kellemes férfihang kissé váratlanul ért, de örültem neki. Szájam szélén apró mosoly játszott, ahogy megfordultam és kinyújtottam felé a kezemet. 

Kelly még mindig a tűzoltóság emblémájával ellátott kabátját viselte és ugyan még csak alig pár órája ismertem éltem a gyanúperrel, hogy ez a ruhadarab gyakorlatilag már hozzánőtt az évek során. Kék szemével előbb engem, majd a kilátást vette szemügyre, ami legalább annyira lenyűgözte őt is, mint engem. 

- Csodálatos város, nem igaz? – mosolygott végül rám, kezével átölelve a derekamat. Csukott szemmel dőltem neki, jól esett a közelsége, testének melege. Mélyen belélegeztem az illatát és azt kívántam bárcsak itt maradhatnánk, biztonságban a tetőn.

- Soha nem vágytál normális életre? – tettem fel a kérdést, ami eddig foglalkoztatott. Kelly kérdőn nézett rám, így tovább folytattam a gondolatmenetemet – Hogy ne legyen minden nap veszélyben az életed? Soha nem akartál egy kis kertes házat, egy nyolctól négyig tartó munkát, ahol maximum a gépelést tudod elrontani és a legnagyobb büntetés, hogy üvölt veled a főnököd? Gyerekeket, feleséget, nyugalmat?

Nem válaszolt azonnal, homlokán pedig mély ráncok jelentek meg, amiből arra következtettem lehet, hogy érzékeny témát érintettem. Azonban érdekelt a véleménye, mert féltem attól, hogy én vagyok az egyetlen, aki megingott, hogy lehet, valóban rossz hivatást választottam magamnak, talán valóban nem nekem való ez az egész, ahogy New Orleans-i felettesem is kifejtette nekem. 

- Mindenki gondolkozott már ezen, aki hasonló szakmában van, mint mi – Kelly mintha csak olvasott volna a gondolataimban, a legjobb pillanatot választotta a válaszadásra – Pár hónappal ezelőtt egy mentés során eltörtem a nyakamban egy csigolyát. Nagyon fájt, de nem törődtem vele, csak fájdalomcsillapítót szedtem, tudtam ha elmegyek orvoshoz, akkor el fog tiltani a munkámtól. Kétségbe estem, el sem tudtam képzelni, hogy mi lenne velem, ha nem lehetnék többet tűzoltó, mihez kezdenék az életemmel. És akkor jött Rene. Teljesen megváltoztatta az életemet. Vele el tudtam volna képzelni, hogy letelepszek, szerzek egy normális állást és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Már a felmondásomat is odaadtam a főnöknek…

- Mégis itt vagy… - mutattam rá a nyilvánvalóra, érdekelt mi történt, ami miatt mégis meggondolta magát.

- Nézd, Sloan, az olyan emberek, mint te vagy én, nem tudnak megnyugodni és letelepedni. Megpróbálhatjuk, de egy idő után hiányozna a nyüzsgés, a veszély, az adrenalin-löket. Arról az érzésről nem is beszélve, mikor megmented valakinek az életét. Az a tudat, hogy a másik ember csak miattad él, hogy megváltoztattad az életét… Azaz érzés, minden nehézséget megér.

Igaza volt. Olyan mocskosul igaza volt. Nagyot sóhajtva vettem elő a zsebemből a telefonomat, és egy gombnyomással be is kapcsoltam. Ideje volt visszatérni az életbe, szembenézni a nehézségekkel. Óvatosan bújtam ki Kelly öleléséből, bármennyire is nehezemre esett, meg kellett törnöm ezt a kellemes buborékot, amiben az elmúlt pár órában időztünk.

- Tényleg örülök, hogy megismertelek, Kelly –mosolyogtam rá búcsúzóul, abban a biztos hitben, hogy nagy valószínűséggel, soha nem fogom újra látni. Bár amennyire kicsi ez a város…

- Részemről a szerencse, nyomozó – féloldalas vigyora nem sokat segített abba, hogy ne nehéz szívvel hagyjam hátra magam mögött a tetőt, végül mégis erőt vettem magamon. Volt elég bajom, nem kellett plusz egy férfi az életembe…

Csak a lépcsőházba érve néztem rá telefonom kijelzőjére, amin megszámlálhatatlanul sok nem fogadott hívás fogadott. A legtöbb természetesen Peytontól, volt viszont pár olyan név is, amitől a pulzus számom megemelkedett, a torkomban pedig kicsinynek éppenséggel nem nevezhető gombóc kezdett el növekedni. Remegő kézzel nyomtam meg a visszahívás gombot Jay neve mellett és vártam a végzetemre. Igazából, lássuk be, ha lenne Isteni igazságszolgáltatás vagy könyörület, akkor most itt helyben csapna agyon egy kósza villám. Viszonylag kis fájdalom, és soha nem kéne olyanokkal foglalkoznom, mint Jay Halstead vagy Harry Styles. Azonban, mikor volt nekem szerencsém?

- Mégis hol a halálban voltál? – Jay hangja már az első csöngés után belereccsent a telefonba – Azonnal be kell jönnöd az őrsre, azt hiszem kapásunk van!

- Mi történt? – két lépcső között félúton fagytam le, ami majdnem ahhoz vezetett, hogy orral előre buktam le a lépcsőn. 

- Csak gyere be, Mouse értelmesebben el tudja magyarázni. Nem mintha úgy érteném, de jobban hangzik – nem tehettem róla, elmosolyodtam. Mikor ilyeneket mondott majdnem úgy éreztem, hogy az elmúlt pár év meg sem történt és Jay, Mouse és én még mindig bajtársak vagyunk, akik tűzön vízen keresztül védik egymást. Hát, messzebb már nem is állhatnék az igazságtól. Valószínű, hogy Jay akkor se óvna meg, ha egy atombomba repülne egyenesen a fejem felé.

- Húsz perc és bent vagyok – nem akartam megjegyzést tenni, és elrontani a pillanatot. Elhúztam a számot, ahogy eszembe jutott, hogy gyakorlatilag folyamatosan ezt csinálom mióta visszajöttem a városba. Lenyelem a saját gondolataimat azért, hogy ne veszekedjek Jayjel. De nem most van annak az ideje, hogy ilyeneken agyaljak. Felesleges, nem mellesleg ha Jay felhívott a felfüggesztésem kellős közepén azért, hogy menjek be, akkor nyilván nem Styles alsógatya méretét derítették ki…

Apropó Styles. Elgondolkodva léptem ki a lépcsőház üvegajtaján, miközben telefonom kijelzőjét bámultam. Az eső apró cseppekben kezdte el áztatni az utcát, így hálás voltam Gabbynek, hogy kölcsönadott taxira. Miközben elmondtam a címet, próbáltam az előttem álló feladatokra koncentrálni, de valahogy gondolataim vissza-visszakalandoztak egy személyhez. Ismét a kezembe vettem a vétkes telefont, azonban az még mindig ugyanazt mutatta: két nem fogadott hívás Harry Styles-tól. Mit akarhatott? Bocsánatot kérni? Nem, az kizárt. Harry Styles a halálos ágyán sem kérne senkitől bocsánatot. Összefügghet azzal, amit Mouse talált? Elképzelhető, hogyha nem hívom vissza, azzal az egész nyomozást veszélyeztetem? Kibírná a lelkiismeretem, ha személyes okok miatt nem találjuk meg a lányokat? 

A lányok már nem az én problémám – emlékeztettem magamat szomorúan. Bármit is mondott Voight, az FBI minden létfontosságú iratott elvitt, csak azokat tudtuk visszatartani, ami a szervezett bűnözéshez is köthető volt. Azonban én nem azért akartam elkapni Styles-t mert illegális drogokat árul vagy mert nem bejegyzett fegyvert tart a hátsó irodában. Persze ez is haladás lenne, hiszen kapna érte nem is egy évet, azonban… Valami fontosat szerettem volna tenni… Olyat ami számít, amit ha meghallanak a főnökeim tiszteletet ébreszt bennük. Az ha elkapok egy középszerű chicagói gengsztert, azonban aligha számít annak. Ellenben ha sikerülne kézre kerítenem mondjuk Sergejt…

Gondolataimból végül a taxisofőr rántott vissza a valóságba, ami egyáltalán nem mutatott valami szép képet. Az eső már nem csak szemerkélt, hanem zuhogott, nekem meg nem hogy ahhoz nem volt felhatalmazásom, hogy Sergejt elkapjam, még ahhoz se hogy Stylest. Sőt, ha szigorúan nézzük a helyzetet, még csak rendőr se voltam.

Olyan gyorsan futottam be a rendőrörs kapuján, ahogy csak tudtam, majd anélkül indultam el az oldallépcső felé, hogy egy pillantást vetettem volna Plattre. Ha valamire nem volt ma szükségem, akkor az akadékoskodására és nyers modorára. 

- Hé, Russo – becsuktam a szemet és mély levegőt vettem mielőtt hátrafordultam volna. Platt a szokásos helyén állt, éles tekintetében azonban most mintha valami más is megbújt volna, talán sajnálat? – Igazságtalan, ami magával történik. Ha van valami, amiben segíthetek… 

- Öhm, köszönöm – hirtelen kedvességét nem értettem, s őszintén zavarba is jöttem tőle. Nem volta hozzászokva ahhoz, hogy pont Trudy Platt őrmester ajánlja fel nekem a segítségét.

- Azonban ideje lenne átöltöznie – vetette még oda, mielőtt ismét a papírjaiba temetkezett volna. Nem tehettem róla, elmosolyodtam ezen mielőtt folytattam volna az utamat. Jó volt tudni, hogy valami sohasem változik. 

Derűs hangulatom azonban mindössze addig tartott ki, amíg be nem léptem az irodába. A legtöbb asztalnál senki sem ült, egyetlen egy olyan része volt a szobának, ami mellett csak úgy nyüzsgött az élet. Az első akit kiszúrtam, Mouse volt, a kör közepéről magyarázott a többieknek, azonban azok elég buta arc kifejezését figyelembe véve, aligha olyanról, ami bárki számára érthető lett volna. Jay volt az első, aki észrevett, azonban csak egy torok küszürüléssel hívta fel rám a többiek figyelmét.

- Mit találtatok? – kérdeztem, próbálva kizárni Ruzek és Lindsay hitetlenkedő, Olinsky és Antonio büszke, Kevin bíráló és Voight helyeslő pillantását. Azonban leginkább Jayét kerültem, nem voltam benne biztos, hogy készen állok mindarra, amit azok a kék szemek kifejeznek.

- Bemértem Styles készülékét, onnantól pedig nem volt valami nagy szám feltörni… - kezdett bele Mouse, mire csak a szemeimet forgattam.

- Elhiszem, hogy zseni vagy, de a lényeget szeretném, Mouse – vágtam a szavába, jelenleg nem volt türelmem végighallgatni a sok technikai részletet.

- Találtam három koordinátát – kissé sértődötten kezdett bele, látszott rajta, hogy bántja, senkit nem érdekel zsenijének mikéntje – Az egyik az a raktárház, ahol Nesbitt járt pár napja. A második egy kúria a külvárosban a semmi közepén, de az igazán érdekes az a harmadik: egy üres autópálya szakasz Chicago és Indianapolis között.

- Hiszen ez remek, ez ám a felfedezés – ironizáltam. Mikor idejöttem nagyobb durranásra számítottam, mint egy üres autópályarészlet.

- Várd ki a végét – súgta a fülembe Antonio, mire felvontam a szemöldököm.

- Végignéztem az elmúlt pár nap műhold felvételét és összevetettem azzal az időponttal, mikor Styles telefonjára került a koordináta. És ezt figyeld… Találtam egy kamiont, ami nincs benne egyik nagy szállítócég útinaplójában sem, és három másodperccel azelőtt haladt át ezen a ponton, hogy Styles értesült volna róla.

- Oké, még mindig nem értem – tettem keresztbe a kezem. Nyilván sok kamion végighalad Indianapolis és Chicago között, miért érdekel minket ez az egy?

- A rendszám lopott, azonban nézd csak – a monitoron megjelent a szélvédő nagyított változata – az ott egy orosz pornómagazin.

Ez volt az a pillanat, mikor leesett. De nem lehet ennyire könnyű. Hónapok munkáját öltük bele, s az amin az egész szervezet lebukik, az egy… ponóújság?

- Arra akarsz kilyukadni… - makogtam teljes döbbenetben.

- Mouse szerint megvan a kamion, ami a lányokat szállítja. – fejezte be a mondatot Jay, mire végre ránéztem. S a szemeiben ugyanazt a szenvedélyes lángot láttam visszatükröződni, amit én is éreztem.  

Sziasztok!

Hihetetlenül röstellem magam, de tényleg főleg, hogy most látom mikor volt fent utoljára rész. Nem ígérem, hogy a részek heti rendszerességgel jönnek majd, mert rengeteget dolgozom mostanában, azonban (ezt most lekopogom), de úgy néz ki a gép problémáim megoldódtak, szóval azért igyekezni fogok. 

Kérlek ne hagyjatok vélemény nélkül, jó lenne látni, hogy érdekel-e titeket még a történet, na meg persze, hogy milyen volt a rész, mit szóltok Kellyhez, na meg a Mouse felfedezéséhez?

Ölel titeket:

Raquel

Héten új rész!

Sziasztok!

El sem tudom nektek mondani, hogy mennyire sajnálom ezt a "kis" kényszerszünetet! Viszont a jó hír az, hogy úgy tűnik visszakaptam a gépemet, így újra belelendülhetek a blogolásba. Az új rész már készül a napokban meg fog jelenni és innentől remélem nem lesz már több gond a heti egy részes megjelenéssel! Remélem velem maradtok a történet folytatásában is!

Ölel titeket:

Raquel

Kis türelmet kérek!

Sziasztok!
Szoval, mint remélem észrevettétek, ezen a héten nem volt új rész 😔 Ennek nem csak az az oka, hogy nincs időm, hanem sajnos az is, hogy a gépem szervízbe került, amíg nem kapom vissza, sajna nem tudok új részt hozni :( Addig is türelmeteket kèrem, megpróbálom kitalálni,  hogyan kárpótoljalak titeket!
Ölel titeket:
Raquel

27. rész - Ha nincs rendőrség, jön a tűzoltóság

Egy pillanat. Mindössze ennyi volt, míg képes voltam elhitetni magammal, hogy egy álomvilágban élek, hogy Harry nem Harry, és én sem én vagyok. Egy másik világban, ahol ő csak egy férfi, én pedig csak egy nő. Abban a világban Harry utánam jött volna, átölel és azt mondja, hogy sajnálja. Nem is, abban a világban soha nem használt volna fel arra, hogy szinte tálcán kínáljon egy öregembernek csak azért, hogy elérje, amit akar. Abban a világban ő nem lenne bandavezér és én nem lennék nyomozó. Abban a világban ő lehetne az, aki elfelejteti velem Jayt. Azonban nem abban a világban élünk, hanem ebben, és a színtiszta valóság arcul csapott abban a pillanatban, mikor meghallottam távolodó lépteit és az ajtócsapódást. Ott hagyott. Kihasznált, majd elment. Mert ő Harry. Én meg én vagyok.

Hirtelen könnyek kezdték el marni a torkomat, ahogy egyes-egyedül futottam végig a kihalt utcákon. Senki nem volt olyan bolond, hogy a tél leghidegebb napján az utcán tartózkodjon, a fagyos levegő bekúszott lenge öltözékem alá, megfagyasztva a csontjaimat, a lábam pedig egy idő után sajogni kezdett a nem éppen futásra tervezett magassarkúban. Fokozatosan lassítottam, majd álltam meg, megpróbálva felmérni, merre is lehetek. A kezeim már szinte nem is mozogtak, mégis sikerült valahogy kihalásznom a táskámból a telefonomat, hogy segítséget hívjak.

Mikor végigpörgettem a kontaktokat, csak akkor esett le, hogy nincs kit felhívnom. Mindenkit elmartam magam mellől, senki nem szeretne velem lenni, senki nem tart alkalmasnak arra, hogy megvigasztaljon. A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy erről csak én tehettem.

Az ujjam megremegett Jay neve mellett. Tudtam, hogy értem jönne, még akkor is, ha most a pokol legmélyebb bugyrába kíván. Vagy mégsem? Megsértettem annyira, hogy hagyjon megfagyni Chicago utcáin? De volt ennél rosszabb eshetőség is. Mi van, ha el sem érem, mert éppen nincs egyedül? Nem tehettem róla, de a kéretlen képek megjelentek belső szemeim előtt, ahogy Jay izmos teste éppen Lindsayt öleli át, erre pedig gyorsan továbbpörgettem a listát. 

Végül pedig rá kellett döbbennem a kegyetlen valóságra: egyetlenegy olyan ember sincs ebben a rohadt városban, akit anélkül fel tudnék hívni egy ilyen szar helyzetben, hogy ne tegyen fel ezernyi kérdést, ne vágjon a fejemhez ezernyi szemrehányást, ne akarjon kirúgni, vagy ne temetkezne sértett hallgatásba. Nem hívhattam fel az egységet, hisz hivatalosan nem is kéne itt lennem. Nem hívhattam fel Peytont, mert megölne, ha így látna. Nem hívhatom fel a szüleimet, mert nem tudnának túllépni magukon. Nem hívhatok fel senkit, és nincs nálam elég pénz, hogy taxit fogjak. 

Fáradtan az egyik zárt üzlet beugrójába álltam be, és csúsztattam le a hátam az üvegen. Nem kellett volna otthagynom Harryt. Jogos volt a felháborodásom, de megtarthattam volna a dühömet az utánra, hogy kitettek a lakásom előtt. Vagy egy bár előtt. Inkább egy bár előtt, most szükségem lenne valami erősre. 

- Jól van, hölgyem? – Kezeimmel eltakartam az arcomat, így nem láttam a felém közeledő alakot. 

Nem bírtam ki, rögtön nevetnem kellett, ahogy rápillantottam a mellettem guggoló alakra. Ijesztően tiszta, kék szemeivel engem vizsgált, kissé aggodalmasan próbálva felmérni az állapotomat. 

- Ilyen nincs! – Már magam sem tudtam, hogy sírok vagy nevetek, olyan elemi erővel leptek el az érzelmek. Ismét a férfira néztem, majd a tűzoltó egyenruhájára, majd a mögötte várakozó, hatalmas kocsira, amin a Squad 3 felirat virított. Szememet az égre emeltem és úgy tettem fel a költői kérdést – Szórakozol velem? Most tényleg? Ez a megoldás?

- Hölgyem, bevett valamit? – Ujjával a nyakamhoz nyúlt, hogy megkeresse a pulzusomat, de megütöttem a kezét. Egyik szemöldökét felhúzta, száját pedig gunyoros vigyorra húzta, amit nem tudtam nem viszonozni.

- Ne tapizzon, jól vagyok. Fázom, de jól vagyok. Csak kissé ironikus, hogy pont a tűzoltóság jön, mikor nem tudok mit kezdeni a rendőrséggel, ez minden.

- Nézze, én nem vagyok rendőr, ha nincs hova mennie, szívesen látjuk a laktanyában, amíg el nem éri a családtagjait, vagy valakit, aki Önért tudna jönni.

Nem is tűnt annyira szörnyű ötletnek. Igaz, egy tűzoltólaktanyában nem valószínű, hogy tartottak alkoholt, viszont nem is ismertek. Társaságban lehettem volna anélkül, hogy ezernyi kérdést kaptam volna a nyakamba és őszintén, ez volt az egyetlen, amivel el tudtam kerülni, hogy összeomoljak. Fogalmam sem volt arról, hogy meddig vagyok még képes tartani magamat, mennyit vagyok képes még elviselni, de azt éreztem, hogy vészesen közeledem az erőm végéig. Szóval az, hogy a következő pár órát teljesen ismeretlen tűzoltók között töltsem, nem is volt annyira rossz ötlet. 

- Oké – bólintottam végül, majd megragadtam megmentőm felém nyújtott kezét. Be kellet ismernem, lenyűgözően jóképű volt kissé őszes, de még mindig fekete hajával, kék szemével és csibészes mosolyával. Láttam valami csillogást a pillantásában, azonban most az egyszer figyelmen kívül hagytam. Így is volt pont elég bajom a férfiakkal. 

- Kelly vagyok – mutatkozott be végül lazán, miközben felsegített a kocsiba, ami nem volt egyszerű művelet a teljesen életképtelen cipőimben.

- Sloan.

A tűzoltókocsiban kellemesen meleg volt, ami megváltásként ért azután, hogy a mínusz húsz fokban kellett álldogálnom legalább húsz percet, a srácok pedig nagyon kedvesek voltak. Cruz, egy nagydarab, de ennivaló srác még a kabátját is felajánlotta, hogy felmelegedjek, Kelly pedig folyamatosan érdeklődő pillantásokat vetett rám az anyósülésről. Engem pedig szokatlan nyugalom szállt meg. Jó volt nem önmagamnak lenni. Pontosan erre volt szükségem egy olyan nap után, ahol Harry és Jay is a földbe döngölt. Harry kétszer is. Elgondolkodva bámultam ki az ablakon, szememben könnyek gyűltek ki tudja hányadszorra ma. Kár lett volna tagadnom, hogy Jaynek igaza volt, valóban voltak érzelmeim Harry iránt, melyeket csak elmélyítettem a vele töltött éjszaka során. Lenyűgözőnek tartottam, veszélyesnek, kiismerhetetlennek. És ez úgy vonzott, mint lepkét a fény. Próbáltam magamat emlékeztetni, hogy ő egy rossz ember, aki ártatlan lányok eladásával keresi a kenyerét, mégis, a lelkem mintha nem akarta volna elhinni ezt. Mi van, ha azért teszi csak, hogy tönkretegye az oroszokat és véget vessen ennek? Mi van, ha igazából Harry és én ugyanazért küzdünk? Idegesen felnevettem. Megint kezdem a naiv és romantikus álmodozást. Azért nem lesz belőle jó ember, mert én azt akarom. El kell fogadnom, hogy minden, amit tesz, leginkább azért van, hogy még több pénze legyen, na meg hatalma. És pont leszarja a lányokat.

Jay pedig… Van értelme harcolnom érte? Nem minden szerelem végződik happy enddel. Van, hogy nem elég a vonzalom, hogy el kell engednünk a másikat. Mi van, ha Jaynek Lindsay az, akire szüksége van? Kedvelik egymást, az biztos, Lindsay bármit megtenne érte, ezt is bebizonyította már. Akkor mi értelme van kettejük közé állnom? Én csak egy szellem vagyok a múltból, egy zavaró tényező. Talán ezért kellett visszajönnöm, hogy Jay végre le tudja zárni a múltat, választ kapjon a kérdéseire és végre boldog lehessen. Linsayvel. Mégis, bármennyire is próbáltam meggyőzni magamat, ez az eshetőség olyan volt, mintha egy kést egyre mélyebben döftek volna a szívembe, és még meg is forgatták volna benne. Szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem abból a szúró, mindent elsöprő fajtából.

- Megjöttünk – súgta a fülembe Cruz, mire összerezzentem, de hálásan pillantottam fel a nagy, barna szemekbe. Az előző gondolatmenetem amúgy sem vezetett sehova…

Óvatosan szálltam ki a meleget nyújtó kocsiból, hogy egy szeles, de barátságos garázsban találjam magam. Nem tudtam levenni a szemem Kellyről, aki lassan megszabadult a nehéz védőfelszereléstől, és most csak egy egyszerű farmerben és a chicagói tűzoltóság logójával ellátott szürke pólóban állt nem messze tőlem. Észrevette, hogy őt bámulom, de nem kaptam el a tekintetemet, hanem inkább rámosolyogtam. 

- Sloan? – Egy ismerős hang zökkentett ki minket, és kaptuk egyszerre a fejünket az ajtó felé. Már csak a szememet tudtam forgatni, mikor azon Antonio húga, Gabby lépett ki, tátott szája pedig elárulta, hogy elképzelni se tudja, hogy mit keresek itt. – Jól vagy? 

- Ismeritek egymást? – Kelly meglepettnek tűnt, mikor mellém lépett, szemét hol rám, hol Gabbyre szegezte.

- Persze – tárta szét a kezeit a lány, miközben átölelte a vállamat és gyengéden a belső szobák felé húzott. – Sloan Antonioval dolgozik együtt mint vendégnyomozó. 

- Oh. – Kelly kérdőn pillantott rám, gondolom fogalma sem volt, hogy miért nem árultam el neki már az elején, hogy rendőr vagyok, de én csak egy gyors „bocsit” suttogtam, majd hagytam, hogy Gabby kezelésbe vegyen.

Gabby kölcsönadott pár göncöt és egy cipőt is, amivel máris rengeteget segített. Bár nem hiszem, hogy valaha is elmegyek több Harry-féle partira, de ha mégis, akkor soha többet nem veszek fel ilyen kényelmetlen szerelést, hiszen ki tudja, hogy vajon hol lyukadok ki. Miután átöltöztem és vettem egy forró zuhanyt, végül letelepedtem Gabby mellé a pihenőben sorakozó ágyak egyikére. Nem tudom, hogy miért, de mielőtt megkérdezhette volna, hogy mi bajom van, elkezdtem neki mesélni. Nem szóltam semmit a kelet-európai lányokról, vagy arról, hogy miért is nyomozunk Harry után, de nem hallgattam el a kényes részleteket. Azt, hogy szerelmes vagyok Jaybe, de egyre messzebb taszítom magamtól, vagy hogy lefeküdtem a gyanúsítottammal, sem pedig azt, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy valamilyen elmebeteg módon kötődöm Harryhez. Gabby pedig végighallgatott, nem szúrt közbe semmit, tekintete pedig nem volt elítélő, én viszont megkönnyebbültem.

- Tudom, nem erre a tanácsra vársz tőlem, de az idő segít. Néha, ha nem tudom, mit tegyek, csak hagyom, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. Jaynek idő kell, hogy megnyugodjon, ahogy neked is ahhoz, hogy rendezd az érzéseidet. Viszont azt nagyon remélem, hogy ezt a Harry gyereket békén hagyod, elég zűrősnek tűnik, arról nem beszélve, hogy elvehetik miatta a jelvényed! Viszont most aludj pár órát, rád fér a pihenés, utána meg a vendégem vagy egy italra a Molly’sban.

Hálásan mosolyogtam rá, de a szemem ismét megakadt Kellyn. Egyedül üldögélt a pihenő másik oldalán, egy üveggel körülvett irodában, s egy nagy halom iratot tanulmányozott. Beharaptam a számat. Biztos voltam benne, hogy tetszem neki és igazából ő is nekem. Ha pedig el kell engednem Jayt és Harry, nos Harry, akkor mi bajom lehet? Kelly egy normális pasinak tűnt, aki nem bűnöző és nincs vele közös múltam se…

- Mi a helyzet vele? – szaladt ki a számon, mielőtt Gabby hallótávolságon kívülre ért volna. Követte a pillantásomat, majd érdeklődve lesett vissza rám.

- Mit szeretnél tudni?

- Csak a szokásos dolgokat – vontam vállat, remélve, hogy megérti, miről van szó.

- Szingli – mosolygott, majd magamra hagyott.

Gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet. Vagy lefekszem, és valóban alszom pár órát, vagy most odasétálok Kellyhez. Felhorkantottam. Már megint ugyanott tartok. Egy másik pasi karjaiba rohanok a problémáim elől. De csak most az egyszer szeretnék normális lány lenni. Egy lány, aki találkozott egy vonzó férfival. Miért lenne ez rossz?

Lassan keltem fel és léptem az ajtóhoz. Most még meggondolhatom magamat. Nem kell úgy viselkednem, mint egy ribancnak, kezelhetem ezt az egészet másképp is, mondjuk egy csipetnyi tartással. Azonban nem voltam erős. Soha nem voltam az, csak annak tetettem magam, hogy túléljek. Mindig a könnyebbik utat választottam és ez most sem volt másképp. Felemeltem a kezemet és bekopogtam az irodába. 

Sziasztok!

Ne haragudjatok az egy napos csúszásért kicsit szét vagyok esve, nincs más mentségem... 

Ettől függetlenül remélem tetszett a rész és nem utáltok nagyon a fejlemények miatt. Ez most talán nem volt olyan eseménydús, de majd jövőhéten bepótolom, ígérem. 

A véleményetekért, mint mindig, hálás lennék, főleg Harryről. Meglepődtetek, hogy így döntött? 

Ölellek titeket és remélem jól telik a szünetetek:

Raquel

26. rész - Sandoval

*HARRY SZEMSZÖGE*

A fájdalomcsillapító lassan kezdett elmúlni és így a kín is visszakúszni a testembe. Nem volt kedvem bulizni, a zene lüktető üteme heves fejfájást okozott, fokozva az ingerültségemet. Szememet lassan hordoztam végig a tömegen. A legtöbb ismeretlen arc volt, aki csak az ingyen pia és olcsó drog reményében merészkedett ide, de a chicagói alvilág számos képviselője is a tiszteletét tette. Félmosolyra húztam a számat, ahogy megláttam a Latin Királyok képviselőjét, nem messze tőle pedig Lemond Bishop utódjának, Figarónak az unokaöccsét. A terv működésbe lépett, az alvilág lassan egybeolvad, eltűnnek a kisebb viták és mindenki az oroszok ellen fordul. 

Jókedvem azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt, mikor megláttam Claire-t Zayn szorításában. Zayn nem kedvelte a lányt, potenciális veszélyforrásnak tartotta, akit ki kell iktatni. Vajon képes lenne megszegni a konkrét parancsomat, s bántani Claire-t? Elég régóta ismertem már ahhoz, hogy kapásból tudjam a kérdésre a választ.

Határozottan indultam meg, s mint már máskor is, a táncoló testek tömege olyan könnyedén nyílt szét előttem, mint Mózes előtt a Fekete-tenger. Szememet végig a pároson tartottam, elégedetten láttam, hogy Claire nem hagyja magát megfélemlíteni, erőszakosan félrelökte Zaynt, aki nem számított a támadásra, így elvesztette az egyensúlyát. Claire az egyetlen dolgot tehette, próbált befutni a tömegbe, hogy Zayn elveszítse szem elől, azonban egy határozott mozdulattal elé léptem, ő pedig nekiütközött a mellkasomnak. Ijedten kapta fel a fejét, majd zöld íriszei rögtön elsötétültek, ahogy felfedezte, hogy én vagyok az. El akart rohanni a másik irányba, még az sem zavarta, hogy ezzel Zayn karjaiba fut, de minél távolabb akart tőlem kerülni. És ez fájt. Pokolian. Megráztam a fejemet, majd a karja után kaptam, ezzel maradásra bírva őt. Nem most volt itt az ideje az érzelgősségnek, dolgunk volt, s tervemnek jelenleg nagyon is szerves részét képezte ez a fekete hajú, idegesítő csitri. 

- Valami probléma van? – vontam fel a szemöldökömet, Zayn pedig rögtön védekezően felemelte a kezét, jelezve: most nem akar ebből balhét. – Remek, akkor akár indulhatunk is.

- Ő is jön? – Zayn összezavarodva nézett először rám, majd Clairre. 

- Szedd össze a többieket – hagytam figyelmen kívül a kérdését. – Találkozunk a kocsinál.

- Niall nincs itt. – Zayn hangja csöndes volt, de így is éreztem, hogy az arcvonásaim megkeményednek. Régóta éreztem, hogy valami nincs rendben Niall körül, de eddig a másodpercig a feltétlen bizalmamat élvezte. Nem szívesen bántottam volna, de ez most csak tőle függ. Csak remélni mertem, hogy nem akar valami hülyeséget csinálni. – Louis azt mondta, hogy rosszul érezte magát.

- Akkor hozd Royce-t is – bólintottam, majd továbbmentem, a karjánál fogva rángatva magam mögött az értetlenkedő lányt.

Claire egy szót sem szólt, csupán rosszallóan ciccentett, akárhányszor egy kicsit fájdalmasabban megrántottam a kezét.  Arcára kiült a felháborodás, ajkait annyira összepréselte, hogy szinte csak egy egyenes vonalat láttam belőlük, mégsem ellenkezett, csak követett ki a házból egészen a terepjáróig. 

Nem értettem ezt a lányt, nem tudtam, mit miért csinál, de nem is ez volt a legnagyobb problémám vele. A gond az volt, hogy én is furcsán kezdtem el viselkedni, rossz döntéseket hoztam, sokszor még a tervet is veszélyeztettem csak azért, hogy ne kelljen belátnom, Zaynnek igaza van vele kapcsolatban. Utáltam ezt az érzést, a saját magam feletti kontroll elvesztésének őrjítő dühét. Erősebben szorítottam meg a vékony kart, miközben szinte kiszakítottam a helyéről a hátsó ajtót, amin jóformán belöktem a lányt. Claire még mindig nem szólt semmit, csak kecsesen elhelyezkedett a másik ülésen, hosszú lábait keresztbe téve egymáson, karjait szorosan összefonva a mellkasa előtt, a lehető legmesszebb húzódva tőlem. Dühe szinte felhevítette a levegőt, tombolása azonban hang nélküli volt. Tudtam, hogy megérdemlem, szemét módon bántam vele, most pedig akarata ellenére ráncigálom el egy olyan meetingre, amiről még csak sejtelme sincsen. Azonban egyvalamiben biztos voltam. Valahol nagyon mélyen bízott bennem, s tudta, hogy nem akarom bántani. 

- Sajnálom. – Hangom rekedt volt, s még én is tisztában voltam vele, hogy a számból teljesen természetellenesen hangzik ez a szó, de nekem volt szükségem arra, hogy kimondjam. Claire szemei összeszűkültek, meglepettségét nem tudta leplezni, ellenben legalább annyit sikerült elérnem, hogy felém fordult – A múltkorit. 

- Hova megyünk? – Nem reagált a szavaimra, azonban megenyhült annyira, hogy végre szóba álljon velem. Styles, nem kéne, hogy számítson neked.

- Csak találkozunk pár taggal – feleltem rezignáltam.

Nem tudtam uralkodni a gondolataimon. Végig, mióta ebben a kicsiny térben voltunk alig pár centiméterre egymástól, csak az az egy éjszaka járt a fejemben. Nem érdekelt, ki is ez a lány, nem érdekelt semmi, csak az, hogy ismét magamévá tehessen a lehető legállatiasabb módon. 

Furcsa volt. Számos lánnyal voltam már, de egyik sem váltott ki belőlem ennyire… Heves érzelmeket. Nem nagyon kellett megszenvednem a nők figyelméért, mindig találtam pár önként jelentkezőt, aki feljött a lakásomba, hogy pár óra múlva el is tűnjenek onnan. Nem mondom, hogy nem voltak, akik szerettek volna a barátnőmé avanzsálódni, de mindig tudtam, hogy mit is kell mondanom ahhoz, hogy hamar meggondolják magukat. Egyetlenegy nő volt, akivel több volt mint csupán testi érintkezés, azonban még vele sem akartam soha semmi szorosabbat. Barátok voltunk és szeretők, ez jó is volt így.

Most azonban ránéztem erre a konok, öntörvényű, szófogadatlan, nagyszájú, kissé arrogáns lányra, és megvadultam. Nem akartam, hogy bántsák, nem akartam, hogy elmenjen, sőt, nem akartam, hogy távol legyen tőlem. Tetszett a zabolátlansága, az, hogy ki tudta magát húzni a nehéz helyzetekből, hogy látszólag nem félt semmitől. Az őrületbe kergetett.

Hirtelen cselekedtem, anélkül, hogy átgondoltam volna mit is teszek. A következő, amire emlékszem, hogy már rajta vagyok, ajkam az ajkán, lábai a derekam körül, keze az arcomon. Hevesen vettem birtokba a száját, meglepetésemre azonban nem tiltakozott, sőt… Ha lehet, még hevesebben viszonozta támadásomat, miközben tökéletesen belesimult az érintésembe. Ki tudja, meddig megyünk el, ha ebben a pillanatban ki nem nyílik az anyósülés felőli ajtó, és be nem száll rajta Zayn. Egy másodperc alatt átlátta a helyzetet, fekete szeme a visszapillantóban kapcsolódott az enyémmel, és a felismerés szikrája suhant át rajta. Zavartan kaptam el a tekintetem, ami szintén nem volt jellemző rám, majd követtem figyelemmel, ahogy Louis, Liam és Royce bepréselődnek a járgányba, majd lassan elindulunk a chicagói éjszakába.

Koncentrálnom kellett, most mindennél fontosabb volt, hogy minden jól alakuljon. Borzongás futott végig a gerincemen, ha belegondoltam, hogy milyen közel is járok ahhoz, hogy befejezzem. Hogy évek elteltével végleg pontot tegyek a történet végére. Azonban ahhoz, hogy mindez be is következzen, muszáj volt a célra fókuszálnom, ahelyett, hogy mellettem kuporgó lány vonná el a figyelmem. Gyors, szinte észrevétlen oldalpillantást vetettem rá, azonban ő már nem foglalkozott velem. Úgy tűnt, gondolatban egészen máshol jár, így visszafordítottam a tekintetemet a sötétbe burkolózó Chicagóra. A lenyűgöző városra, mely minden éjszaka más arcát mutatta neked, soha nem tudhattad, hogy éppen melléd vagy ellened szegődik.

A Declan kívülről csak egy lepukkant klubnak tűnt, az ajtóról már pattogzott festék, oldalt a falat grafitivel festették le, a virágok már jó pár éve kiszáradtak és megfagytak. Ha az ember nem tudta, hogy mit is keres, soha nem talált volna rá a régi chicagói maffia főhadiszállására. Nem mintha nem lettek volna árulkodó jelek. A túlságosan is értékes és jó állapotban lévő járgányok a parkolóban, a két, körülbelül háromszáz kilós kidobóember feltűnően drága öltönye és órája, nem beszélve a szép nagy Berettákról az övükön lógva. Mindketten megdermedtek, mikor kiszálltunk a kocsiból, majd az alacsonyabbik alaposan végigmért minket. Nem tűnt az értelem bajnokának, mégis felismerés csillant meg buta szemeiben, mikor meglátott. Lapátkezével mégis megállított, mikor kikerülve őket be akartam lépni a pubba. 

- Csak te – morogta. – A csipet-csapat kint marad.

Fogamat csikorgattam, de most nem rendezhettem balhét. Elhúztam a számat, ahogy arra gondoltam, hogy két nap alatt másodszorra kell lemondanom az embereimről és besétálni egy húzós szituációba, azonban, mint Sergej esetében, itt sem volt túl sok választási lehetőségem. Lassan bólintottam, majd intettem a többieknek, hogy kint maradnak.

- A lány velem jön – kötöttem ki, miközben ismét megragadtam Claire-t ezúttal a kezénél fogva. A nagydarab gondolkozott egy darabig, nyilván nehezére esett a tevékenység, végül azonban, mikor eldöntötte magában, hogy egy alig negyvenöt kilós lány nem jelenthet nagy veszélyt a gazdáira, bólintott.

Kézen fogva léptünk be a meglepően kicsiny helységbe. Nem voltak vendégek, a rozoga, mocskos asztalok kihaltan álltak, a pultnál is csupán egy ember üldögélt, sapkája mélyen a szemébe húzva, napszemüvegben, mintha titkolni akarná a kilétét, ami ellenben egy ilyen helyen nem volt olyan meglepő. Egyetlenegy asztalnál zajlott az élet, a bejárattól legmesszebb esőn, mely szivarfüstbe burkolózott, de így is ki tudtam venni a körülötte ülő alakokat. Mind, egytől egyig veszélyesek és hírhedtek voltak. Bruno Currington, a leghíresebb és legkegyetlenebb bérgyilkos a városban, aki mellett még Zayn is csak kispályás kezdőnek tűnik. Tripp Warren, a pénzmosás nagymestere, Frankie Dunlap, aki bárkit képes volt előásni vagy éppen elásni ebben a városban, azonban, aki engem igazán érdekelt, az az asztalfőn helyet foglaló, ősz férfi volt. Luigi Sandoval, a chicagói maffiai vezetője cirka húsz éve. Érkezésemre csupán felpillantott kártyalapjaiból, majd intett a pultnál üldögélő férfinek, hogy kerítsen nekünk székeket. 

- Mr. Styles. – Hangja olyan volt, mint a táblán végighúzott köröm, barna szemei ravaszul és kapzsin csillantak meg. – Azt hittem, már meg sem tisztel minket a jelenlétével. Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de pocsékul fest. 

Nem kellett végignéznem magamon ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Nehézkesen mozogtam, a többszörösen is túladagolt fájdalomcsillapítók ellenére, nem is beszélve a testemet borító kötésekről és kék-zöld foltokról. 

- Elnézést kérek a késésért! – Próbáltam elővenni a legjobb modoromat, hiszen azzal egész Chicago tisztában volt, hogy Luigi Sandoval elsősorban úriember, és csak azután maffiózó. – Feltartottak. 

- Hát, mint látja, elkezdtünk Ön nélkül. Azonban ragaszkodom hozzá, hogy csatlakozzon a következő kőrhöz. Addig is, mutassa be nekünk az elbűvölő hölgyet, akit magával hozott!

- Öhm, ja, igen. Ő Claire Jacobs.

- Nagyon örvendek! – Luigi felpattant és kezet csókolt Claire-nek, aki zavarba jött a gesztustól –, Luigi Sandoval, szolgálatára.

- Részemről a megtiszteltetés. – Claire szinte suttogott, azonban én boldog voltam. Szám elégedett mosolyra húzódott, mikor láttam, hogy Luigi tekintete Claire dekoltázsa körül tekereg. Pont ez volt a célom, na meg, hogy kicsit vizsgáztassam Claire-t is. Érdekelt, hogy a mai találkozó minden egyes szavát vissza fogom-e hallani Jelenától. 

- Remélem, Ön is csatlakozik hozzánk! Jól jön a vérfrissítés ebbe a begyepesedett bandába!

- Sajnos nem értek a pókerhez. Majd csendben szurkolok Harrynek!

- Styles, maga mázlista fickó! Hát, akkor kezdjünk is neki!

Nem voltam egy türelmes fajta, és ezzel Luigi is tisztában volt. Körökön keresztül nem beszéltünk arról, amiért igazából idejöttem, semmiféle utalást sem ejtett, miközben végig engem tartott szemmel. Nem veszíthettem el a fejemet, tudtam, hogy vizsgáztat, amit jó jelnek vettem. Ha már a jellememre kíváncsi, az azt jelenti, hogy legalább megfontolta, hogy együttműködjön velem. Az pedig, hogy az idő előrehaladtával egyre többször kalandozott el a tekintete Claire irányába, csak hab volt a tortán. Gyerünk, vén kecske, próbáld megnyalni a sót!

- Mr. Styles, egy élmény volt Önnel kártyázni. Meglepően…, nos, ne sértődjön meg, de meglepően higgadt játékosnak bizonyult.

- Tudja, Mr. Sandoval, soha nem baj, ha az emberek nehezen ismernek ki. Szeretek ebből úgymond hasznot húzni.

- Hmmm, érdekes. Azonban miért kéne egy kiszámíthatatlan emberrel üzletet kötnünk? Ha pénzről van szó, akkor jobban szeretem, ha a dolgok kiszámíthatók.

- Mert maga is hasznot tud belőle húzni. – Éreztem, hogy eljutottunk a végjátékhoz. Az adrenalin elöntötte a testemet, ahogy arra gondoltam, milyen közel járok. Csak meg kell győznöm az öreget, ennyi, és végre minden sínre kerül. – Ezen kívül, azt hiszem, elég jó ajánlatot tettem le Ön elé az asztalra. Tele kiszámítható összegekkel, nem beszélve a területe kiszélesítéséről.

Luigi egy hosszú pillantást vetett rám, majd Claire-re. Tisztában voltam vele, hogy már eldöntötte, hogy mit akar tenni, de azt nem, hogy ez rám nézve jól vagy rosszul alakul-e. Levegőt is elfelejtettem venni, annyira csak arra koncentráltam, hogy végre megszólaljon, majd végül, évtizedeknek tűnő másodpercek után ragyogó mosolyt villantott rám, majd kezet nyújtott. A levegő nagy lendülettel szaladt ki belőlem, a megkönnyebbülés pedig átjárta a testemet. Vigyorom most nem volt erőltetett, határozottan ráztam meg az előttem lévő kezet, melyet Luigi még egyszer utoljára még erősen megszorított.

- Nem ajánlom, Styles, hogy átverjen.

- Inkább bizonyítok, mint ígérgetek, Sandoval – bólintottam, majd Claire-t kézen fogva szeltem át a helyiséget. 

A friss levegő megváltásként hatott, már régen nem volt ilyen jó kedvem. Társaim első pillanatban látták, hogy sikert arattunk, nem is kellett rákérdezniük a végkimenetelre. Claire azonban rosszkedvűnek tűnt, amint kiléptünk az épületből, kirántotta a kezét az enyémből, most pedig egyedül indult meg az utcán látszólag azzal a szándékkal, hogy egyedül megy haza. Tudtam, hogy mi bántja, ahogy azt is, hogy rövid időn belül másodjára aláztam meg. Egy másodpercre haboztam. Nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet, ha utána megyek. Lehet, sokkal egyszerűbb lenne, ha hagynám, hogy elmenjen. Azonban eszembe jutott, hogyan is éreztem, mikor Luigi ránézett. Bármennyire is az volt a célom, hogy rátereljem a figyelmét, mégis legszívesebben leordítottam volna a fejét is, amiért szemet vetett rá. Ez pedig még egy nyomós ok volt amellett, hogy hagyjam elsétálni. Szemem Zaynre villant, aki csak megcsóválta a fejét.

- Veszélyes vizeken evezel, haver – vont vállat, majd beszállt Liam mellé a terepjáróba. 

Egy pillanat alatt döntöttem. Vagy az autóhoz megyek, végleg magára hagyva Claire-t, vagy utána megyek, végleg magamhoz láncolva őt. Végül megtettem az első lépést…

Sziasztok!

Ismét eltelt egy hét, ráadásul holnapután karácsony, sokatoknak téli szünet is van, szóval végre pihenhettek egy picit. El kell mondanom, hogy ezzel a résszel az utolsó utáni pillanatban készültem el, szóval itt az ideje, hogy szóljak nektek. Elképzelhető, hogy lesznek egy-két napos csúszások a részek felkerülésében. Próbálom mindig kedden hozni, de ha nem sikerül, akkor ne lepődjetek meg, remélem január után minden visszaáll a rendes kerékvágásba. *csak mellékesen megjegyzem,ugyan FB-ról mindig tudhatjátok, hogy mikor rakom fel az új részt, de a legfrissebbek akkor lesztek, ha felíratkoztok :D *

Nos, remélem tetszett a rész és nem akartok meglincselni a végéért :D Érdekelne, hogy mit gondoltok Harry viselkedéséről, illetve érzéseiről, no meg az is, hogy szerintetek Sloan után ered-e? 

Ölellek titeket, a jövőhéten találkozunk!

Raquel

25, rész - Fenyegetés és fenyegetettség

Teljesen lefagytam, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Fogalmam sem volt, mit is vár tőlem Niall, de abban biztos voltam, hogy valami van a háttérben. Mi másért hozatott volna ide – most már teljesen biztos voltam benne, hogy nem csak beugrottunk értük −, és vágta volna mindezt a fejemhez, ha simán csak felhívhatta volna Harryt, és kitálalhatott volna neki. Sokkal tisztább és egyszerűbb lett volna. Mégis itt álltunk a hirtelen jéghideggé vált konyhában, farkasszemet nézve egymással. 

- Mit akarsz? – sziszegtem, mert semmit nem utáltam jobban, mint azt, ha megpróbálnak megzsarolni. Jelen esetben viszont nem volt más választásom, mint behódolni ennek a senkiházinak és megadni minden tőlem telhetőt, hogy tartsa a száját Harry előtt. Ha ugyanis ezt a vezérük megtudja, akkor nekem végem. Nem kétséges, hogy még napfelkelte előtt valamelyik árokban végzem, rendőri kiképzés, katonai tapasztalat ide vagy oda. S ha teljesen őszinte akartam volna lenni, akkor még azt is hozzá kellett tennem a történethez, hogy féltem Harry bosszújától. Nem olyan embernek ismertem meg, aki szó nélkül tűri, hogy a bolondját járassák vele.

- Találkozni akarok Voighttal – felelte a szöszi, mire én is és Louis is felkaptuk a fejünket. Nagy mennyiségű pénzre, egérútra vagy esetleg büntetlenségre készültem fel, álmomban sem gondoltam volna, hogy ehelyett nem akar mást, mint találkozni a főnökömmel. Azonban úgy tűnt, hogy Louis többet ért ebből, mint én tekintete elkomorult, homlokán mély ráncok jelentek meg, szinte a szemem előtt öregedett vagy tíz évet. Kék szemét Niallra emelte, próbálva szuggerálni barátját, hogy nézzen rá, de csúfos kudarcot vallott. Niall továbbra is engem bámult, szinte pislogás nélkül, várva válaszomat.

- Haver, ne csináld! – Louis hangja ugyanolyan meggyötört volt, mint kinézete, én pedig nem akartam addig válaszolni, amíg meg nem tudtam, hogy pontosan mi is folyik itt. Könnyedén rá tudtam venni Voightot, hogy találkozzon Horannel, azonban érdekeltek a miértek. – Ha beszélsz Harryvel…

- Harry is ugyanolyan, mint Sergej, Lemond, vagy Luigi. Mindannyian bandavezérek. Nem az egyén, hanem a banda és a saját boldogulásuk érdekli őket, és ezt meg is értem. De belefáradtam, Louis. Nem akarok mindig a hátam mögé figyelni, le akarok telepedni Daisyvel úgy, hogy nincs egy céltábla a hátamon, a többi banda, a rendőrök és minden szar miatt. Ki akarok szállni.

Nem tudom, miért, de hirtelen tiszteletet éreztem Niall iránt. Nem maga miatt akart találkozni Voighttal. Még csak nem is pénzt akart, egyszerűen nyugodt életet akart biztosítani annak a lánynak, akit szeret. Ezt teljesen meg tudtam érteni, azonban ugyanez már nem volt elmondható Louis-ról is. Két kezébe temette az arcát, majd hirtelen felindulásból olyat ütött a konyhapultra, hogy az ökle nyoma helyet hagyott a felületen.

- Te is elárulod. – Niall hangja halk volt és nyoma sem volt benne szemrehányásnak, mégis érdekes él játszott benne. 

- Ne merészeld! – Louis egy ugrással termett Horan előtt, laza mozdulattal felkenve őt a falra. Ha előzőleg fogadni kellett volna a két fiúra, én tuti, hogy Niallre teszem a pénzem, most mégis úgy tűnt, hogy a szőke nem tud kikecmeregni a szorításból, hiába próbálta már mindkét kezével lefejteni a nyakáról társa kezét. – Fogalmad sincsen, hogy miért teszem, amit teszek! Én soha, de soha nem árulnám el a testvéreimet!

Eleget hallottam. Óvatosan léptem Louis háta mögé, figyelmeztetően a vállára helyezve a kezemet. Szinte ijedten rezzent össze, de észbe kapott, és elengedte Niallt, aki hangosan krákogva omlott a földre. Nyomatékosan még mindig Louis mellkasán tartottam a kezemet, így érezhettem, hogyan hullámzik még mindig a felindultságtól. Igaza volt, még anno a kihallgató szobában is éreztem, hogy ő lenne az utolsó, aki elárulná Harryt, vagy a többieket. Sergej és az oroszok sorsa egy cseppet sem érdekelte, azonban ezt a csapatot tényleg a családjának tekintette. A tekintetéből pedig sugárzott, hogy azzal, hogy Niall sorsára akarja őket hagyni, az ő szemében megszűnt létezni.

Azonban Niallt is meg tudtam érteni. Bár én a törvény másik oldalán harcoltam, mégis beépüléseim során láttam, hogy mennyire veszélyes egy banda tagjának lenni. Az álvilágban élni rizikós volt, hisz ugyan voltak íratlan szabályok, azonban nem mindenki játszott ennek megfelelően és nemcsak te, hanem a szeretteid is veszélyben voltak. Addig, amíg az embernek senki mással nem kellett törődnie, mint magával, addig talán ez még nem is érdekelte. Ezért nem fogja soha megérteni Louis, vagy akár Harry, miért teszi Niall azt, amit. Ellenben én láttam, milyen rajongással nézett Daisyre, és tudtam, hogy bármit és bárkit képes hátrahagyni azért, hogy megvédje őt. Harry dolgai pedig mostanában kezdtek elég húzóssá válni, valószínű ezért is választotta Niall ezt az időt arra, hogy végleg maga mögött tudja ezt az egészet. És egyvalamiben igaza volt. Ha ezt valaki el tudja intézni, az Voight.

- Megszervezem a találkozót – válaszoltam végül Niallnak, aki még mindig a nyakát szorongatta. Kétségem sem volt afelől, hogy Louis szorításának nyoma marad. – Majd jelentkezem. 

- Két nap – Niall hangja rekedt volt, épp hogy sikerült magából kipréselni a szavakat. – Utána megmutatom Harrynek az aktát.

- Rendben – komorultam el, majd apró lökésekkel indítottam útjára Tomlinsont, akin még mindig látszott, hogy képes lenne megölni egykori legjobb barátját. Elképzelni sem tudtam, ha Louis így reagált a történtekre – aki mellesleg a legkevésbé erőszakos bandatag volt –, akkor vajon Harry, vagy Zayn mit fog tenni, ha ez a fülébe jut. Remélem, Hank addigra biztos helyre viszi őket. Ha Niall nem is, de Daisy megérdemli, hogy boldog legyen. 

Louis egész úton szótlan maradt, nyilván még mindig a történtek hatása alatt állt, ez viszont azt jelentette, hogy ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. A Niallal való sokkoló találkozás ideiglenesen elfelejtette velem azt, hogy most először fogok találkozni Harryvel, mióta mi… A gyomrom már csak a puszta gondoltára összerándult, ami viszont még kétségbe ejtőbb volt, hogy a fejemben a gondolatra kéretlen képek jelentek meg arról, hogyan magasodott felém Harry fedetlen mellkasa, mennyire gyönyörűnek találtam a tetoválásai alatt játszó izmait, mennyire vadítónak az ajkait magamon. Ennek hatására pedig éreztem, hogy a vérem felpezsdül, izgalom és vágy lesz úrrá rajtam, a lábaim közötti bizsergés pedig végleg tudatosította bennem: nagyon nagy bajban vagyok. 

Louis finoman parkolt le egy lepukkant, több emeletes sorház előtt, melynek belsejéből hangos rap szólt. Az összkép hasonló volt a Harry buliján tapasztaltakhoz: rengeteg ember, a legtöbben valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt, sokan még a tizennyolcat sem töltötték be. Az erkölcsrendészetnek lenne melója, ha kihívnám őket, azonban jelenleg nem ez volt a legnagyobb gondom. Az agyam kezdett elborulni már csak a puszta gondolatra is, hogy nemsokára látom Harryt, s ha Louis nem szólal meg a legjobbkor, akkor lehet nem is sikerült emlékeztetnem magamat arra, hogy igazából én dolgozni jöttem ide.

- Harry elég ramatyul van, de Luigi Sorrento eljön, ő az, aki…

- Aki a régimódi chicagói maffiát vezeti – bólintottam. Louis már említette, hogy Harry nagyon rá van kattanva arra, hogy Luigit és a többieket is az oroszok ellen fordítsa, szinte olyan volt ez, mint a végső próba a nagy show előtt. Ha ezt is sikerült elérnie, akkor minden kész van a tervéhez.

- Figyeld Harryt. Nem hiszem, hogy beengedne téged a megbeszélésre, de majd én beavatlak. 

- Louis – megragadtam a karját és magam felé fordítottam. – Tudom, hogy ami Niallnál történt…

- Jól vagyok! – Mintha égetné az érintésem, rázta le magáról a kezemet. – Vágom, mit kell tennem, oké? Csak ne anyáskodj felettem.

Haragos tekintetét lekapta rólam, majd, mint egy dúvad vágta át magát a tömegen és tűnt el a tánctól hullámzó testrészek végeláthatatlan tengerében. Úgy döntöttem, nem megyek utána, hiszen nem sok jóra számíthatok tőle ma. Az a legjobb, ha teret engedek neki, hagyom, hogy lehiggadjon, átgondolja a helyzetet. Abban biztos voltam, hogy nem fog kitálalni Harrynek. Nem tudta volna anélkül megtenni, hogy magát ne buktassa le, így inkább valami csendesebb zugot kezdtem el keresni a szememmel. Nagyon fáradt voltam, az egymás után váltakozó techno és hip-hop számok lüktető basszusától pedig még a fejem is megfájdult, hirtelen átfutva a tömegen pedig nem sikerült kiszúrnom sem Harryt, sem bárki mást a bandából. Szememet behunyva dőltem neki az egyik falnak, remélve, hogy Louis elintéz mindent, majd lecsillapodik annyira, hogy megkeressen és hazafuvarozzon. 

- Louis magadra hagyott? Csak nem zűrök vannak a paradicsomban? – A mély, rekedtes hang nem csengett ismerősen, így rögtön felkaptam a fejemet. Nem messze tőlem a sarokban Zayn állt egy üveg sörrel a kezében, fekete íriszét az arcomon járatva. Szinte meg mertem volna esküdni, hogy amikor az előbb körbenéztem még nem volt ott. 

- Csak… neki csak el kell intéznie valamit. – Nem tehettem róla, ideges lettem a közelében. Tekintete átható volt, csakúgy, mint Harrynél, olyan érzésem volt, hogy belém lát, de ő nem a titkaimat akarja kifürkészni, hanem a gyenge pontomat.  Nem csinált semmit, csak állt és nézett, mégis a félelem a bőröm alá kúszott, s nem tehettem róla, hirtelen azon kaptam magamat, hogy a szemem sarkából hatalmas kezeit lesem, hogy még talán időben tudjak reagálni, ha esetleg fegyvert rántana. 

- Hát hogyne – nevetett mélyről jövően, de a szemei még mindig ridegen csillogtak. Ellökte magát a faltól, majd közelebb lépett hozzám, amitől összerezzentem. Nem tetszett, hogy ilyen hatással van rám, azonban semmit nem tudtam tenni ellene. Sörét letette a pultra, majd kezeit zsebébe csúsztatva lépett elém, szinte belepréselve a falba. Esélyem sem lett volna menekülni, ez pedig pánikba ejtett. Hangosan sípolva szívtam be a levegőt, s ő is megérezte a félelmemet, mert pimasz mosoly jelent meg az arcán, feltárva hófehér, szabályos fogsorát. Még ebben a szorult helyzetben is láttam, hogy milyen vonzó lenne, ha nem próbálna – hozzáteszem igen sikeresen – megfélemlíteni mindenkit maga körül. – Van rád egy egyszerű, mégis találó szó. Probléma. Gyönyörű, okos lány, aki valahogy mindig olyan helyen van, ahol nem kéne. Nem szeretek az ilyenekkel vacakolni. Mindig ti vagytok azok, akik az ember nyakába öntik a szart. 

Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta, ahogy még közelebb hajolt, így szerintem már saját fülével is hallhatta őrülten kalapáló szívemet, mely szinte ki akart szakadni a mellkasomból. Ilyen közelségből éreztem a bőr és a cigaretta összekeveredő szagát. Hirtelen elöntött az adrenalin. Nem hagyhatom, hogy ez a közönséges bűnöző így megfélemlítsen. Szinte sikítottam a fájdalomtól, de sérült kezemet lassan kihúztam a kötésből, majd Zayn mellkasára helyezve minden erőmet beleadva löktem el magamtól. Zaynt meglepte hirtelen akcióm, megtántorodott, ami pont elegendő időt hagyott nekem ahhoz, hogy kiszabaduljak és futólépésben induljak a táncoló tömeg irányába, hogy a fekete hajú bérgyilkos elveszítse a nyomomat. Nem jutottam azonban messzire, hirtelen egy erős mellkasba ütköztem, ami elállta előlem az utat. Meglepve kaptam fel a szememet, s szemben találtam magam az egyetlen olyan emberrel, aki helyett ezerszer szívesebben választottam volna Zayn nyomasztó társaságát…

Sziasztok Drágáim!

Látom nagyon sokan szavaztatok arra, hogy Harry legyen a különkiadás főszereplője, ami nagyon jó, de ezúttal is szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy iratkozzon fel, hiszen én is nagyon meg szeretném már írni azt a részt :)

A részről: remélem tetszeni fog, még akkor is, ha még egy icipicit várni kell Harry és Sloan találkozására, de érdekelne, hogy mit szóltok Niall lépéséhez, na meg Zayn illetve Louis viselkedéséhez :D Szóval, kommentelésre fel!

Jövőhéten találkozunk, legyen szép hetetek!

Raquel

24. rész - Daisy

Elgondolkodva bámultam a képmásomat a párától homályossá vált fürdőszobai tükörben. Halovány mása voltam már csak önmagamnak. A szemem alatt hatalmas, sötétlila karikák emlékeztettek arra, hogy több mint harminchat órája nem aludtam, zöld szemem most inkább ijesztő vörösben játszott az előző kiadós bőgésem okán. Olyan lassan, mint egy csiga csavartam magam köré az előre odakészített hófehér törölközőt, majd kezdtem el kifésülni vizes hajamat.

Össze kellett szednem magamat. Nem hagyhattam, hogy az érzelmeim vezéreljenek. Soha nem lett volna szabad ismét közel engednem magamhoz Jayt, ez végzetes hiba volt, ha elveszítem a fejemet, soha nem fogom elkapni se Sergejt, se senkit. Muszáj volt akár erőszakkal is kiverni őt a fejemből.

Azonban mondani sokkal könnyebb volt, mint megtenni. Bármit csináltam, bármennyire próbáltam koncentrálni a leglehetetlenebb pillanatokban is beugrott Jay meggyötört, undorodó, lenéző arckifejezése. Próbáltam könnyíteni a lelkiismeretemen, emlékeztetni magamat, hogy nem én voltam az egyetlen, aki mással is kavart, de nem lett jobb. Semmivel, ugyanis a lelkem mélyén egyetértettem Jayjel. Én is undorodtam magamtól.

A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy még csak nem is mondhattam igazán, hogy megbántam azt az éjszakát. Harry a vigaszt jelentette nekem egy végzetesen elbaltázott nap után, s bár végig önmagát adta, az este végén pedig nem volt túlságosan kedves, mégis abban az órában, amit vele töltöttem, valahogy biztonságban éreztem magam. Nevetségesnek találtam ezt az egészet, még  fel is nevettem. Biztonságban éreztem magamat a város egyik legveszélyesebb embere mellett, ez is tökéletesen rám vallott. Férfiak terén az ízlésem egyszerűen pocsék volt. Egyik oldalon volt egy lelkileg sérült exkatona, akit olyan szinten megbántottam, hogy ki tudja, hogy meg tud-e nekem valaha bocsátani, a másik oldalon meg egy ismert gengszter, akiről mindenkinek átjön, hogy komoly mentális problémái voltak, aki csak egyszer is találkozott vele.

Közel egy órámba került, mire sikerült embert faragnom magamból, és szerencsémre Louis sem volt a pontosság mintapéldánya, így anélkül fejezhettem be az utolsó simításokat, hogy valaki a hátam mögött türelmetlenkedett volna. Erre az estére egy piros, hosszabb, de ettől még szexi ruhát választottam Peyton ruhatárából, aminek arany nyakrésze különleges és rendkívül mutatós volt. Hajamat laza kontyban fogtam fel, de elől hagytam, hogy kicsit lazább legyen, hisz végül is egy gengszter partijára voltam hivatalos, és nem a MET gálára. 

- Gyönyörű vagy. – Peyton lépett mögém, és segített felhúzni a zipzárt.

- Köszönöm. – Megpróbáltam mosolyogni, de csak egy ijesztő vicsorra futotta. Nagyon nehezemre esett egyáltalán talpon maradni és nem átengedni magamat a csábító vágynak, hogy bebújjak az ágyba és a takaró alatt összegömbölyödve töltsem az este hátralévő részét. Bár egy szót sem szóltam nővéremnek se Jayről, sem a felfüggesztésről, ő se volt bolond, pontosan tisztában volt azzal, hogy ki vagyok borulva. 

- Meg fogod oldani – nézett bele mélyen a szemembe, miközben hátulról védelmezően átölelt – Te mindent megoldasz!

Ebben személy szerint én nem voltam olyan biztos, mindenesettre mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a csengő, jelezve, hogy Louis, ha egy kis csúszással is, de megérkezett. Gyorsan magamra kaptam a kabátomat, és elindultam kifelé, mert még csak az hiányzott volna a napomhoz, hogy Tomlinson és a nővérem találkozzanak… Peyton hajlamos volt a legrosszabb módon megválogatni a szavait a legérzékenyebb szituációkban, szóval inkább nyomtam egy puszit az arcára, majd kettesével szedtem lefelé a lépcsőfokokat, hogy minél gyorsabban leérjek és túl legyek ezen az estén.

Louis ezen az estén hátra hagyta a hatalmas, fekete terepjárókat, és egy klasszikus, de annál drágábbnak tűnő Mustanggal parkolt le a ház előtt. Tátott szájjal másztam be Louis mellé az anyósülésre, de nem tudtam hangot adni a döbbenetemnek, mivel azon nyomban belém fagyott a szó, ahogy megláttam a gengszterfiú arcát, ami elkeseredést és félelmet sugallt. Végül az egész út ráment arra, hogy elmesélje az elmúlt másfél nap eseményeit… Az biztos, hogy ő sem unatkozott.

- Még be kell ugranunk valahova – vetette oda, mielőtt leparkolt volna egy meglepően ápolt, kertvárosi kis ház előtt. Kérdőn pillantottam rá, de csak intett a fejével, hogy kövessem, így gyorsan kipattantam és érdeklődve néztem körül.

Elsőre ötletem sem volt, hogy merre is lehetünk. Ez a városrész sokkal felkapottabb volt, mint azok, ahol Louis és a többiek meghúzták magukat, errefelé a lakók figyeltek egymásra, arról nem beszélve, hogy messziről kiszúrták a rosszéletű alakokat, a gyakran járőröző rendőrség mellett pedig önkéntesek is ügyeltek a rendre. Egyszóval, nem a bandatagok számára fenntartott környék volt. 

- Louis, mit… - mielőtt befejezhettem volna a mondatot, kísérőm már be is kopogott a takaros kis ház ajtaján, ami pár másodperc múlva ki is nyílt.

Az ajtóban lévő fiatal nő lenyűgözően festett. Intenzív, zöld szeme csupán pillanatokig időzött meg Louis-n, majd inkább rajtam állapodott meg, minden porcikámat felmérve. Hosszú, vörös haját lófarokba fogta, ízlésesen megválogatott ruhái előtt kötényt viselt jelezve, hogy most rángattuk ki a konyhából. 

- Szia, Daisy! – Louis meglepően tisztelettudó hangon szólalt meg, ami kíváncsivá tett. Szó szerint el sem tudtam képzelni, hogy mit, vagy inkább kit keresünk egy ilyen helyen.

- Korán jöttetek – mosolygott a lány, majd félreállt, hogy helyet adjon nekünk a belépésre –, Daisy vagyok – nyújtott nekem kezet, miután nyilvánvalóvá vált, hogy Louis nem tervez minket bemutatni. – Te meg biztosan Claire. Harry és Louis rengeteget beszélt már rólad. Louis, Niall megint a számítógépén ügyködik valamin, a szobában megtalálod! Claire, ha nem bánod, segítenél nekem? Még át kéne öltöznöm, de sehol nem tartok, Harry meg nem fogja túlélni, ha nem viszek neki a süteményből. Már hónapok óta nyúz vele.

Kérdőn néztem Daisyre, aki a kezemnél fogva húzott a konyha felé, hirtelen olyan érzésem volt, mintha a Született feleségek egyik epizódjába kerültem volna, arról nem beszélve, hogy el se tudtam képzelni Harryt sütit tömve magába. 

- Te vagy Niall barátnője – esett le. Akkor pedig ez azt jelenti, hogy ez itt Niall otthona. Ennél jobban nem is lepődhettem volna meg. Jártam már Harry és Louis házában, és úgy gondoltam, hogy Niall, Zayn és Liam is hasonlóban laknak. Egy elhanyagolt, lelakott házban valamelyik rossz hírű környéken, senkitől se zavartatva. Álmaimban se gondoltam volna, hogy valamelyikük teljesen normális körülmények között, szinte hétköznapi módon tengeti a mindennapjait.

- Te pedig Louis-é – nevetett, miközben lehajolt, hogy belessen a sütőbe. – Igazából annyira örülök, hogy találkozott veled! Azt hittem, hogy a szakítását Eleanorral soha nem fogja kiheverni. Mindannyian azt hittük, hogy El számára a nagy Ő. Na de ami történt, megtörtént, remélem, te majd boldoggá teszed!

Bár semmi szemrehányót, vagy elvárást nem mondott, mégis elszégyelltem magamat. Eddig egy olyan emberrel sem találkoztam ebben a bandában, aki lelkiismeret-furdalást keltett volna bennem amiatt, hogy hazudok neki a kilétemről. Azonban Daisyn látszott, hogy nemcsak Niallel, hanem az összes sráccal törődik, s valóban reménykedik benne, hogy a fiúk boldogok lesznek. 

- Nem zavar téged, hogy Niall… - csúszott ki a számon a nem éppen illendő kérdés, de valóban érdekelt a válasz. El se tudtam képzelni, hogy egy olyan normális, kedves és gyönyörű lány, mint Daisy, hogyan ismerkedhetett meg egy Niall féle maffiózóval, még akkor sem, ha mindig is Niallt tartottam a legrendesebbnek az összes srác közül.

- Hogy Niall bandatag? – fejezte be helyettem a mondatot, a legnagyobb lelki nyugalommal –, nos, nem fogok hazudni, sokszor elmerengek azon, hogy milyen lenne, ha Niallnak normális munkája lenne. Hogy akkor talán már gyerekeink is lennének, de… Mikor megismertem, sokkal rizikósabb életet élt, nagyobb veszélyben volt, mégis beleszerettem. Mióta pedig megismerte Harryt, sokat javult a helyzet. Harry tudja, hogy Niall nem olyan, mint ők, és nem kényszeríti olyan helyzetekbe, amit nem bír el a lelkiismerete. Ezért pedig hálás vagyok neki.

Döbbenten néztem az előttem álló lányra, akin látszott, hogy halál komolyan gondolja azt, amit mond. Soha nem gondoltam volna, hogy Harry valaha is jót tett volna bárkivel is, inkább olyannak tűnt, aki romba dönti mások életét, de egyre inkább úgy tűnt, hogy újra kéne értelmeznem a róla kialakított képemet. Szívesen faggattam volna még tovább Daisyt, ekkor azonban belépett a konyhába Louis és Niall. Utóbbi rögtön Daisy mellé lépett, átölelve a derekát és egy apró puszit adva az arcára. Mosolyogva figyeltem őket, annyira sütött róluk a kiegyensúlyozottság és a szerelem, hogy csak egy kis irigykedéssel tudtam őket nézni. Ha elképzeltem, hogy Jay ugyanígy átölel, hogy az ő szeméből is az a rajongás árad, ami Nialléből, akkor a sírás kezdte el kaparni a torkomat.

- Lassan indulnunk kéne – jegyezte meg Louis, mire Daisy gyorsan lekapta magáról a kötényt, és komoran bólintott.

- Figyeljetek a sütire. Biztos vagy benne, hogy Harrynek nincs másra szüksége?

- Szerintem, ha megeszi a sütidet, már meg is feledkezik a sérüléseiről – mosolygott kedvesen Louis, amivel kis pirulásra késztette Daisyt.

- Bolond vagy, Tomlinson – nevetett, majd ott hagyott a fiúkkal a konyhában.

Egyszerre kínos csend állt be, amit nem tudtam mire vélni. Egyértelműen megváltozott a légkör, s a hatodik érzékem hirtelen jelezni kezdett, hogy valami nincs rendben. Gyorsan Louis-ra kaptam a pillantásomat, aki azonban kerülte a tekintetem, inkább a konyhakövet vizslatta elmélyülten, így nem volt más választásom, mint a szőke maffiózóra nézni. Niall állta a tekintetemet, azonban kék írisze semmi jót nem sejtetett, sőt, egyre idegesebb lettem tőle.

- Ki az a Sloan Russo? – A kérdést olyan vádlón tette fel, hogy tudtam, nagyon közel jár a megoldáshoz. Nagyot nyeltem, majd megpróbáltam összeszedni minden gondolatomat. Most még csak Niallal beszélek, de hogyha nem leszek elég meggyőző, akkor minden, amit Niall esetleg kiderített, Harry fülébe juthat.

- Egy barátom – válaszoltam végül tagoltan. – De ezt már mondtam.

- Tudod, az a furcsa, hogy rólad semmilyen információt nem találok – ráncolta össze a szemöldökét –, olyan, mintha pár héttel ezelőttig nem is léteztél volna. Viszont mindenhol, ahol kerestelek, megjelenik egy másik név. Sloan Russo, Sloan Russo. Ezért utánanéztem, ki is ő. 

Éreztem, ahogy az ereimben szó szerint megfagy a vér. Egy pillanatra még a szívverésem is elállt, úgy figyeltem Niallt, ahogy felém tart egy igen vaskos mappát. 

- Azt hiszem, ideje lenne előállnod egy igen meggyőző érvvel, hogy ezt miért ne adjam át Harrynek, Sloan – adta meg a kegyelemdöfést a szőke srác, én meg hirtelen tisztában voltam vele: véget ért a játék, amit űztem. 

Sziasztok!

Nos, mint látjátok egyre forrósodik a hangulat, Sloan egyre nagyobb kalamajkába kerül. Érdeklődve olvasnám, hogy szerintetek lebukik-e Harry előtt, vagy ha nem, akkor hogyan keveredik ki ebből a helyzetből :) De mint látjátok ebben a részben egy kicsit megismerkedtünk Niallel is, szóval róla, illetve Daisy karakteréről is varom a véleményeket :)) 

Nos, remélem jövő héten is találkozunk majd, addig is:

Ölellek titeket:

Raquel